2014. december 7., vasárnap

Lelki készület

Ma van Advent 2. vasárnapja. Azt gondoltam, hogy mivel még mindíg nem nőttem ki az állandó időzavarból és megcsúszásból (valószínűleg amíg kiskorúak élnek velem, addig nem is fogok ;-) ), ezért most először a szerintem legfontosabbal kezdem az idei karácsonyi bejegyzések sorát. Mert ezt átgondolni és hasznosítani még van idő, ellenben az adventi naptárak csomagocskáit már egy hete nyitogatják a gyerekek, tehát már túlhaladott erről írni. 
Szóval szerintem a legfontosabb dolgunk ilyenkor Advent idején a lelki felkészülés, előkészület. És ez a legnehezebb is, hiszen rengeteg dolog tereli a figyelmünket kifelé, a külsőségek, a látványok, illatok és ízek felé. Persze ez nem baj, az ünnepléshez mindez hozzátartozik - csak sajnos gyarlóságunkban hajlamosak vagyunk megfeledkezni a  lényegről. 
Mert mit is ünnepelünk Karácsonykor? Az üzletek fellendülését? Az elektromosság felfedezését? Az édesipar fejlődést? A mozit - vagy internetet? Ugye milyen ostoba kérdések? 
A nem keresztény világ is a Szeretet Ünnepének tartja a Karácsonyt. Mi, a keresztény világ jó része pedig Krisztus első eljövetelét, a Szeretet megtestesülését, a Világ Világosságának megjelenését, a Legszebb Ajándékot ünnepeljük. Ugyan a Biblia nem tartja fontosnak, hogy ezt a napot pontosan megjelölje, de van egy napunk, egy általunk kijelölt emléknapunk erre: Karácsony. Emberek vagyunk - kellenek az ünnepek, melyek útjelzőként szolgálnak életünk során. Kellenek az ünnepek, amikor kilépünk a sodrásból, amikor megállítjuk az időt és átadjuk magunkat annak, ami valóban fontos: az Istenhez való közeledésnek, az Isten megismerésének. Ez azonban nem megy felkészülés nélkül. Ha nem nyitjuk meg a szívünket, ha nem végzünk odabent is nagytakarítást és nem díszítjük fel az Úr eljövetelére várva, akkor az ünnep csak egy gyorsan elenyésző pillanat - és mi ottmaradunk üresen és fájdalmasan. Alig 4 hét, 24 nap rettenetesen kevés erre a mai világban. De mégis tud elegendő lenni, ha valóban akarjuk. 
Mivel kicsi fiaim már kamaszkák, zajlik az élet, hangzavar és fényzavar van körülöttük, körülöttünk és szétszórtság, én azt találtam ki, hogy napi megállásra hívom őket a csendbe. Ez eléggé misztikusan hangzik, de nem az. A kövekezőt találtam ki: mivel munkarendem miatt hetente legalább 2, de van hogy 3 estét nem töltök itthon, ezért nem tudjuk megoldani a minden esti családi áhítatot. A dél körüli időszak fáradt, zaklatott, iskola után, még annak hatása alatt, nekem munka után vagy előtt, csupa időzavar. 
De van egy időpont, amikor minden nap mindannyian itthon vagyunk és csend van, puha sötétség vesz körbe bennünket: a kora reggel! Idén az adventi áhítataink reggel vannak - a fiúk fél órával korábban kelnek emiatt. Kínzás? Nem, hiszen nem csak szülő vagyok, hanem anya is. Mire a paplanjaikkal kikászálódnak a nappaliba, már pislákoló gyertyafény és gőzölgő forró csoki, vagy éppen illatos tea várja őket, hogy könnyebb legyen az ébredés. 
Mivel még álmosak, csak félig vannak a valóságban, nem várok tőlük gondolkodást és elmélyült imádságot - az áhítataink másról szólnak: Krisztus megismeréséről. Lukács evangéliuma pont 24 fejezetből áll - ideális felosztás. Idén az áhítataink 1-1 evangéliumi fejezet felolvasásából/meghallgatásából állnak és kötött vagy sajátszavas imával, énekkel zárulnak. Nincs igemagyarázat (csak a tényleg kérdéses részeknél, hogy értik-e amit hallottak), nincs elmélkedés, nincs erőltetett komolykodás. Álmos gyerekpofik vannak, szipogás, fészkelődés, csipás szemecskék - és gyakorlatilag az első szó, amit aznap hallanak, az Úristen szava, Jézusunk története. A még minden zajtól tiszta, borzas fejecskékbe akadálytalanul jut el Ige és dolgozik ott egész álló nap, feltűnés nélkül.
Mire elfújjuk a gyertyát, már beléjük van oltva a Jó - és  már eléggé ébren vannak az adventi naptár nyitásához is. De ez már egy másik bejegyzés. :-)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése