Így (is) nyerhet meghallgatást az ima

Hosszú ideje dédelgetem magamban azt a sérelmet, hogy az Úr ugyan kétszemélyes feladatnak találta ki a gyermeknevelést, és egyébként ő maga is tudja, hogy "nem jó az embernek egyedül", én mégis egyedül kell neveljem a fiaimat. És most, hogy a szüleimet, leginkább Apámat is elveszítettem, most már tényleg és végképp teljesen egyedül. Bármi gond, probléma adódott a mindennapokban, én már készen is voltam a jogos önsajnálattal.

Mígnem egy szívemnek igen-igen kedves ifjú barátom a következő javaslattal állt elő: mivel láthatólag nem tudom a problémát egyedül megoldani, kérjük Isten segítségét. Egy hónapon keresztül mindketten vegyük bele a napi rendes imánkba, hogy ezt a jelentős problémámat az Úr valami módon orvosolja.

Néhány nap múlva megjelent a postafiókomban egy mail, az ave-listán keresztül érkezett meghívó ismerkedős lelkigyakorlatra elvált, megözvegyült szülők számára. Ez már egy jel? Vagy mégsem? Az utolsó pillanatban mégis jelentkeztem az alkalomra, de az imádságot folytattam. Újabb néhány nap múlva ismét egy mail: sajnos tecnikai okok miatt a lelkigyakorlat időpontja későbbre halasztódik. (Tudtommal azóta sem rendezték meg.)

Eltelt a hónap. És nem jött a szőke herceg a fehér lovon. Másmilyen sem, másik lovon. Nem jött senki. Nem történt semmi. Látszólag.

Csakhogy időközben volt egy Istentisztelet, amely Jer.17:5-8 köré volt felépítve: "Átkozott az ember, aki emberben bízik és testet tesz támaszává, de az Úrtól eltávozik szíve!"

És igen! Itt a válasz! Ezért vagyok egyedül! Amíg azt gondolom, hogy minden gondomra egy jó férj lenne a megoldás, ő megszabadítana gondtól, bánattól, nehézségtől, addig ott a veszély: ha lenne ilyen emberem, elfordulnék Istentől, mert azt hinném, nem Ő a megoldás. Akkor lehet (ha lehet) társam, ha megszilárdul a hitem. Amint nem a vágyott társ, hanem az Úr van az első helyen, változhatnak a dolgok. Addig nem, mert az Úr megvéd engem saját ostobaságomtól!

Valamint azt is felismertem, hogy talán azért vágyom annyira társra,mert nem hiszem igazán, hogy az Úr gondot visel rám, s azért nem tudom elfogadni a rám osztott szerepet: egyedülálló anya, mert úgy érzem, nem tudok így tökéletes anya lenni? Miért nem vagyok inkább "elég jó" anya? Tökéleteset akarok és teljesen rosszat csinálok? Rá kell bíznom az anyaságomat is valahogy az Úrra...

Szóval eltelt a hónap és látszólag nem történt semmi. "Csak" bennem változott meg valami. Már nem bújok minden nehézség alkalmával a kétségbeesés mögé, már nem takarózom azzal, hogy azért nem megy valami, mert egyedül vagyok! Először is nem vagyok egyedül. Másodszor ha mégis szegődhet hozzám egy férfi az életem további részére, akkor tudnom kell, és tökéletesen biztosnak kell benne lennem, hogy nem ő a Megváltó - ő a Megváltó ajándéka számomra.

Nos, be kell ismerjem, sokkal békésebb vagyok azóta: az ima meghallgatásra talált...