Felemelő

Egyik szombaton délután ülünk a gyerekekkel és a már említett Biblia című filmsorozat utolsó részét néztük. Épp annál a jelenetnél tartottunk, ahol Péter megkereszteli Corneliust és háza népét, amikor Csabikám váratlanul megszólalt:

"Milyen felemelő lehet...!"

"Mi? Hogy megkeresztelnek? Vagy hogy pont egy apostol keresztel meg?" - kérdeztem én . 

"Az, hogy felnőttként keresztelnek meg, úgy, hogy tudod, mi történik." - felelte.

 

Így (is) nyerhet meghallgatást az ima

Hosszú ideje dédelgetem magamban azt a sérelmet, hogy az Úr ugyan kétszemélyes feladatnak találta ki a gyermeknevelést, és egyébként ő maga is tudja, hogy "nem jó az embernek egyedül", én mégis egyedül kell neveljem a fiaimat. És most, hogy a szüleimet, leginkább Apámat is elveszítettem, most már tényleg és végképp teljesen egyedül. Bármi gond, probléma adódott a mindennapokban, én már készen is voltam a jogos önsajnálattal.

Mígnem egy szívemnek igen-igen kedves ifjú barátom a következő javaslattal állt elő: mivel láthatólag nem tudom a problémát egyedül megoldani, kérjük Isten segítségét. Egy hónapon keresztül mindketten vegyük bele a napi rendes imánkba, hogy ezt a jelentős problémámat az Úr valami módon orvosolja.

Néhány nap múlva megjelent a postafiókomban egy mail, az ave-listán keresztül érkezett meghívó ismerkedős lelkigyakorlatra elvált, megözvegyült szülők számára. Ez már egy jel? Vagy mégsem? Az utolsó pillanatban mégis jelentkeztem az alkalomra, de az imádságot folytattam. Újabb néhány nap múlva ismét egy mail: sajnos tecnikai okok miatt a lelkigyakorlat időpontja későbbre halasztódik. (Tudtommal azóta sem rendezték meg.)

Eltelt a hónap. És nem jött a szőke herceg a fehér lovon. Másmilyen sem, másik lovon. Nem jött senki. Nem történt semmi. Látszólag.

Csakhogy időközben volt egy Istentisztelet, amely Jer.17:5-8 köré volt felépítve: "Átkozott az ember, aki emberben bízik és testet tesz támaszává, de az Úrtól eltávozik szíve!"

És igen! Itt a válasz! Ezért vagyok egyedül! Amíg azt gondolom, hogy minden gondomra egy jó férj lenne a megoldás, ő megszabadítana gondtól, bánattól, nehézségtől, addig ott a veszély: ha lenne ilyen emberem, elfordulnék Istentől, mert azt hinném, nem Ő a megoldás. Akkor lehet (ha lehet) társam, ha megszilárdul a hitem. Amint nem a vágyott társ, hanem az Úr van az első helyen, változhatnak a dolgok. Addig nem, mert az Úr megvéd engem saját ostobaságomtól!

Valamint azt is felismertem, hogy talán azért vágyom annyira társra,mert nem hiszem igazán, hogy az Úr gondot visel rám, s azért nem tudom elfogadni a rám osztott szerepet: egyedülálló anya, mert úgy érzem, nem tudok így tökéletes anya lenni? Miért nem vagyok inkább "elég jó" anya? Tökéleteset akarok és teljesen rosszat csinálok? Rá kell bíznom az anyaságomat is valahogy az Úrra...

Szóval eltelt a hónap és látszólag nem történt semmi. "Csak" bennem változott meg valami. Már nem bújok minden nehézség alkalmával a kétségbeesés mögé, már nem takarózom azzal, hogy azért nem megy valami, mert egyedül vagyok! Először is nem vagyok egyedül. Másodszor ha mégis szegődhet hozzám egy férfi az életem további részére, akkor tudnom kell, és tökéletesen biztosnak kell benne lennem, hogy nem ő a Megváltó - ő a Megváltó ajándéka számomra.

Nos, be kell ismerjem, sokkal békésebb vagyok azóta: az ima meghallgatásra talált...

Próbálkozásaim 1.

Június elején, egy szombat este a  Végtelen hit című (kiskamasz kortól családi mozinak is ajánlható) filmet néztem, és arra az elhatározásra jutottam, hogy így nem mehet tovább az életem. Anno ugyebár az Úr 120 esztendőt szabott ki számunkra, tehát még majd a 2/3 része hátra van az életemnek. Nem tölthetem azt az időt lomha mozgású, ízületi fájdalmakkal (és egyéb betegségekkel) küszködő elhízott nyanyaként! Oly sokszor próbáltam a fölöslegesen cipelt kilóktól megszabadulni és mindig belebuktam. Igaz az is, hogy mindig az étkezésre figyeltem csak, de a diétákat ideig-óráig bírtam betartani. Most másfelől kéne közelíteni, az eddig elhanyagolt mozgás felől. Annál is inkább, mert - mivel egész tanév alatt nem túráztam egy jót - ideje lenne kicsit kondiba hoznom magam, mert az lesz a vége, hogy a Páska-hegyet sem bírom majd megmászni!!! Elhatároztam tehát, hogy elkezdem edzeni a testemet, tornázni fogok a Mozogjunk okosan! tanácsai alapján és bármennyire is utálok futni, bizony azt is be fogom iktatni. Aludjunk rá egyet és ötöljünk ki egy betartható tervet!

Másnap reggel az ágyban ülve imádkozni kezdtem. Fennhangon kértem a Drága Mennyei Édesatyát, hogy támogasson meg ebbéli elhatározásomban. Mivel ő mindenkinél jobban tudja, hogy bizony e téren híjával vagyok az akaratnak, adjon nekem erőt és kitartást, mert elismerem, egyedül nem fogom tudni ezt megvalósítani - csakis az ő segítségével. Az ima után felütöttem a Bibliát - a 92. Zsoltárnál nyílt ki. Az első mondat, amire a tekintetem esett a következő volt:

"De engem erőssé teszel, mint a bivalyt, s gazdagon elárasztasz olajjal..." (Zsolt92:11)

Bele is kezdtem a dologba rögvest, végig csináltam a koromnak, nememnek megfelelő mozgás sort és elégedett voltam.

Másnap reggel egy rossz mozdulat, belerúgtam az ajtófélfába és eltörtem a kislábujjamat. Hetekig nemhogy futni, cipőt húzni sem voltam képes. Gyakorlatilag a járás is erőfeszítés volt. De azért időről időre próbálgattam a terhelhetőséget.

Néhány hét után végre bele tudtam bújni a túracipőmbe (futó cipő híján). És belevágtam: kb. 200 m-t bírtam egyben lefutni (?),  de 35 év után azt gondolom, ez is teljesítmény. Nagyon büszke voltam magamra: végre teszek magamért valamit! Annak azonban külön örültem, hogy egyetlen ismerőssel sem találkoztam, mert nehezen bírtam volna elviselni, ha összesúgnak a hátam mögött, vagy megmosolyognak.

Következő alkalommal a 200 m-em után lihegve, kipirulva vánszorogtam hazafelé és szembejött velem a szomszédasszonyom, aki egy nyúlánk, rendkívül karcsú, csinos nő. Sehogy sem sikerült felszívódnom vagy láthatatlanná lennem. Észrevett: "Csak nem futottál???!" Leforrázva álltam meg előtte (bizonyosan rendkívül büdös is voltam...): "De... igen... egy kicsit..." "Nahát! Fantasztikus vagy! Le a kalappal! Ez igen, nem semmi elhatározás! Nagyon erős vagy!"

Döbbenten néztem rá, motyogtam valamit az ülőmunkáról, meg az egészségről és sürgősen hazajöttem.

Ismét eltelt néhány nap, éppen a földön fekve, nagy fújtatások közepette csináltam a hasizomgyakorlatokat, a gyerekek pedig készülődtek a napközistáborba. Egyszer csak Ákosom mellém guggolt és igen komolyan azt mondta:

"Anya, neked van akarásod. A Csabinak nincs, mert ha lenne, akkor tudna tanulni. De neked van akarásod..."

Hát igen... erőssé teszel, mint a bivalyt...



Hátborzongató felismerés

Néhány héttel ezelőtt Zugligetben voltam Istentiszteleten. A prédikáció alapigéje Jób22:21-30 volt, mely szakasz Isten ígéretét tartalmazza.  Kinyitottam a kezemben lévő Szentírást (Szt. Jeromos Katolikus Bibliatársulat, Bp. 2004.) és a következő szöveget olvastam a megadott helyen, illetőleg a 30. versben:

"az ártatlan megszabadul, megmenekül keze tisztasága miatt."

Megszoktam már, hogy különböző fordításokban néha egyes szavak eltérnek, vagy más a szórend, ezen nem akadok fenn. De most valami rossz érzés kezdett erőt venni rajtam: itt nem egyszerűen eltérő szórendről van szó! Teljesen mást hallok, a Károli-féle fordítás így hangzik:

"megszabadítja a nem ártatlant is, és pedig a te kezeidnek tisztaságáért szabdul meg az."

Ez komoly értelmezésbeli különbnségre ad lehetőséget! Itt ha a Károli fordítást veszem alapnak (márpedig azt kell, hogy vegyem) akkor a katolikus szöveg - megkockáztatom -, hamis. Pont a lényeg vész el általa. Mert amíg - szerintem - Károlinál arról olvashatuk, hogy a bűnösön segít a közbenjáró imádság, addig a katolikus szöveg kvázi önmegváltásról szól és a bűnös kárhozatáról. Márpedig ki nem bűnös közöttünk? Vajon miért akar az Egyház még ma is félelemben tartani minket? És vajon hány helyen találhatunk még hasonló... hogy is mondjam... eltérést?  Azt gonddolná az ember, hogy ha felnyitja a Bibliát, ott megtalálja az Igazságot. De melyiket?

Miközben ezt a felismerést tettem, az igehirdető arról beszélt, hogy Jézus azért áll az ajtó előtt (Jel3:20), mert a a bűn elzárja azt, s ezért nem jut beljebb. Ha ki akarom nyitni előtte az ajtót, akkor nem szelektálhatok az igazságok között, hogy mit fogadok el és mit nem...

 

 

Mit lát a gyerek?

Bill Douglas műveit kerestem a You Tube-on, kíváncsi voltam, a többi műve is olyan szép-e, mint az Erdő himnusza.(Igen, olyan, :) )

Ákosom üldögélt a számítógép előtt, hallgatta a zenét, nézte a videókat. Majd amikor ide ért, megszólalt:

"Nézd anyu, ezek itt hátul, ezek a fák vagyunk mi, és ez itt elől, ez... Isten."

Nos, ilyen pillanatokban döbbenek rá, hogy a gyermekeket valóban ajándékul kapjuk...