Június elején, egy szombat este a Végtelen hit című (kiskamasz kortól családi mozinak is ajánlható) filmet néztem, és arra az elhatározásra jutottam, hogy így nem mehet tovább az életem. Anno ugyebár az Úr 120 esztendőt szabott ki számunkra, tehát még majd a 2/3 része hátra van az életemnek. Nem tölthetem azt az időt lomha mozgású, ízületi fájdalmakkal (és egyéb betegségekkel) küszködő elhízott nyanyaként! Oly sokszor próbáltam a fölöslegesen cipelt kilóktól megszabadulni és mindig belebuktam. Igaz az is, hogy mindig az étkezésre figyeltem csak, de a diétákat ideig-óráig bírtam betartani. Most másfelől kéne közelíteni, az eddig elhanyagolt mozgás felől. Annál is inkább, mert - mivel egész tanév alatt nem túráztam egy jót - ideje lenne kicsit kondiba hoznom magam, mert az lesz a vége, hogy a Páska-hegyet sem bírom majd megmászni!!! Elhatároztam tehát, hogy elkezdem edzeni a testemet, tornázni fogok a Mozogjunk okosan! tanácsai alapján és bármennyire is utálok futni, bizony azt is be fogom iktatni. Aludjunk rá egyet és ötöljünk ki egy betartható tervet!
Másnap reggel az ágyban ülve imádkozni kezdtem. Fennhangon kértem a Drága Mennyei Édesatyát, hogy támogasson meg ebbéli elhatározásomban. Mivel ő mindenkinél jobban tudja, hogy bizony e téren híjával vagyok az akaratnak, adjon nekem erőt és kitartást, mert elismerem, egyedül nem fogom tudni ezt megvalósítani - csakis az ő segítségével. Az ima után felütöttem a Bibliát - a 92. Zsoltárnál nyílt ki. Az első mondat, amire a tekintetem esett a következő volt:
"De engem erőssé teszel, mint a bivalyt, s gazdagon elárasztasz olajjal..." (Zsolt92:11)
Bele is kezdtem a dologba rögvest, végig csináltam a koromnak, nememnek megfelelő mozgás sort és elégedett voltam.
Másnap reggel egy rossz mozdulat, belerúgtam az ajtófélfába és eltörtem a kislábujjamat. Hetekig nemhogy futni, cipőt húzni sem voltam képes. Gyakorlatilag a járás is erőfeszítés volt. De azért időről időre próbálgattam a terhelhetőséget.
Néhány hét után végre bele tudtam bújni a túracipőmbe (futó cipő híján). És belevágtam: kb. 200 m-t bírtam egyben lefutni (?), de 35 év után azt gondolom, ez is teljesítmény. Nagyon büszke voltam magamra: végre teszek magamért valamit! Annak azonban külön örültem, hogy egyetlen ismerőssel sem találkoztam, mert nehezen bírtam volna elviselni, ha összesúgnak a hátam mögött, vagy megmosolyognak.
Következő alkalommal a 200 m-em után lihegve, kipirulva vánszorogtam hazafelé és szembejött velem a szomszédasszonyom, aki egy nyúlánk, rendkívül karcsú, csinos nő. Sehogy sem sikerült felszívódnom vagy láthatatlanná lennem. Észrevett: "Csak nem futottál???!" Leforrázva álltam meg előtte (bizonyosan rendkívül büdös is voltam...): "De... igen... egy kicsit..." "Nahát! Fantasztikus vagy! Le a kalappal! Ez igen, nem semmi elhatározás! Nagyon erős vagy!"
Döbbenten néztem rá, motyogtam valamit az ülőmunkáról, meg az egészségről és sürgősen hazajöttem.
Ismét eltelt néhány nap, éppen a földön fekve, nagy fújtatások közepette csináltam a hasizomgyakorlatokat, a gyerekek pedig készülődtek a napközistáborba. Egyszer csak Ákosom mellém guggolt és igen komolyan azt mondta:
"Anya, neked van akarásod. A Csabinak nincs, mert ha lenne, akkor tudna tanulni. De neked van akarásod..."
Hát igen... erőssé teszel, mint a bivalyt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése