Bózsva harmadszor... és negyedszer is

Kifosztva, kisemmizve, az Élet által megtaposva, összetört szívvel érkeztem Bózsvára 2012. nyarán. Senkim nem maradt, akihez odabújhatnék oltalomért, ha a világ éppen kivet magából, senki nem maradt, akivel megosszam örömöm és bánatom, akitől tanácsot kérhetek és akitől élvezettel bezsebelhetem az önzetlen (bár nem feltétlenül elfogulatlan) dícséreteket. Senki nincs immáron, aki néha kissé enyhítse a vállamra nehezedő kötelezettségek súlyát, vagy aki meglepjen nagy ritkán valami számomra nem megengedhető értékű figyelmességgel. Nincs már akivel a szombat délelőttöket a piacon tölthessem a nyüzsgő forgatagban élvezve a hely magával ragadó hangulatát és nincs, akinek produkálhassam magam a tűzhely mellett egy elismerő mosolyért. Nincsenek többé egész teremtett világunk titkait kutató-elemző csapongó beszélgetések, és nincs már többé tanúja, honnan jöttem, s hogyan is cseperedtem azzá, aki vagyok.

Pokoli év volt mögöttem, végig kellett néznem szinte teljesen tehetetlenül, ahogy az ifjú Adonisz elveszti képességei és adottságai többségét és nyomorult, csoszogó, zavart vénséggé válik. Bár azt el kell ismernem, Isten kegyelméből két dolgot - talán a két legfontosabb dolgot - szinte az utolsó leheletéig bírhatott: a humort és az emberi tartást.

Apám halálával feneketlen űrt, és nem kevés feladatot - és bosszúságot is - hagyott öcsémre és rám. 2 év után követte Anyánkat a sírba.

Igyekeztem nem elhagyni magamat, tudatosan figyeltem reakcióimat, és minden tőlem telhetőt megtettem a talpraállásért. Tudomásul vettem a gyász folyamatát és nem estem kétségbe a sötét napoktól sem, racionálisan igyekeztem kezelni állapotomat. Bózsvára ezúttal már tudatosan gyógyulásért mentem, azért, hogy ott, az Isten tenyerén, írt találjak még nagyon-nagyon friss sebeimre, enyhülést a természet szépségeiben és a fokozottan Isten igéjére hangolt napokban. A közös imaórán ahhoz kértem a többiek imáit és elsősorban az Úr segítségét, hogy újra fel tudjam építeni önmagam, és az életemet. Tisztában voltam vele, hogy sokmindent teljesen át kell értékelnem, másképp csinálnom, vagy épp teljesen elölről kezdenem. Az életemet gyökeresen meg kell változtatnom, egyrészt mert nincs senki földi támaszom, másrészt mert egészségesen akarok meghalni, ha majd eljön az ideje. És minél később jöjjön el, hiszen még itt a két fiúcska, akiket fel kell nevelnem. Saját hibáimmal is tisztában vagyok, így azt is tudom, hogy nagy kezdeti lelkesedéseim gyorsan ki szoktak hűlni, ezért szükségem van rá, hogy az Úr megerősítsen elhatározásaimban és azok valóra váltását támogassa.

...És a közös ima után vártam a Nagy Csodát.

Vártam, hogy egy reggel úgy ébredjek, hogy már Bölcs vagyok. Vártam, hogy a gyerekeim engedelmes angyalkákká váljanak egy szempillantás alatt.

Vártam, hogy leolvadjanak rólam a kilók és hajlékony, nagy állóképességű ifjú hölgy legyen belőlem - erőfeszítések nélkül.

És persze szokás szerint vártam a herceget a fehér paripán...

Semmi nem történt.

Ami addig megvolt, az nagyjából meg is maradt, ami nem, az nem érkezett meg. Kedélyem hullámzó volt, de - köszönhetően egy régi-régi idegösszeomlásos, depressziós tapasztalatnak - tudatosan hajlítottam a jó felé. Azt mindenesetre biztosan tudtam, hogy csak Egy Valaki segíthet rajtam és erősíthet meg. 

De kanyarodjunk vissza Bózsvára: életmentő 10 napot tölthettem ott. Olyan - hogy is mondjam - katartikus élményeim nem voltak ugyan, mint az első két alkalommal, de mindenképpen fontos állomása volt a 2012-es esztendőnek és egész életemnek. Ma, innen, másfél év távlatából visszatekintve már tudom, semmi sem történt véletlenül, Istennek terve volt számomra ezzel a 10 nappal. 

Nem volt ugyan látványos győzelmem magam felett, de hallhattam több nagyon jó előadás között egy igen lelkesültet Kecskeméti Jánostól, mely végre ráébresztett a szombat jelentőségére, és arra, miért is nem mindegy, mit ünnepelünk. (Azóta ez a kérdés folyamatosan formálódik bennem, újabb és újabb tapasztalatokat szerzek a szombattal kapcsolatban, újabb és újabb elhatározások forrnak ki életvitelemet illetően - ennek a beszédnek a hatására. János, ha olvasod e sorokat: köszönöm neked ezt az ébresztőt.) 

Nem volt különösebb fizikai teljesítményem sem, de megtettük a szokásos felüdítő túráinkat, kirándulásainkat ezen a meseszép tájon. 

Nem várt életem párja tárt karokkal, mint egy romantikus szappanoperában, de barátsággá mélyült egy felületes ismeretség, és megismerkedhettem valakivel, aki azóta nagyon fontos része lett az életemnek, életünknek. Az eleinte kissé "idegesítően soknak tűnő" fiatalemberrel igen komoly beszélgetésbe bonyolódtam a fentebb már említett imaóra után, s a kapcsolatot itthon is tartottuk - ma bátran állíthatom, hogy a legjobb barátom és talán Isten egyik válasza is arra a bózsvai imára. Mondhatni rendszeresen találkozunk, s hol a Bibliát tanulmányozzuk közösen, hol saját csapdáimat segít megtalálni,  s azokból kiszabadulni. Ezek nagyon fontos állomásai az építkezésnek.

Mindezek ellenére úgy jöttem haza, hogy úgy éreztem, valami nem kerek, valami még hiányzik, olyan befejezetlen ez a bózsvai tartózkodás. A gyerekekkel szinte azonnal számolni kezdtük a napokat a következő táborig, amely - a negyedik - 2013. nyarán érkezett el. 

A közbeékelődő év azonban számomra rendkívül mozgalmasan telt. Olyannyira mozgalmasan, hogy észre sem vettem szinte, hogyan munkálkodik csendben, mosolyogva az Úr az életemben. Volt itt minden: hagyatéki eljárások, örökség felszámolása, elrendezése, részleges lakásfelújítás, lakótársak keresése lányom mellé megboldogult szüleim lakásába (enélkül nem tudtam volna fenntartani a lakást), újabb udvarló megjelenése a lányom életében, Olivér fiam általi "cserbenhagyásos gázolás" (legalábbis én így életem meg, hogy egy teljes tanévre Berlinbe költözött), további tanulmányokról való lemondás a részemről, kisebb fiaimmal gyermekpszichológushoz rohangászás, állásváltoztatás, anyósom megbetegedése... Magamra szinte egyáltalán nem jutott a figyelemből és az időből. Szó szerint azt sem tudtam néha, hogy milyen nap van. Kivéve persze egy napot a héten: a szombatot.

Végül mégis elérkezett a várva-várt időpont: negyedszer is elindulhatott velem a vonat, a délutánt már Bózsván tölthetem! És velem természetesen a fiaim, Ákos és Csabi, akik ebben az évben leköröztek: mivel már 2. éve részt vettek a Fürkész-táborban is, így ők már összesen ötödik alkalommal nyaralhattak e szépséges zempléni tájon. Mostanra már teljesen más érzésekkel utaztam, mint az első évben. Pontosan tudtam, hová megyek és lényegében azt is, mi vár rám. Repestem az örömtől, hogy viszontláthatok néhány nagyon kedves barátot,  akikkel még ha földrajzilag közel is lakunk egymáshoz, mégsem találkoztunk év közben. Alig vártam, hogy Gábor barátom csontjait megropogtassam és hogy Zsuzsa mosolyát láthassam, vagy Attila meleg orgánumát hallhassam. Lelki szemeim előtt láttam magam, ahogy ledobva a csomagokat felszabadultan beszaladok a nagysátor melletti füves részre és örömömben cigánykereket és bukfencet hányok. Ez persze teljes képtelenség, mert cigánykerekezni sosem tudtam, futni utálok és nem tudom már az idejét sem a legutóbbi bukfencnek. :-)  

És megérkeztünk!!!

A sportos attrakció részemről ugyan elmaradt, de az első, aki felém jött persze hogy Gábor volt, és utána sorra más barátok. Szinte úgy éreztem, hogy egy nagy és sokfelé élő család rendes évi találkozójára érkeztem. Mikor Ritát megláttam és a leplezetlen örömet az arcán, úgy dobbant a szívem, mintha a kishúgom üdvözölne éppen. 

Itt, és ekkor újra megtörtént a Csoda: Ismét Isten tenyerén találtam magam, és ismét megtapasztalhattam, hogy Ő mennyire szeret, hogy meghallgatja az imáinkat és kárpótol minden veszteségért. A szomorkodónak letörli könnyeit, és aki kér tőle, annak ad is. Rengeteg ajándékot tartogatott itt a számomra és rengeteg felismerést is - s ezek mind, egytől-egyig az egy évvel azelőtti imánkra adott válaszok voltak. (Az csak a hab volt a tortán, hogy folyamatosan megakadályozta, hogy az egész napos nagy túrákon részt vegyek - s itthon, szeptemberben derült ki, hogy a térdeimben nagyon súlyos ízületi kopás van, ami miatt e túrák  komoly kockázatot is hordoztak  számomra és súlyos bajt is okozhattak volna.)

Itt döbbentem rá, hogy a súlyos veszteség után Isten "kirendelt" mellém egy pót-anyát, sokunk drága Erzsi nénijét, akivel Zugligetben ismerkedhettem meg, mégpedig első alkalommal, hogy ottani Istentiszteleten vettem részt. Az a bölcs és jóságos asszony azonnal a szárnyai alá vett és azóta is kvázi angyalként működik az életemben: nemegyszer rajta keresztül kapok választ azonnal a kétségbeesésemre, félelmeimre, s az ezek miatti fohászaimra, imáimra. 

Itt ismertem fel, hogy az új munkahely nem csak nagyobb anyagi biztonságot nyújt, nem csak annak a lehetőségét adja, hogy minden szombatot megünnepelhessek munkahelyi konfliktus nélkül (beosztásomnál fogva szombaton sohasem dolgozom), de azt a tapasztalatot is adja, mennyire áldásosak a szombat megtartásának hatásai az ember fizikai és lelki állapotára nézvést. (Töredelmesen be kell azért itt vallanom, hogy még bőséggel vannak e téren hiányosságaim.)

Itt ébredt fel bennem a testmozgás iránti komoly vágy, és hosszú évtizedek után itt tettem meg - kényszer nélkül és örömmel - az első futó lépéseket. Szinte azonmód célokat tűztem magam elé, így a reggeli torna utáni 1 kör futástól az utolsó napra elértem a 7 körig! Nem nagy teljesítmény objektíven mérve, tudom, de hatalmas teljesítmény az én helyzetemben. A dolog olyan szinten megfertőzött, hogy hazaérve beruháztam egy futócipőre, majd ahogy romlott az időjárás, minden hónapban bővítettem a sport-ruhatáramat: ma már a  meghűlés veszélye nélkül mehetek le enyhébb téli napokon is futkosni kicsit. (Sajnos az általam várt fejlődés egyenlőre elmaradt, de én annak is nagyon örülök, amire jelenleg képes vagyok e téren, örömet okoz, kialakult bennem egy állandó igény és határozottan jobban érzem magam tőle. Arról már ne is beszéljünk, hogy végre vannak reális, megvalósítható céljaim!)

Volt részem jónéhány építő, megerősítő beszélgetésben - nem titkolom olyanban is, ami rettenetesen fájt, de tudom, a javamat szolgálta. Valamint volt részem hajnali sétában és imádságban a dombtetőn Imre barátommal - ezek rendkívül felemelőek voltak.

És ért nagy megtiszteltetés is: felkérést kaptam, hogy az egyik - talán pont szombati? nem emlékszem már pontosan - áhítat előtt én imádkozzam. Elképesztő érzés volt, nagyon mély tapasztalat. Imádkozni vendégként, egy másik felekezetből érkezve! Csodálatos egy közösség figyelme által kísérve szólni az Istenhez!

Megtanulhattam hát, hogy Isten sokszor ad imáinkra azonnali válaszokat, de van, hogy a válasszal várat magára. Isten végtelenül bölcs, és mindenkinél jobban ismer minket: pontosan tudja, mire van szükségünk és mi az (akár rossz, akár pedig jó), amit képesek vagyunk elviselni. Én többnyire komótos ember vagyok - ehhez igazította válaszát. Lehet, ha azonnal felismerhetem működését, megijedek, vagy összeroppanok. Így azonban, egy év távlatából visszatekinteni az Ő munkálodására, igazán felemelő és bátorító élmény volt. Most tehát az Úr által sokmindenben megerősítve, tudva, hogy folyamatosan formál engem várom a soronkövetkező bózsvai nyarat.
(Ha érdekel ez a táborozási lehetőség, akkor ezen az oldalon találsz róla bővebb információkat.)

       

   

(Képek forrása: Életpont.hu , Galéria)