Tehát innentől időtakarékosság az alvás javára címén megpróbálok áttérni a reggeli bejegyzés-írásra.
S most lássuk a tegnapi, azaz a 9. napot.
Tudjuk jól - vagy csak ismételgetjük? -, hogy minden nap az azt megelőző estével kezdődik. De vajon ez a tudás elég-e a változtatáshoz?
Mert bizony tegnapelőtt este hiába döntöttem úgy, hogy megyek szundítani, ahogy felálltam volna a géptől, megjelent Olivér fiam egy kábellel, hogy akkor most végre van rá alkalom, hogy megtanítson, hogyan kell képeket a telefonomról a gépre tölteni. Ez persze fontos és hasznos, és fél éve keressük rá az alkalmat, nem tudtam tehát visszautasítani. Az egész csak fél órát vett igénybe, ám amíg én a fürdőszobában voltam, Olivér kapott egy telefonhívást, ami után (végre!!!) azonnal igénye támadt anyával beszélgetni. Most komolyan: hogyan mondhatnék neki nemet, mikor már felnőtt és egyre kevesebb igénye és ideje van az ilyesmire? Tehát az idő ment tovább - alvás nélkül. Én viszont felébredtem! Így aztán, mikor végre ágybabújtam, már nyúltam is a távirányítóért és sajnos egy valóban jó filmet találtam Kozák Andrással a főszerepben, tehát alvás helyett ment a tévézés éjfél utánig. Majd hajnalban jött még egy kis gyerekcsitítgatás, mert Ákosnak melege volt és ez eléggé felzaklatta. A telefonban az ébresztőt meg sikerült valahogyan véletlenül kikapcsolnom. Egyenes következmény: elaludtam! Pontban fél 7-kor ébredtem. Csabit kirántottam az ágyból és felhajítottam a szobabiciklire, én meg rohantam tízórait készíteni nekik. Végül a reggel anyai szempontból teljesen jól indult, csak éppen megint mire nem jutott idő? Magamra. Merthogy délelőtt egy nagyon fontos találkozóm volt egy régi barátommal, akitől évekkel ezelőtt keserű szájízzel kellett megválnom, s most megkeresett, hogy rendezze ezt a dolgot, s tiszta vizet önthessünk abba a bizonyos pohárba. Azonban ahhoz, hogy időben odaérjek a megbeszélt találkozóra, fél 9-kor el kellett indulni itthonról. S mivel igyekeztem rendesen kinézni (tehát nem farmer, edzőcipő, kócos haj), nem maradt időm a reggeli bringázásra. Sőt a vitaminjaimat is teljesen elfelejtettem.
Úgy tűnik, új szokásokat kialakítani nem is olyan könnyű feladat, mert az, hogy tudom, mi lenne a helyes, még nem jelent semmit. Az pedig, hogy az új szokásnak helyet és időt szorítsak a mindennapokban, komoly szervezést igényel, mert nem feltétlenül elég csak egy rossz szokástól megválni és annak helyére tenni a jót. Hiszen a legritkább esetben kompatbilisek. Tehát nem tehetem az edzésemet a haverokkal való sörözés helyére - mert nem járok a haverokkal sörözni. Vélt vagy valós kötelezettséget kell feladnom - mert ezek töltik ki az életemet - hogy beférjen egy-két órával több alvás, heti 3X1 óra szalagos edzés, stb.
És azt hiszem, amíg ezek az új szokások nem rögzülnek és nem válnak beidegződéssé, addig nagyon szigorúan, mondhatni mereven kell ragaszkodnom hozzájuk. Hát... ez most megmászhatatlan hegycsúcsnak tűnik.... Mert a körülmények... Szóval igen, ha évek óta csak túlélsz és a körülményekre adott válaszok, reakciók a cselekedeteid, ergo a körülmények irányítják az életedet nem pedig te, akkor ebből kilépni és saját kezedbe venni az irányítást embertpróbáló feladat. Ugyanis ettől még a körülmények nem változnak meg. Súlyos NEM-eket kell mondanod sokszor magadnak is, másoknak is. Olyanoknak is, akikkel nem akarsz konfliktusba kerülni. Sokszor pedig feladatokra, amikről eddig úgy vélted, elhagyhatatlan kötelezettségek...
És igen, már kezdem érteni, miért nem segített eddig egyetlen fogyókúra sem... Amiért a fájdalomcsillapító sem segít a rákos betegen: mert csak tünetet kezel. A gyökere egészen máshol van a dolognak. S kezdem gyanítani, hogy a kényszerevés és a széhidrátfüggés is csak tünet, még mélyebbre kell menni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése