TF 17. nap

Félrecsúszott nap. Később keltem 1 órával, tehát minden ment egy órával odább. Amúgy nem lett volna gond, de a mai munkámat csak kora délután kaptam meg, így csúszott még jobban. Mivel délelőtt a ház körüli teendőimet tettem, naivan azt remélve, hogy kora este csak szakíthatok időt tornára, így most itt állok, azaz ülök, hajnali negyed 1, éppen kész lettem az anyaggal, torna sehol. Az étkezések mennyisége betartva, időpontja nem.   A reggeli bringázás megvolt természetesen. Egyszerűen képtelenség az én életemben délután kiragadni egy órát mozgásra. Vagy reggel, délelőtt, vagy semmikor. És képtelenség ezzel a munkával egy óramű pontosságú (vagy ahhoz közelítő) rendszerességet beállítani az életembe. Rendszeres kielégítő alvás? Álom! És megint ugyanott tartok, mint egy éve, vagy előbb... Megint kiderül, hogy reménytelenül elszúrtam valamit: az életemet és magamat. Ha nem híztam volna el, mert az első kilóknál észbekapok, akkor most nem kéne ez a reménytelen, hülye, kilátástalan szerencsétlenkedés! De ha mégis, akkor ha lenne egy társam, talán tudna segíteni, hogy ezeken a nehézségeken úrrá legyek és megszabaduljak végre azoktól a gyűlöletes kilóktól! Meg a rettenetes hangulatomtól! Nem is hangulat ez már, valami komolyabb. A hangulat könnyed mint egy kis párafelhő: odébb fújja a szél.  Ez vergődés és halálvágy...  Vagy valami más furcsa dolog itt bennem..... Félelem... Csalódottság...Tehetetlenség... Mélypont. Nem a programtól - az életemtől. Most, hogy nincsenek itt a fiúk, csönd van és én ráérek gondolkodni, és hallani az érzéseimet és gondolataimat.... És mind ugyanazt hajtják... Hová lettek a kölyökkori álmok? És ahogy továbbálltak, mit vittek magukkal belőlem? És mi az, ami ittmaradt? Ha csak egy fenntartó gépezet vagyok, akkor vajon milyen lenne a világ nélkülem? Ha önmagamért nincs rám szüksége senkinek, akkor minek vagyok itt? (Ne gyere most a gyerekeimmel: nem önmagamért van rám szükségük - itt jön a fenntartó-gép szerepe!) Nagyon álmos vagyok és fázom állandóan, megyek alszom még abban a kicsi időben reggelig. És holnap öltözék, smink, úgy csinálok, mintha nem láttam volna magam reggel a tükörben, úgy csinálok, mintha lenne önbizalmam és klassz kiállásom, és megyek a színpadra: tömegközlekedek, irodázom, kettő helyett, előadom a talpraesett, érett nő szerepét... és gyűlölöm az egészet ott legbelül... vagy nem is gyűlölöm... csak HALÁLOSAN unom.

TF - 16. nap

Tegnap irodanap - tele kísértésekkel és némi bukdácsolással, kivitelezhetetlen időbeosztással. Régebben egy ilyen nap után teljesen feladtam volna. Remélem most nem fogom. Annál is inkább, mert ha könnyebb és karcsúbb nem is vagyok, de egy kicsit repedezik a jég a rendszeresített mozgás hatására:

Reggel egyszer csak arra eszméltem, hogy TÖRÖKÜLÉSBEN ÜLÖK!!!!!! Évek óta képtelen voltam rá, pedig kölyökkoromban ha ültem, hát így ültem!!! És most észre sem vettem egy darabig - mert nem fájt! Természetes módon egyszer csak törökülésben voltam!!!

TF - 15. nap

Ma semmi különös nem történt. Nem figyeltem meg semmi újat, nem értem el látványos sikert és nem ostorozom magam semmiért - pedig kicsit belebuktam: becsúszott egy kis Pocket Coffee. A bicikli-adagom  megvolt, az étkezések minősége megfelelő volt, az időpontja nem. Nem rágcsáltam egész nap mint egy pocok és nem hisztiztem - igaz nem is volt kivel, mert a gyerekek táborban, én itthon leíróként, csönd, béke, magány, nyugalom. Talán az érdemel említést, hogy kezd beállni normális szintre a vízfogyasztásom. Nem úgy a pihi és a szervezettség. De majd összejön az is. 

TF - 13. és 14. nap

Csak gyorsan és röviden. Ez a két nap leginkább a belső béke megtalálásával, azaz keresésével telt. Végre teljesen egyedül, azonnali kötelezettségek nélkül, úgyhogy a belső hang szólítására összeszedtem magam és elmentem Zugligetbe és a teljes napot ott töltöttem. Felszabadító volt és boldogító. Valóban hátra tudtam hagyni a hétköznapok terheit. A tegnapi nap pihenőnap volt a programban is. Edzés nélkül, szabad étkezésekkel, amit jól el is szúrtam, mert csekély reggeli, hangyányi ebéd után jött a dupla vacsi és a nass. Tulajdonképpen csodálkozom, hogy nem hánytam, igaziból csak a szemem kívánta az ételt, egyáltalán nem esett jól. Ez is egy tapasztalat. Meglepően jól aludtam viszont ezek után. 

Ma azonban új lendülettel vetettem magam a dologba. Komolyan figyeltem a vízre, a 3-szori étkezésre, megvolt a bringázás és nagy figyelemmel végeztem a szalagos gyakorlatokat is. Tulajdonképpen elégedett vagyok. Persze a nap többi részében még véletlenül sem azt csináltam, amit eredetileg terveztem, emiatt tépem is majd jövő héten a hajamat. Az idő java egy kedves baráttal való email-ezéssel telt. Mégis azt hiszem, nem haszontalanul folyt el a mai nap, fontos kérdésekről "beszélgettünk" komolyan, vesékbe látóan. Néha mosolyogtam, néha sírtam, mindenesetre felszabadító volt és arra ösztönzött, hogy ismét, megint újabb szemszögből nézzek végig az életemen és nézzek szembe önmagammal. Meglátjuk majd, tudom-e hasznosítani, tudok-e tőle épülni, vagy csak újabb lelkesedés után visszasüllyedek a kis mocsaramba. Remélem előbbi. 

TF - 12. nap

Szóval ez a reggeli bejegyzés-írás nekem nem megy, visszatérek az estéhez. Sok írnivalóm egyébiránt nincs a mai nappal kapcsolatban. Eltelt. Reggeli mérés: én visszahíztam, 100,2 kg vagyok, Csabi tartja az 56 kg-ot. Tehát valamit elszúrtunk. Sejtem is, hogy mit: nem tudok ennyi felé figyelni. Ha a pihenésre, időbeosztásra figyelek, akkor a kajára nem tudok annyira. Ha a kajával foglalkozom többet, akkor kifutok az időből. Ez a fitnesz-szalagos buli meg sehogy sem fér bele: azt terveztük, hogy kedd, péntek és vasárnap  lesznek az edzésnapjaink. Múlt vasárnap Csabi egyszerűen nem volt hajlandó rá, azt mondta vasárnap nem fogyózik (ő dupla pihenőnapot tart) én meg a reggeli biciklizéstől gyakorlatilag éjjel 11-ig dolgoztam a gép mellett, nem fért bele az időbe az edzés. Kedden lelkiismeretesen megcsináltuk, igaz annyira elcsúsztunk időben  hogy  fene tudja mikor vacsiztunk. Ma megint elmaradt, mert este 7-re lettem kész a takarítással, egyéb teendőkkel, akkor vacsi és utána már a fiúk a táborra kezdtek csomagolni, megszállták a szobámat, mindenhol farmerek, túrabakancsok, sporttáskák, pólók és pulcsik. Mintha egész nap nem is csináltam volna semmit, olyan, mintha a tatárok vonultak volna át rajta. És még kicsit sem közelítenek a végéhez, pedig már nagyon jó lenne, ha lefeküdnének és csönd és félhomály lenne végre meg nyugi. Mire elmennek, addigra nekem jön a munka, a sok barom hír, nem lesz attól se nyugovásom...

Na térjünk vissza a nyafogásból a programunkra. Arra gondoltam a fent leírtak alapján, hogy - legalábbis én a magam részéről - átteszem délelőttre a szalagos edzést. Tehát reggel felkelés után bringa, aztán reggeli és ha elzúztak a srácok, akkor szalagozás. És csak utána kezdem a napi teendőimet. És nagyon-nagyon oda kell figyelni az étkezések időpontjára, minőségére, mennyiségére. Este jóval kevesebbet és inkább nyers zöldséget, nem kenyeret. 

Viszont... Az Úr adjon nekünk egy nagyon békés, nagyon áldott Szombatot, az Ő dicsőségére  és adjon enyhülést a betegeknek, megnyugvást a haldoklóknak. Ámen. 

TF - 11. nap

Azt hiszem, mégis visszatérek az esti bejegyzésekhez, mert ez így nekem nehezen megy. A tegnapi napot tegnap tudom jobban összefoglalni, most már befolyásolja a hangulatomat az, ami ma már megtörtént.

Szóval tegnap, 10. nap. Semmi különös. Reggel bringa, köleskása, tízóraira banán-kiwi turmix vegimilkkel, délben a bejegyzett pompás rakott zöldbab, közben itthoni dolgok, kis takarítás, kis telefon, kis internet. Nem nagyon foglalkoztam konkrétan azzal, hogy most épp életmód-váltok. Tettem amit tudtam és elfogyott a nap. Végre varrogatni is le tudtam ülni és kiszórtam jónéhány fölösleges gyertyacsonkot, papírt, újságot. Képes voltam az Apuról készült fotókat tartalmazó borítékot úgy odébb rakni, hogy nem néztem bele... Lefolytattam az AVE-listán némi levelezést, ami hőbörgéssel indult, egy kedves net-barát miatt nevetésbe fordult és egy hasonló cipőben járó anya keserű soraira pedig kibújt belőlem a vígasztaló optimista. Néha elcsodálkozom, hogyan csinálom ezt (mármint a vígasztalást, bátorítást, erősítést), aztán mindíg rájövök, hogy ezt nem én csinálom, csak eszköz vagyok és ettől boldog leszek és hálás.

Hát ennyi, hullámzó hangulat, részben a kinti szürkeség miatt,

ami mostmár nyúlósan rátelepedett a lelkemre is - de nem esek kétségbe, mert ez "semmi, semmi, csak egy kis múló roszullét". És bár nagy az ingerenciám, de mégsem adom fel! (De ez már a ma reggel: a mérés eredménye: a leadott 80 dekából visszahíztam 1 kg-ot :-( De nem adom fel: az életemért és Csabiért!)

Rakott zöldbab

Ez nem gasztroblog, tehát nincs fotóm a recepthez, de muszáj feljegyeznem - és megosztanom, mert annyira egyszerűen, annyira király kaja lett a  mai ebéd. Eredetileg 2 napra terveztem - de nem maradt belőle annyi, hogy elég legyen holnapra is :-)

Hozzávalók:
1 kg mirelit vajbab
1 csésze barnarizs
3/4 csomag Goody-Foody csirkeízű metélt
maradék darabolt paradicsomkonzerv,
kb. 3 ek. natúr lecsó (saját eltevés)
2 ujjnyi gabonakolbász
1 fej vöröshagyma
2 gerezd fokhagyma
pirospaprika
majoranna
só
kókuszzsír

Elkészítés:

A babot és rízst külön edényben sós vízben megfőztem, ahogy kell. A hagymát felkockáztam, kevés kókuszzsíron kevergetve, hogy nehogy odaégjen, dinszteltem pár percig, majd rádobtam a Goody-Foodyt. És hagytam párolódni, pirulni kb 10-15 percig. (Közben néha megkevertem.) A végén ráöntöttem a paradicsomot, lecsót, a zúzott fokhagymát is hozzákevertem, rámorzsoltam a gabonakolbászt. Nekem nem volt elég szaftos, ezért töltöttem még rá egy kis natúr paradicsomlét, hozzáadtam a  többi fűszert, felforraltam és kész. A megfőtt babot leszűrtem és kizsírozott, morzsával kiszórt jénaiban rétegeztem: bab-rizs-pöri-ba-rizs-pöri-bab. A tetejére szójatejfölt kentem (Joya Cremesse) és kb fél óra alatt megsütöttem. Eszméletlen jó lett!! 

TF - 10. nap

Eljutottunk közel az egynegyedéig a programnak. Repül az idő. Attól tartok azonban, hogy eredménytelenül. 10 nap után semmi változást nem érzek - mármint fizikailag. Nagyon jó, hogy rájöttem amire rájöttem, megfigyeltem amit megfigyeltem, de ez még kevés. Hazudnék, ha azt mondanám minden a régi, de nem érzek valódi változást. Sem súlyban, sem lelkileg, sem erőnlétben, sem koncentrációs készség terén, sem türelemben. Igen, lebicikliztem a magam fél óráját, igen cukor helyett ezt az ocsmány Stíviát teszem a kávémba (szerintem emiatt fogok leszokni a kávéról), igen törekszem a mielőbbi lefekvésre, alvásra, igyekszem nem folyamatosan majszolgatni valamit napközben és este, de... de halálosan unom az egészet. :-( Igaziból nem érzek sem lelkesedést, sem hitet, hogy sikerülhet. Jó, rendben, ne a körülmények irányítsanak, hanem én. De hogyan? Vannak dolgok, amik nem az én elhatározásom kérdései. Tehát úgy ülni a gép előtt egész nap, hogy görcsöl a gyomrom az idegességtől, hogy le tudom-e szemlézni, vagy le tudom-e gépelni az egész anyagot úgy, hogy legalább közelítőleg normális időben feküdjek le, nem ártalmas-e szintén?

Lázadok! Lázadok, mert nem értem, miért nem élhetünk emberi léptékű életet, miért vagyunk egy ilyen hajszolt létért való küzdelembe kényszerítve, ahol mint a szemellenzős lovak, nem láthatjuk magunk körül az élet szépségeit, csak a megteendő utat magunk előtt! Vagy ha ez nem így van, csak én hiszem így, akkor hol van az a kicsiny rés a rendszeren, ahol ki lehet lépni? Valaki mutassa már meg!

TF - 9. nap

Tehát innentől időtakarékosság az alvás javára címén megpróbálok áttérni a reggeli bejegyzés-írásra.

De ez minden, ami egyenlőre megvalósulni látszik a rettentő kevés alvás felismerése kapcsán támadt gondolataimból.
S most lássuk a tegnapi, azaz a 9. napot.

Tudjuk jól - vagy csak ismételgetjük? -, hogy  minden nap az azt megelőző estével kezdődik. De vajon ez a tudás elég-e a változtatáshoz? 

Mert bizony tegnapelőtt este hiába döntöttem úgy, hogy megyek szundítani, ahogy felálltam volna a géptől, megjelent Olivér fiam egy kábellel, hogy akkor most végre van rá alkalom, hogy megtanítson, hogyan kell képeket a telefonomról a gépre tölteni. Ez persze fontos és hasznos, és fél éve keressük rá az alkalmat, nem tudtam tehát visszautasítani. Az egész csak fél órát vett igénybe, ám amíg én a fürdőszobában voltam, Olivér kapott egy telefonhívást, ami után (végre!!!) azonnal igénye támadt anyával beszélgetni. Most komolyan: hogyan mondhatnék neki nemet, mikor már felnőtt és egyre kevesebb igénye és ideje van az ilyesmire? Tehát az idő ment tovább - alvás nélkül. Én viszont felébredtem! Így  aztán, mikor végre ágybabújtam, már nyúltam is a távirányítóért és sajnos egy valóban jó filmet találtam Kozák Andrással a főszerepben, tehát alvás helyett ment a tévézés éjfél utánig. Majd hajnalban jött még egy kis gyerekcsitítgatás, mert Ákosnak melege volt és ez eléggé felzaklatta.  A telefonban az ébresztőt meg sikerült valahogyan véletlenül kikapcsolnom. Egyenes következmény: elaludtam! Pontban fél 7-kor ébredtem. Csabit kirántottam az ágyból és felhajítottam a szobabiciklire, én meg rohantam tízórait készíteni nekik. Végül a reggel anyai szempontból teljesen jól indult, csak éppen megint mire nem jutott idő? Magamra. Merthogy délelőtt egy nagyon fontos találkozóm volt egy régi barátommal, akitől évekkel ezelőtt keserű szájízzel kellett megválnom, s most megkeresett, hogy rendezze ezt a dolgot, s tiszta vizet önthessünk abba a bizonyos pohárba. Azonban ahhoz, hogy időben odaérjek a megbeszélt találkozóra, fél 9-kor el kellett indulni itthonról. S mivel igyekeztem rendesen kinézni (tehát nem farmer, edzőcipő, kócos haj), nem maradt időm a reggeli bringázásra. Sőt a vitaminjaimat is teljesen elfelejtettem.

Úgy tűnik, új szokásokat kialakítani nem is olyan könnyű feladat, mert az, hogy tudom, mi lenne  a helyes, még nem jelent semmit. Az pedig, hogy az új szokásnak helyet és időt szorítsak a mindennapokban, komoly szervezést igényel, mert nem feltétlenül elég csak egy rossz szokástól megválni és annak helyére tenni a jót. Hiszen a legritkább esetben kompatbilisek. Tehát nem tehetem az edzésemet a haverokkal való sörözés helyére - mert nem járok a haverokkal sörözni. Vélt vagy valós kötelezettséget kell feladnom - mert ezek töltik ki az életemet - hogy beférjen egy-két órával több alvás, heti 3X1 óra szalagos edzés, stb.

És azt hiszem, amíg ezek az új szokások nem rögzülnek és nem válnak beidegződéssé, addig nagyon szigorúan, mondhatni mereven kell ragaszkodnom hozzájuk. Hát... ez most megmászhatatlan hegycsúcsnak tűnik.... Mert a körülmények... Szóval igen, ha évek óta csak túlélsz és a körülményekre adott válaszok, reakciók a cselekedeteid, ergo a körülmények irányítják az életedet nem pedig te, akkor ebből kilépni és saját kezedbe venni az irányítást embertpróbáló feladat. Ugyanis ettől még a körülmények nem változnak meg. Súlyos NEM-eket kell mondanod sokszor magadnak is, másoknak is. Olyanoknak is, akikkel nem akarsz konfliktusba kerülni. Sokszor pedig feladatokra, amikről eddig úgy vélted, elhagyhatatlan kötelezettségek...

És igen, már kezdem érteni, miért nem segített eddig egyetlen fogyókúra sem... Amiért a fájdalomcsillapító sem segít a rákos betegen: mert csak tünetet kezel. A gyökere egészen máshol van a dolognak. S kezdem gyanítani, hogy a kényszerevés és a széhidrátfüggés is csak tünet, még mélyebbre kell menni...

TF - 8. nap

Ma végre egy kicsit lazább nap - és ragyogó napsütés. Sétálni sajnos későn indultam Ákosommal, mire kiértünk az utcára beborult az ég, de így is jólesett.

Délután a múlt heti feljegyzéseimmel és egy ceruzával felszerelkezve nekiültem kicsit számolgatni: vajon mennyit is alszom én egy héten? Hiszen az eddigi bejegyzésekben is szerepel, hogy valószínűleg nem túl sokat, de mégis mennyi az a nem túl sok? Hát megdöbbentem: az elmúlt héten kb. 33 órát sikerült aludnom!!! 33 órát!!!! Ha úgy számolom, hogy egy felnőttnek elég napi 6 óra, az akkor is 48 óra, nem pedig 33!!!!! És történt ez úgy, hogy figyeltem magamat és tudatosan igyekeztem minél többet pihenni! Mi lehetett eddig??? Valószínúleg még ennél is kevesebb.
Azt hiszem itt megtaláltam problémáim egyik komoly okát, hiszen a kialvatlanság leterheli az idegrendszert és hízáshoz is vezet. Ezen mindenképpen változtatnom kell, csak még nem tudom, hogyan. Azt hiszem a következő hetek feladata, hogy figyeljem magam tovább, készítsem a kis jegyzeteimet, törekedjek a minél korábbi fekvésre/kelésre és találjam meg azokat a pontokat, ahol elvész az időm. Ha ezek a pontok megvannak, talán ésszerű átcsoportosítással elérhetek egy optimálisabb állapotot, s az nyilván pozitív hatással lesz majd mind a lelki, mind a testi egészségemre.

 Ami ebben kemény dió a számomra, az megint csak az önfegyelem. De majd igyekszünk. Végülis az élet annyi terén tudom magam fegyelmezni...

Az egyik ötletem éppen ez: megpróbálom az internetezés idejét áttenni reggelre, hátha akkor nem tévedek el annyira és nem száll el az idő...

Úgyhogy most megyek is tusolni és lefekszem, jó éjt! :-)

Tuti fogyás - 7. nap

Ma nem történt semmi különös. Nincs komolyabb újabb tapasztalat, nincs feltűnő jelenség. Szép csöndesen előkészül a második hét. 

Reggel elaludtam, nemhogy az edzést nem sikerült a kívánt időben teljesítenem, de a reggelit sem - bizony itt visszacsúsztam időben a megszokotthoz. Nem baj, nyilván fáradt voltam és szükség volt erre az alvásra. Tekerés és reggeli után aztán be kellett ülnöm a gépbe szemlézni - ma én voltam a vasárnapi soros, de mivel senki nem volt, aki felügyeljen a "kissé" megvadult fiaimra, ám egy kollegina szabadsága miatt a többiek minél korábbra kérték az írnivalójukat, ezért úgy döntöttem, hogy maradok itthon, itthonról szemlézek, de már délelőttől.  Sajnos kvázi az egész nap ráment, most végeztem. (Rendes életmódváltónak már rég ágyban lenne a helye!) Dél körül tartottam komolyabb szünetet főzésre. Nagyon finom ebédet csináltunk a  fiúkkal, ajánlom mindenkinek, fél óra munka volt az egész, olcsó is, ízletes is, amolyan pizza-féle. Rögtön meg is beszéltük, hogyan fogjuk továbbfejleszteni, esetleg magyarosítani. (A receptet Magdinál találjátok.)

Következő szünet maga az ebéd.

A 3. szünet pedig egy órácska alvás késő délután, az esti híradók előtt.

Csabikám fél-pihenő napot tartott, mert nem csinált edzést és megevett egy csokis mézespuszedlit. Viszont kivasalt - magához képest - egy rakat ruhát. Szegényke meg is égette a kezét :-( Készített magának számítógéppel egy komfortosabb fitnesz-naplót és kiagyalta velem a jövő heti menü ebédjeit. 

Édes... Egyik oldalról lázad az egész program ellen, másik oldalról meg igyekszik önuralmat gyakorolni és végigcsinálni. Néha arcpirító, mennyire tud uralkodni magán így gyerekfejjel. Azt hiszem valahol mélyen nagyon bántja, hogy meghízott, valószínűleg csúfolják is érte. 

Most, így éjjel 11 tájban néhány kiábrándítóan szürke nap után, amikor nyomasztóan "bezárult az ég" (Olivér fiam fordulata), arról álmodom, hogy egy szép napsütéses és kellemesen meleg kora nyári napon Csabi és én kettesben, vidáman beszélgetve és fitten gyalogolunk valahol a hegyekben, egy erdei ösvényen.... És nagyon-nagyon büszkék vagyunk egymásra és magunkra, hogy képesek voltunk egymást támogatva kitartani és változtatni annyit, hogy egészségesek lehessünk. Inspiráló kép.

Ez ugyan nem kora nyár és nem is
ösvény, de annyira aranyos, hogy
muszáj volt ide tenni :-)

Tuti Fogyás - 6. nap

És igen, elérkezett a program első pihenőnapja - megjegyzem, meglepően gyorsan. Szóval nem lihegtem tegnap este, hogy mikor lesz már végre ma, és nem volt ingerenciám, hogy egész nap ágyban heverjek és kizabáljak egy hűtőszekrényt. És úgy tűnik, Csabinak sem. A napot nem együtt töltöttük, mert neki egész napos matekversenye volt, ebédet is ott kapott (pizza - hmmm, nyami :-) )

Este azonban levettük a szekrényajtóról a heti fitnesz-naplóinkat, összedugtuk a fejünket, megbeszéltük, melyikünknek mi okozott nehézséget és mi volt jó az elmúlt 5 napban, és mi az, amin még változtatni kellene. 

Nos, Csabi számára unalmas a teljeskiőrlésű kenyér - eddig változatosan hol ilyen, hol olyan kenyeret sütöttem és néha vettünk boltit is, meg kiflit, zsemlét. Most azonban - kerülvén a finomított dolgokat, csak sötétbarna teljes kiőrlésű kenyeret eszünk. Azt hiszem az az én dolgom lesz, hogy ezt feldobjam és minél izgalmasabb szendvicseket készítsek belőle. 

A korai felkeléssel csak akkor volt baja, ha pont edzés előtt ébresztettem és nem volt ideje igazán felébredni a szobabicikli előtt. Ezért holnaptól akkor ébresztem, amikor én kezdem az edzést, így lesz kb. fél órája, hogy magához térjen. Megbeszéltük, hogy akkor viszont ő fogja felolvasni a motivációs leveleket.

Nagyon élvezte ugyanakkor a fitnesz-szalaggal való erősítést. Ennek örülök, mert így nem kell majd noszogatni, hogy csinálja. És külön kiemelt egy reggeli gyümölcsös joghurtturmixot. (Joghurt, szűrt víz, almalé, gyakorlatilag cukormentes cseri/meggy lekvár volt benne.)

Azt hiszem nem lesz gond, hogy továbbcsinálja, mert nem volt benne kirívóan megerőltető vagy kínzó dolog a számára. Bár panaszkodott hogy éhes - de ez állandó tulajdonsága az elmúlt 1-2 évben. És végül is tud rajta uralkodni. Sokkal érettebb,  mint amilyennek tűnik. 

Az én számomra a szalag - amint azt tegnap is említettem - csalódás volt, de nem adom fel, remélem, hogyha ráérzek a helyes használatra, és nem a legrosszabb hangulatomban kezdek hozzá, megkedvelem és hasznomra lesz. Ha hosszútávon sem tudok megbarátkozni vele, akkor Csabi örülni fog, ha nekiadom örökbe.  

Problémát jelent az optimális alvásidő beállítása - tulajdonképpen naponta újra kell számolnom a dolgokat a munkám miatti rapszodikus időbeosztás miatt. Most értékelem csak igazán, hogy az elmúlt 5 évben mekkora kincs volt az, hogy ugyan hajnalban keltem, hogy a 6 órai munkakezdésre ott legyek, de az estéim és az éjszakáim fixek voltak, biztosítva a rendszeres, kiegyensúlyozott pihenést. Vagyis lettek volna - de én nem éltem ezzel, nem tudtam, mekkora kincs. Sokszor virrasztottam butaságok miatt, amikor nem kellett volna. Ha újra lehetőségem lenne ilyen időbeosztásra, már megbecsülném...gondolom. 

Az evés annyira nem gáz, mint gondoltam, de egyedül könnyebb lenne, mert én sokáig elvagyok főtt gabona, pirított zöldség kombón is, ami a gyerekeket viszont nem elégíti ki.  Viszont nehézség az irodai nap, mert ott nem tehetem meg, hogy ha rám jön az evészet, akkor inkább lefekszem aludni. Egyenlőre arra jutottam, hogy inkább több kaját kell vinnem, gondosan összeválogatva, hogy még véletlenül se menjek boltba, mert ott nagy a kísértés - nem is annyira édességre, mint mondjuk chipsre.  Illetve - amit azt hiszem szintén említettem már, hogy a reggeli és az ebéd nálunk túl messze esik egymástól, egyenlőre muszáj beiktatnom egy tízórait. Jövőhéten beletervezem a menübe - egy-egy tartalmas turmix, vagy gyümölcs és müzliszelet talán kevesebbet árt, mint az össze-vissza evés, vagy az éhezés. 

Jó lett volna némi sikerélmény is, de még nem tapasztaltam változást, eredmény sincs valami fényes, viszont meglepő ilyen módon figyelni magamat. Egyenlőre még nem adom fel ;-)  Ja és végül is a reggeli mindennapos álmos bringázás jólesik, felébreszt és azt a boldogító tudatot nyújtja már a reggeli készülődés mellé, hogy valamit tettem MAGAMÉRT! Ez jó. Meg a tányéromról eltűnő adagok mérete, a repeták sűrűsége arra enged következtetni, hogy talán valamennyit ment össze a gyomrom. 

Ha esetleg elfelejteném, hogy MIÉRT csinálom...
(Vagyis mi ELLEN.)

Végül arra jutottunk hogy a lefekvés előtti szellőztetésre és az edzések és étkezések időpontjára jobban oda kell figyelnünk: amíg az új szokások szokásokká nem válnak, addig katonás menetrendet kell tartani, hogy beidegződjenek a hibás beidegződések helyett. 

Nos fenti tapasztalásokkal felvértezve remélem a holnap kezdődő újabb 7 nagyobb sikert eredményez majd. :-) (És mivel szabadságon leszek, talán kevesebb görcsösséget, mert nem kell majd beleterveznem a munkahelyemet.)

Tuti Fogyás - 5. nap

Ma reggel méredzkedés volt. Biztosan ezt is rosszul csinálom, mindenesetre nagy örömöm volt: Csabikám 2 kg-mal mérte magát kevesebbnek, mint vasárnap! Végre eljutottunk, illetve ő eljutott a fitnesz-szalagig is: 3 edzésből 1-et meg is csinálni... Ez azt hiszem nem az, amit jó átlagnak hívhatunk. Na mindegy, a lényeg, hogy lelkesen csinálta és ennek nagyon örülök. Neki még van esélye megúszni ezt az egészet. Ha most megszokja, hogy rendszeresen mozog, és ez örömet is okoz neki, és megtalálja a számára egészséges étrendet, akkor talán van esélye boldogan és szabadon élni, és nem valami borzalmas betegségben meghalni. 

Én nem tudtam végigcsinálni rendesen az edzést, mert nem volt rá időm, takarítottam, mostam, teregettem, kaját készítettem, gyereket fürdettem... Este 9-re készültem el úgy-ahogy. De azért legalább megpróbáltam megismerkedni ezzel a csoda-szalaggal. Őszintén szólva nekem csalódást jelentett: unalmas, monoton, frusztráló gyakorlatok. Egy része annyira egyszerű, hogy nem is érzem, hogy csinálok valamit: karizom-erősítő gyakorlatok. Könyörgöm! Egyedülálló 4 gyerekes családanya vagyok! Aki cipelt már haza egész hétre beszerzett zöldséget, gyümölcsöt egyedül a piacról, emelgetett láztól ernyedt 10-12 éves gyereket ágyba be és ágyból ki, az tudja, miért nem éreztem semmit. Ahol viszont guggolni kéne, vagy has- esetleg hátizom kellene, ott meg szinte meg sem tudok mozdulni. Most érzem úgy, hogy bele se kellett volna vágni, mert csak újabb csalódás lesz a vége - és el kéne végre fogadnom, hogy én ilyen vagyok: egy öregedő, ronda monstrum. Ha el tudnám fogadni, akkor még jól is érezhetném magam a bőrömben - annyi ember van, aki sokkal kövérebb és mégis teljes, kiegyensúlyozott életet él - valószínűleg ők nem rettegnek a tolószéktől, meg a különböző betegségektől (úgy mint pl. rák, vagy esetleg rák). Na jó, ma képtelen vagyok pozitív lenni, úgyhogy abba is hagyom - lehet sejtem is, hogy mi a bajom (dolgoznak a hormonok). 

Én 80 dkg-ot fogytam.

(Reménykedem egy vidámabb holnapban...)

Filmajánló

Csak még gyorsan egy filmajánló holnapra, szombatkezdésre. Tökéletes gyerekekkel is, akár már 4 évessel is nézhető, de a felnőttnek is élmény. Szerintem az a nem egészen fél óra simán rászánható, hogy az ember egy kicsit kiléphessen a mindennapokból és felülemelkedjen a saját kis tyúksz...rosán. A filmet itt találod, érdemes!

Tuti Fogyás - 4. nap

Huhh! Na ez egy rettenetes nap volt, de nem e miatt. Iszonyat fáradt vagyok , de azért 2 mondatot akkor is írok..Merthogy ez volt az első irodai nap mióta elkezdtük Csabival ezt a programot. Hát nem volt könnyű. Az, hogy későn indultam itthonról, talán nem emiatt volt, inkább még a tegnapi égés utóhatása. Ellenben mivel itthon 7 körül megreggeliztem a fiúkkal, ezért délben már fájt a gyomrom az éhségtől. Ami viszont örömteli megfigyelés: nem fért annyi kaja a pocakomba, mint amennyit megszoktam! Lehet, hogy kezd összehúzódni örökké degeszre tömött gyomrom?? Nem lenne hátrány... 

A másik buktató pedig, hogy délután 1/2 5-kor már annyira untam, az egy helyben ülést, a sok süket dumát, amit meg kellett hallgatnom, hogy ellenállhatatlan rágcsálási vágy tört rám. Így megettem a vacsira vitt zöldségeket és a hozzávaló mártogatóst. Aztán vettem két ropogós teljeskiőrlésű (vagy annak tűnő) kiflit és egy pohár kefírt. És megettem 7 körül. De 10-kor már a körmömet rágtam. Kb 1 órája értem haza és még volt némi szemlézni való, amit egy marék sárgaráépasaláta kísért. Igaziból eléggé szégyenlem magam, de egy-egy ilyen irodai napot egyszerűen ideggel nem lehet bírni! S talán a répa csak nem árt annyit mint a cigi - már annak aki dohányzik...

Megyek is, mert különben a holnapi (vagyis már mai) nap lesz az áldozat. 

Szegény Csabiról nem is tudok semmit, mert már aludt, mire hazaértem!.

Holnap méredzkedés lesz :-(

Ha majd így nézek ki, már talán
nem is fog annyira zavarni, ha így járok ;-)

Tuti Fogyás - 3. nap

Katasztrófa!!!!

A mai motivációs levél arról szólt, hogy sose adjam fel, de ma délután befészkelte a fejembe magát az a gondolat, hogy DE! Feladom, mert úgysem sikerülhet. Már rögtön az elején ilyen balul elsült dogok rondítanak a szépen eltervezett rendszerbe! Nem is értem, miért pocsékolja rám idejét a Mindenbe Belerondító, mit számítok én a magam nyomorult kis fogynivágyásával és pedantomániájával???

Szóval aludtam majdnem eleget, felkeltem korán, dolgoztam, lebringáztam a magamét, folyt rólam a víz, reggeliztem, 11:30-ig nem is voltam éhes, a napi tennivalóim is úgy tűnt, jól alakulnak (a nehezét, a vasalást már le is gyűrtem.) No és itt vége szakadt mindennek.
Ebédre zöldséges omlettet sütöttem és salátát készítettem hozzá. Gondoltam, közben készítem a holnapi kaját is, minden jól alakult, nyugi volt, béke, a jóltervezettség magabiztos nyugalma, az a gyönyörűséges érzés, hogy bár kicsi lépésekkel, de az időt jól kitöltve logikusan egymásra épülő tevékenységekkel, gazdaságosan felhasználom a napot. És akkor jött a katasztrófa: megégettem a kezem a serpenyő szélével!!! Nem egy kicsit, nem szisszenésnyit! Rettenetesen. Egy rossz mozdulattal gyakorlatilag belenyomtam a forró serpenyőt a hüvelykem belső oldalába! Éreztem, hogy baj van, hogy el kellene dobni az egészet (épp egy tányér segítségével próbáltam átfordítani a félkész omlettet), de nem tettem: a tányér drága, az étel is, kinek van kedve szétkent tojást takarítani a kőről. Csak jó negyed óra múlva döbbentem rá, hogy itt most komolyabb dologról van szó, mert hiába hűtöttem azonnal, az semmit nem számított. Nem először égetem meg magam, de ennyire még sosem fájt. Teregetni is alig bírtam. Gondoltam nem baj, akkor elvégzem a "papírmunkát" a mára előirányzott tennivalók közül. De ez sem ment, mert kb 2 percnél nem bírtam tovább hideg víz nélkül. Sírvafakadtam, mikor rádöbbentem, hogy SEMMIT nem tudok ma már csinálni!! A fittnessz-szalagos edzés is elmaradt, mert azt sem bírtam fogni. Semmit, de semmit. Végül álomba bőgtem magam, s amikor felébredtem sötétedéskor, már nem fájt a kezem. A nap azonban végetért. Semmire nem mentem. Holnap pedig egész nap iroda! A szépen felépített hetem omlott össze - akár egy kártyavár. :-(

A frusztráltság hozta a nassolási vágyat, végül megúsztam a dolgot két db saját sütetű keksszel. 

Ez egy szomorú, elpocsékolt nap lett. Csak azért nem adtam fel, mert nem tehetem:Csabi mit szólna, s mit kezdene nélkülem?  

Tuti Fogyás - 2. nap

Nos még csak az elején vagyunk, és máris kezd fény derülni a turpisságokra - bármennyire is reform életmódot követtünk eddig is a nagy magyar átlaghoz képest. 

Az egyik a pihenés. Tegnap este már 10 előtt ágyban voltam és engedélyeztem magamnak még egy kis olvasást. Nem kiesett a kezemből a könyv, hanem tudatosan döntöttem úgy 22:11-kor, hogy becsukom - a szemeimmel együtt -, a lámpát leoltom és alszom. Nos, minden előkészület ellenére (alapos szellőztetés, semmiféle evészet vacsi után, stb. ) megdöbbentő dolog történt: NEM BÍRTAM ELALUDNI! Legalább negyed órát fetrengtem az ágyban, míg végre nagy nehezen álomba zuhantam. Azt gondolom, ennek az egyik, talán legjelentősebb oka az, hogy azokon a napokon, amikor az irodában vagyok, pont ebben az időben éppen nagyon kapkodva próbálom befejezni a munkát, hogy elérjem az utolsó buszt hazafelé. Amikor pedig itthoni leíró vagyok, akkor itt kornyadozom a gép mellett és próbálok még valahogy érdemben teljesíteni - ha másképp nem megy, egy kis kávé, csoki, vagy egyéb nasi segítségével. 

Viszont tényleg igaz lehet, hogy az éjfél előtti alvás duplán számít, mert ha nem is esett jól a hajnali kelés (2:11-kor) de meg tudtam tenni és utána normál tempóban dolgoztam végig 3 órát itt a gép mellett. Pont időben elkészültem mindennel. 

A biciklizésnél sikerült úgy megmozgatnom magam, hogy jólesően leizzadtam. (Ezt se gondoltam volna még pár éve, hogy a    leizzadás egyszer jóleső lesz a számomra, nem pedig visszataszító! :-) ) Szegény Csabikám azonban nagyon zokon veszi a kora reggeli kelést és mozgást - szenved tőle és mérges. Remélem, a jövő hétre már megszokja, s nemsokára már örülni is tud majd neki. Persze ő még "csak" a fejével tudja, de nem érzi a bőrén, mi forog kockán. Ebből a szempontból nekem jóval könnyebb dolgom van.  

A másik a rendszeres étkezés, illetve az étkezések időpontja. Kora reggel a gyerekek indításával foglalkozom, sem  időm, sem étvágyam, nyugodtan (viszonylag) az irodában tudok reggelizni fél 10 körül. Így aztán tegnap is, ma is ugyan étvágytalanul reggeliztem, de 10 körül olyan éhes lettem , hogy a klaviítúrát is elmajszoltam volna! Ugyanez este. Ha fent kell maradnom, jön az éhség, a rágcsálhatnék és a nassolás. Viszont jó trükk volt ez ellen tegnap a pohár víz és a lefekvés.

A víz. Most, hogy figyelek rá, megdöbbent, hogy ösztönösen mennyivel kevesebb vizet iszunk, mint ha tudatosan szem előtt tartjuk a dolgot. És igen, sokszor kell figyelmeztetnem magamat és a gyerekeket is. 

Elképesztő, hogy  közel 46 évesen kezdem csak megismerni a testemet - ha csak ennyi haszna lesz az egész akciónak, hogy megismerem és megértem végre a működését, megértem, miért vagyok sokszor fáradtabb az indokoltnál, vagy levertebb, miért eszem akkor is ha nem vagyok éhes, miért nem tudok sokszor koncentrálni úgy ahogy az elvárható lenne, már az is nagy dolog és előbbre visz.

Ami a tegnapi és a mai nap után a legjobban aggaszt, hogyan fogom a másnaponkénti 1 órát kiszorítani a fitness-szalagos edzésekre. Azt hiszem, hogyha megtalálom a fizikai formámat, a következő amit rendeznem kell, az idő kézben tartása. 

Jaj és majd elfelejtettem! A mai motivációs levél arra ösztönzött, hogy próbáljam magam elképzelni a változások után. Nos, hogy szép álmokat generáljak, íme néhány kép olyasforma hölgyekről, amilyennek szeretném magam látni. Tehát a cél:

le tudok újra guggolni...

csak futni

szabadban 

nyáron 

és télen is 

amilyen talán sosem volt

és ezt is újra meg tudom csinálni

újra karcsú lábak - fájdalom nélkül

Bár nem ekkorra akarom elérni a  célom,
de mindenesetre a néni nagyon inspiráló! :-)

Tuti fogyás - 1. nap

Hát... Most jutott eszembe, hogy kapásból elfelejtettük reggel elolvasni az első napi motivációs levelet! :-) Nem baj, holnap reggel bepótoljuk. Talán így is használ ;-)

Elég nehéz volt reggel egy bő órával korábban felkelni, hogy beleférjen egymás után mindkettőnk bringázása, de nem baj. Örültem, hogy nem kell kimennem a hidegbe és a sötétbe mászkálni. Végül is megcsúsztam kicsit időben, mert előtte éjjel nagyon későn feküdtem le, így fejenként 20 percet tekertünk, 2-es fokozaton. Eléggé kimelegedtem, a pulzusom is megemelkedett kicsit (113 - nem tudom ez jó-e vagy sem, de nem is akarok még ezzel foglalkozni). Csabikám azonban mint egy lusta macska, inkább nyújtózkodásra hasonlító mozdulatokat tett a bringán. Amikor rászóltam, hogy kicsit intenzívebben, halvány felháborodással mondta: "Nem fogok most itt kifáradni! Tesivel kezdünk!" Na ja. Csak épp arról van szó, hogy ahogy eddig éltünk, az ide vezetett. Ha nem változtatunk, akkor így is marad, max. romlik a helyzet.

7 körül megreggeliztem a gyerekekkel, de nem igazán voltam éhes. Ellenben 10 után, amikor eddig reggelizni szoktam! Egy alma és fél marék dió becsúszott. Továbbiakban kaja, víz rendben. Most kicsit kezdek éhes lenni, mindjárt iszom egy pohár vizet és lefekszem.

A gyerekek 9- 3/4 9 körül ágyban voltak - ez (sajnos) nagy eredmény! mese viszont nem volt, mert még mindig késői az időpont és a mese, tovább nyújtotta volna az ébrenlétüket. Inkább pihenjenek. Remélem ez ösztönzi őket, hogy holnap még előbb ágyba bújjanak.

Mindent összevetve elég nyugodtan, zökkenőmentesen indult a dolog. Most alaposan kiszellőztetek, aztán pedig bátor lépést teszek: bár van még a gépemben írnivaló (kb. 50 perc), mégis lefekszem most (az éjfél előtti alvás duplának számít) és felkelek 2-kor, hogy befejezzem a munkát. Az akkor 6 óra alvásnak felel meg elvileg. Míg ha most küzdök még vele, akkor bőven lesz megint 1-1/2 2, mire lefekszem, ha azután 1/26-kor kelek, az nagyon kevés, tiszta kóma leszek.

A ruha

Ma délután a lányom megvette a menyasszonyi ruháját.

12 és fél éves öccse volt a kísérője, és stylist-ja. A ruha olcsóbb volt megvéve, mint bérelve. Kicsit rá kell igazítani és ki kell tisztíttatni, de gyönyörű lesz majd benne :-)

Lehet, hogy izgulnom kéne, meg minden, és megrendültnek, vagy elfogódottnak kellene lennem, de kb. olyan természetességgel veszem a dolgot, mintha azt mondaná: "Anya, elutazom a  hétvégére!" ...(Az is természetes volt, hogy adtam neki rá pénzt: nekem éppen van sajnos - bár ne lenne: Apa életbiztosításából  a maradék -, neki szüksége van rá. Apa is adna rá, hát vegye ezt amolyan nagyszülői hozzájárulásnak a boldogságához.

