Fészek-rendezés

Jól emlékszem még, azokra a napokra, amikor Petrával való kapcsolatom - nem túlzás - pokoli volt. Szinte képtelenek voltunk elviselni egymást. Sokszor a legapróbb dolgokra borult a bili, és a minimum némi sértett némaság, esetleg ajtócsapkodás vagy zsörtölődés volt, de nem egyszer előfordult, hogy bizony ordítoztunk egymással. Hiába no, a közmondás is úgy tartja, hogy két dudás egy csárdában... Így aztán amint lehetőség nyílott rá, a két dudás szétköltözött két csárdába. De jelentősen még akkor sem javult a kapcsolatunk. 

Időközben azonban rá kellett döbbennem szüleim halála kapcsán, hogy bizony az életünk túlságosan rövid ahhoz, hogy ostobaságok miatt rossz viszonyban legyünk embertársainkkal - különösen, ha adott embertárs épp közeli rokon, jelesül saját leánygyermekünk. Úgy döntöttem, hogy ezen változtatok, mégpedig úgy, hogy magamon változtatok. Végiggondoltam, mik azok a sarkalatos témák, amik szinte mindig veszekedésbe torkollanak. Elég egyértelműen két csoportba lehet sorolni őket: az egyik azoknak a témáknak a csoportja, melyekben egyikünk sem alkuszik meg és képtelenek vagyunk szót érteni benne (ilyen pl. a vallásgyakorlás kérdése) - ezeket egyszerűen el kell kerülni, mert értelmetlen belemenni. A másik a természetünk különbségeiből és azonosságaiból adódó problémák köre. Ebbe beletartozik ízlés, életmód, a másik életébe való szerves bekapcsolódás módja és mértéke. Nos itt viszont rengeteget lehet tenni. Végiggondoltam, mik voltak Anyámnak azok a dolgai, melyek idegesítettek, zavartak annak idején. Mi volt nekem rossz a hozzámállásában. Ezek után az esküvő időpontjának kitűzése környékén arra jutottam, hogy a legegyszerűbb, ha őszintén, sallangmentesen kommunikálunk egymással. Mondd meg mit akarsz, és azt is, mit nem. Ha van egy építő jellegű ötleted, akkor kivitelezés előtt egyeztesd le  másikkal. Ha van egy meglátásod, mondd el - EGYSZER!!! A másik hall, értelmes, nem kell ismételgetni semmit unásig. Rábízom, hogy a kapott tanácsot megfogadja, felhasználja-e. Kérdezz! Kérj!

S lám-lám: kapcsolatunk jóra fordult! Képesek lettünk az együttműködésre, az összhangra. Bár kisebb súrlódások adódnak így is, azért elmondhatom, hogy alapjaiban változott meg minden és határozottan kezdett jó lenni a dolog. 

Mióta "bejött a baba-project", azóta igyekszem még figyelmesebb és tapintatosabb lenni vele, és a tapasztalataimat bölcs módon átadni. Nem tukmálok, nem hemzsegek, nem okoskodok, nem szólok bele semmibe, nem erőszakolok rá kéretlen tanácsot. De igyekszem mindig ott lenni, ha mesélni akar, vagy kérdezni, vagy sírni. Igyekszem észrevenni, hogy mikor vár bátorítást és mikor "csak" meghallgatást. És ez így tök szuperül működik, jobb a kapcsolatunk, mint valaha álmodtam és nagyon jól kommunikálunk.

Így történt, hogy pénteken megkért, segítsek Gergőnek (Vej) kitakarítani és elrendezni mindent Dorka otthoni fogadására. Örültem a kérésnek, mert messze laknak, és így nem nagyon lesz lehetőségem, hogy napi szinten támogassam őket fizikailag. De az, hogy milyen állapotban van az otthonuk, mikor hazatérnek a kórházból, meglehetősen fontos dolog. Pláne igényes és perfekcionista hölgyszemély esetén. 

Szombaton tehát az Istentisztelet után elbúcsúztam a barátoktól és rohantam a randevúnk helyszínére. Gergő már várt. Útközben beszélgettünk orvosokról, szülésznőkről, kórházról és szülésről - meg az előző esti "Tejfakasztó buliról". Gergő - úgy tűnt - tele van élményekkel és már nagyon várja haza családja női tagjait. A családja. Az Ő Családja! Aminek ő a feje! Nem tudom, sosem voltam férj és újdonsült apa, de ez is egy fantasztikus érzés lehet... 

Kiérve házikójukhoz megebédeltünk és elolvastuk Petra "kívánságlistáját". Már munka közben döbbentem rá, mennyire hasonlít ez a lista ahhoz a feladat-listához, amit én írtam Neki amikor Csabi született és neki kellett előkészítenie a terepet a fogadásunkra. Jót derültem ezen a gondolaton. No de ne szaladjunk előre, térjünk vissza a mi kettőnk feladataihoz. Végigolvastuk, felosztottuk a teendőket és kezdetét vette egy vidám, dolgos, szorgos, ám igen hosszúra nyúló délután. Nagyon jó volt együtt dolgozni a lányainkért, s igyekeztem, hogy ezt Gergő is így érezze. Ismét csak a tapintatot hívtam ehhez segítségül: igyekeztem nem a tudálékos anyós szerepében pózolva nem osztogatni utasításokat. Inkább partnerként és szem előtt tartva, hogy Vejem a házigazda, azaz a Ház Ura. Remélem, hogy ez végre megalapozott egy hosszú, vidám és szeretetteljes anyós-vej kapcsolatot (eddig nem sok időt töltöttünk együtt, így nem került igazán sor az alapozásra.)

Menet közben végképp bebizonyosodott, hogy a barátnőmtől kapott kiságy csavarjait elnyelte a föld vagy elcsenték a házimanók. És mivel valami olyan speckó csavarok voltak, hogy nem pótolhatók, más megoldást kellett találni. Szóval irány a szomszéd, aki felajánlott még régebben egy kiságyat. Kiderült, hogy  nagyon szuper, 7 nyelven beszél, csak ha betesszük a szobába, akkor kell fölé egy gyűrűhinta, amivel átlendülhet az ember a szoba másik felére. Tehát ez az ágy se jó. Sebaj, IKEA nyitva, 8.000,- Ft-ért van kiságy, Olivér és öccsei meg arrafelé éppen. Bementek, megvették, egy darabig Olivér kísérte az ágyat és a srácokat, ott Gergő átvette őket, (ez este 8 után már) én addig megágyaztam az ifjú szülőpárnak, felhúztam a babaágyneműt, átnéztem még egyszer Dorka hazajövő felszerelését, stb.

Ez nem az ;-)

Ágy, fiaim, vejem megjöttek, összerakták az ágyat, én közben még felmostam a konyhát, előteret, visszaöltöztem civilizáltba, megágyaztunk Dorkánknak, helyre az ágy, villany leo, ugrás a kocsiba, mert fél 10 van már és 10-kor zár az Auchan, Petrának pedig zöldség kell másnapra! (Nem kért főttet, csak salátázni akart.)

Negyed éjfélkor már itthon álltam a zuhany alatt. És fogalmam sincs, mikor látom őket (illetve most, amikor a bejegyzést írom, már tudom, de akkor nem tudtam), mikor vehetem kezembe Dorkát, mikor engedi Petra, hogy megöleljem. Azt viszont pontosan tudom, hogy nem fogok tudni a két kiskamasz mellől naponta (esetleg naponta többször) elmenni hozzájuk, segíteni és örömködni. Tudom azt is, hogy lesz, amikor nem hallgatnak rám, lesz, amikor szerintem butaságot csinálnak. Tudom, hogy lesz, amikor konfliktus lesz köztük, amibe nem szólhatok bele. Tudom, pontosan tudom, hogy alaptermészetemmel homlokegyenest ellenkező viselkedést kell produkáljak: nem szólhatok bele kéretlenül, mert nem az én életem, nem az én házasságom, nem az én gyerekem! 

Hogyan leszek erre képes? 

Úgy, hogy AKAROM  őket és úgy döntöttem, hogy ez nem rólam szól, hanem róluk. Akarom őket, a boldogságukat és ezért szívesen szolgálom őket.

És talán még az is megtörténhet, hogy amikor már járókerettel is csak 3-4 lépést tudok majd tenni, akkor ők ugyanilyen örömmel szolgálnak majd engem.

Megkérdeztem Petrát, szeretné-e, hogy ott legyek, mikor hazamegy, vagy inkább csak szűk családi körben lenne.Utóbbit választotta és ez érthető: most lettek Család!

Emlékszem: én külön kértem, mikor Ákos született, hogy senki ne legyen itt, mikor hazaérünk, csak a 3 gyerek. Anyámék itt voltak és ez nagyon elkeserített, mert szerintem ennyi áldozatot meg lehet hozni. Pláne, hogy a szomszédban laktak szegénykék, és pár óra asszimiláció után úgyis áthívtam volna őket.

Csak akartam egy kis intim együttlétet a 4 gyereknek és magamnak...

És ez lebeg előttem végig Petra várandóssága és ezen a hét alatt.

(Csak mellesleg teszem hozzá: a távolság mit sem számít, mert naponta többször hosszasan beszélünk telefonon, s ez számunkra a világ legtermészetesebb dolga jelen helyzetben. De erről majd legközelebb.)

Ez persze még messze van,
de majd szeretnék 1 ilyen képet :-)