Tuti Fogyás

Csabi fiammal nagy elhatározásra jutottunk. Beért sok elolvasott cikk, meghallgatott előadás, fejünkbe gyömöszölt információ és úgy döntöttünk, a Tuti Fogyás című könyv alapján komoly életmódváltásba fogunk, aminek remélt "mellékhatása" a testsúlycsökkenés. Csabinak kb. 7, nekem 25 kg-tól kell megszabadulni. Nem mondanám, hogy tele vagyok lelkesedéssel, de mindenesetre erős vágyam van az eredményre, s azzal együtt romlásnak indult egészségem és rugalmasságom visszaszerzésére, fiamnál pedig az ő jövőbeni egészségének biztosítására.

Nyilván sokat jelent majd, hogy együtt csináljuk végig ezt a 6 hetet és együtt örülhetünk majd a sikereknek. Igyekszem minél vidámabban és rágörcsölés nélkül véghezvinni a változtatásokat. És igyekszem összeomlás nélkül elviselni a kudarcokat - amelyek nyilvánvalóan lesznek menetközben. De talán annál nagyobb öröm lesz utána a siker... Szóval majd meglátjuk. 

Szeretném a 6 hetet itt végignaplózni - még ha nyúlfarknyi bejegyzésekkel is, de dokumentálni minden napot, hogy visszakeresve láthassam, mik voltak a hibák, azokat hogyan lehet elkerülni, és mely döntések vezettek aztán sikerre. 

Az élemódváltás/fogyás a 8 alapelv rendszerére alapoz - és ettől számomra máris nagyon szimpatikus. E 8 alapelv szem előtt tartása gyakorlatilag a jó egészség, a testi-lelki jó kondíció logikus alapja:

Békesség

Levegő

Mértékletesség

Testmozgás

Napfény

Pihenés

Táplálkozás

Víz

Szeretném majd a blog új oldalaként is megjeleníteni "Fogyi" címen a sikertörténetünket! Lehet szurkolni!

Bózsva harmadszor... és negyedszer is

Kifosztva, kisemmizve, az Élet által megtaposva, összetört szívvel érkeztem Bózsvára 2012. nyarán. Senkim nem maradt, akihez odabújhatnék oltalomért, ha a világ éppen kivet magából, senki nem maradt, akivel megosszam örömöm és bánatom, akitől tanácsot kérhetek és akitől élvezettel bezsebelhetem az önzetlen (bár nem feltétlenül elfogulatlan) dícséreteket. Senki nincs immáron, aki néha kissé enyhítse a vállamra nehezedő kötelezettségek súlyát, vagy aki meglepjen nagy ritkán valami számomra nem megengedhető értékű figyelmességgel. Nincs már akivel a szombat délelőttöket a piacon tölthessem a nyüzsgő forgatagban élvezve a hely magával ragadó hangulatát és nincs, akinek produkálhassam magam a tűzhely mellett egy elismerő mosolyért. Nincsenek többé egész teremtett világunk titkait kutató-elemző csapongó beszélgetések, és nincs már többé tanúja, honnan jöttem, s hogyan is cseperedtem azzá, aki vagyok.

Pokoli év volt mögöttem, végig kellett néznem szinte teljesen tehetetlenül, ahogy az ifjú Adonisz elveszti képességei és adottságai többségét és nyomorult, csoszogó, zavart vénséggé válik. Bár azt el kell ismernem, Isten kegyelméből két dolgot - talán a két legfontosabb dolgot - szinte az utolsó leheletéig bírhatott: a humort és az emberi tartást.

Apám halálával feneketlen űrt, és nem kevés feladatot - és bosszúságot is - hagyott öcsémre és rám. 2 év után követte Anyánkat a sírba.

Igyekeztem nem elhagyni magamat, tudatosan figyeltem reakcióimat, és minden tőlem telhetőt megtettem a talpraállásért. Tudomásul vettem a gyász folyamatát és nem estem kétségbe a sötét napoktól sem, racionálisan igyekeztem kezelni állapotomat. Bózsvára ezúttal már tudatosan gyógyulásért mentem, azért, hogy ott, az Isten tenyerén, írt találjak még nagyon-nagyon friss sebeimre, enyhülést a természet szépségeiben és a fokozottan Isten igéjére hangolt napokban. A közös imaórán ahhoz kértem a többiek imáit és elsősorban az Úr segítségét, hogy újra fel tudjam építeni önmagam, és az életemet. Tisztában voltam vele, hogy sokmindent teljesen át kell értékelnem, másképp csinálnom, vagy épp teljesen elölről kezdenem. Az életemet gyökeresen meg kell változtatnom, egyrészt mert nincs senki földi támaszom, másrészt mert egészségesen akarok meghalni, ha majd eljön az ideje. És minél később jöjjön el, hiszen még itt a két fiúcska, akiket fel kell nevelnem. Saját hibáimmal is tisztában vagyok, így azt is tudom, hogy nagy kezdeti lelkesedéseim gyorsan ki szoktak hűlni, ezért szükségem van rá, hogy az Úr megerősítsen elhatározásaimban és azok valóra váltását támogassa.

...És a közös ima után vártam a Nagy Csodát.

Vártam, hogy egy reggel úgy ébredjek, hogy már Bölcs vagyok. Vártam, hogy a gyerekeim engedelmes angyalkákká váljanak egy szempillantás alatt.

Vártam, hogy leolvadjanak rólam a kilók és hajlékony, nagy állóképességű ifjú hölgy legyen belőlem - erőfeszítések nélkül.

És persze szokás szerint vártam a herceget a fehér paripán...

Semmi nem történt.

Ami addig megvolt, az nagyjából meg is maradt, ami nem, az nem érkezett meg. Kedélyem hullámzó volt, de - köszönhetően egy régi-régi idegösszeomlásos, depressziós tapasztalatnak - tudatosan hajlítottam a jó felé. Azt mindenesetre biztosan tudtam, hogy csak Egy Valaki segíthet rajtam és erősíthet meg. 

De kanyarodjunk vissza Bózsvára: életmentő 10 napot tölthettem ott. Olyan - hogy is mondjam - katartikus élményeim nem voltak ugyan, mint az első két alkalommal, de mindenképpen fontos állomása volt a 2012-es esztendőnek és egész életemnek. Ma, innen, másfél év távlatából visszatekintve már tudom, semmi sem történt véletlenül, Istennek terve volt számomra ezzel a 10 nappal. 

Nem volt ugyan látványos győzelmem magam felett, de hallhattam több nagyon jó előadás között egy igen lelkesültet Kecskeméti Jánostól, mely végre ráébresztett a szombat jelentőségére, és arra, miért is nem mindegy, mit ünnepelünk. (Azóta ez a kérdés folyamatosan formálódik bennem, újabb és újabb tapasztalatokat szerzek a szombattal kapcsolatban, újabb és újabb elhatározások forrnak ki életvitelemet illetően - ennek a beszédnek a hatására. János, ha olvasod e sorokat: köszönöm neked ezt az ébresztőt.) 

Nem volt különösebb fizikai teljesítményem sem, de megtettük a szokásos felüdítő túráinkat, kirándulásainkat ezen a meseszép tájon. 

Nem várt életem párja tárt karokkal, mint egy romantikus szappanoperában, de barátsággá mélyült egy felületes ismeretség, és megismerkedhettem valakivel, aki azóta nagyon fontos része lett az életemnek, életünknek. Az eleinte kissé "idegesítően soknak tűnő" fiatalemberrel igen komoly beszélgetésbe bonyolódtam a fentebb már említett imaóra után, s a kapcsolatot itthon is tartottuk - ma bátran állíthatom, hogy a legjobb barátom és talán Isten egyik válasza is arra a bózsvai imára. Mondhatni rendszeresen találkozunk, s hol a Bibliát tanulmányozzuk közösen, hol saját csapdáimat segít megtalálni,  s azokból kiszabadulni. Ezek nagyon fontos állomásai az építkezésnek.

Mindezek ellenére úgy jöttem haza, hogy úgy éreztem, valami nem kerek, valami még hiányzik, olyan befejezetlen ez a bózsvai tartózkodás. A gyerekekkel szinte azonnal számolni kezdtük a napokat a következő táborig, amely - a negyedik - 2013. nyarán érkezett el. 

A közbeékelődő év azonban számomra rendkívül mozgalmasan telt. Olyannyira mozgalmasan, hogy észre sem vettem szinte, hogyan munkálkodik csendben, mosolyogva az Úr az életemben. Volt itt minden: hagyatéki eljárások, örökség felszámolása, elrendezése, részleges lakásfelújítás, lakótársak keresése lányom mellé megboldogult szüleim lakásába (enélkül nem tudtam volna fenntartani a lakást), újabb udvarló megjelenése a lányom életében, Olivér fiam általi "cserbenhagyásos gázolás" (legalábbis én így életem meg, hogy egy teljes tanévre Berlinbe költözött), további tanulmányokról való lemondás a részemről, kisebb fiaimmal gyermekpszichológushoz rohangászás, állásváltoztatás, anyósom megbetegedése... Magamra szinte egyáltalán nem jutott a figyelemből és az időből. Szó szerint azt sem tudtam néha, hogy milyen nap van. Kivéve persze egy napot a héten: a szombatot.

Végül mégis elérkezett a várva-várt időpont: negyedszer is elindulhatott velem a vonat, a délutánt már Bózsván tölthetem! És velem természetesen a fiaim, Ákos és Csabi, akik ebben az évben leköröztek: mivel már 2. éve részt vettek a Fürkész-táborban is, így ők már összesen ötödik alkalommal nyaralhattak e szépséges zempléni tájon. Mostanra már teljesen más érzésekkel utaztam, mint az első évben. Pontosan tudtam, hová megyek és lényegében azt is, mi vár rám. Repestem az örömtől, hogy viszontláthatok néhány nagyon kedves barátot,  akikkel még ha földrajzilag közel is lakunk egymáshoz, mégsem találkoztunk év közben. Alig vártam, hogy Gábor barátom csontjait megropogtassam és hogy Zsuzsa mosolyát láthassam, vagy Attila meleg orgánumát hallhassam. Lelki szemeim előtt láttam magam, ahogy ledobva a csomagokat felszabadultan beszaladok a nagysátor melletti füves részre és örömömben cigánykereket és bukfencet hányok. Ez persze teljes képtelenség, mert cigánykerekezni sosem tudtam, futni utálok és nem tudom már az idejét sem a legutóbbi bukfencnek. :-)  

És megérkeztünk!!!

A sportos attrakció részemről ugyan elmaradt, de az első, aki felém jött persze hogy Gábor volt, és utána sorra más barátok. Szinte úgy éreztem, hogy egy nagy és sokfelé élő család rendes évi találkozójára érkeztem. Mikor Ritát megláttam és a leplezetlen örömet az arcán, úgy dobbant a szívem, mintha a kishúgom üdvözölne éppen. 

Itt, és ekkor újra megtörtént a Csoda: Ismét Isten tenyerén találtam magam, és ismét megtapasztalhattam, hogy Ő mennyire szeret, hogy meghallgatja az imáinkat és kárpótol minden veszteségért. A szomorkodónak letörli könnyeit, és aki kér tőle, annak ad is. Rengeteg ajándékot tartogatott itt a számomra és rengeteg felismerést is - s ezek mind, egytől-egyig az egy évvel azelőtti imánkra adott válaszok voltak. (Az csak a hab volt a tortán, hogy folyamatosan megakadályozta, hogy az egész napos nagy túrákon részt vegyek - s itthon, szeptemberben derült ki, hogy a térdeimben nagyon súlyos ízületi kopás van, ami miatt e túrák  komoly kockázatot is hordoztak  számomra és súlyos bajt is okozhattak volna.)

Itt döbbentem rá, hogy a súlyos veszteség után Isten "kirendelt" mellém egy pót-anyát, sokunk drága Erzsi nénijét, akivel Zugligetben ismerkedhettem meg, mégpedig első alkalommal, hogy ottani Istentiszteleten vettem részt. Az a bölcs és jóságos asszony azonnal a szárnyai alá vett és azóta is kvázi angyalként működik az életemben: nemegyszer rajta keresztül kapok választ azonnal a kétségbeesésemre, félelmeimre, s az ezek miatti fohászaimra, imáimra. 

Itt ismertem fel, hogy az új munkahely nem csak nagyobb anyagi biztonságot nyújt, nem csak annak a lehetőségét adja, hogy minden szombatot megünnepelhessek munkahelyi konfliktus nélkül (beosztásomnál fogva szombaton sohasem dolgozom), de azt a tapasztalatot is adja, mennyire áldásosak a szombat megtartásának hatásai az ember fizikai és lelki állapotára nézvést. (Töredelmesen be kell azért itt vallanom, hogy még bőséggel vannak e téren hiányosságaim.)

Itt ébredt fel bennem a testmozgás iránti komoly vágy, és hosszú évtizedek után itt tettem meg - kényszer nélkül és örömmel - az első futó lépéseket. Szinte azonmód célokat tűztem magam elé, így a reggeli torna utáni 1 kör futástól az utolsó napra elértem a 7 körig! Nem nagy teljesítmény objektíven mérve, tudom, de hatalmas teljesítmény az én helyzetemben. A dolog olyan szinten megfertőzött, hogy hazaérve beruháztam egy futócipőre, majd ahogy romlott az időjárás, minden hónapban bővítettem a sport-ruhatáramat: ma már a  meghűlés veszélye nélkül mehetek le enyhébb téli napokon is futkosni kicsit. (Sajnos az általam várt fejlődés egyenlőre elmaradt, de én annak is nagyon örülök, amire jelenleg képes vagyok e téren, örömet okoz, kialakult bennem egy állandó igény és határozottan jobban érzem magam tőle. Arról már ne is beszéljünk, hogy végre vannak reális, megvalósítható céljaim!)

Volt részem jónéhány építő, megerősítő beszélgetésben - nem titkolom olyanban is, ami rettenetesen fájt, de tudom, a javamat szolgálta. Valamint volt részem hajnali sétában és imádságban a dombtetőn Imre barátommal - ezek rendkívül felemelőek voltak.

És ért nagy megtiszteltetés is: felkérést kaptam, hogy az egyik - talán pont szombati? nem emlékszem már pontosan - áhítat előtt én imádkozzam. Elképesztő érzés volt, nagyon mély tapasztalat. Imádkozni vendégként, egy másik felekezetből érkezve! Csodálatos egy közösség figyelme által kísérve szólni az Istenhez!

Megtanulhattam hát, hogy Isten sokszor ad imáinkra azonnali válaszokat, de van, hogy a válasszal várat magára. Isten végtelenül bölcs, és mindenkinél jobban ismer minket: pontosan tudja, mire van szükségünk és mi az (akár rossz, akár pedig jó), amit képesek vagyunk elviselni. Én többnyire komótos ember vagyok - ehhez igazította válaszát. Lehet, ha azonnal felismerhetem működését, megijedek, vagy összeroppanok. Így azonban, egy év távlatából visszatekinteni az Ő munkálodására, igazán felemelő és bátorító élmény volt. Most tehát az Úr által sokmindenben megerősítve, tudva, hogy folyamatosan formál engem várom a soronkövetkező bózsvai nyarat.
(Ha érdekel ez a táborozási lehetőség, akkor ezen az oldalon találsz róla bővebb információkat.)

       

   

(Képek forrása: Életpont.hu , Galéria)