Adventi édesség

Ha már régebben olvasgatod írásaimat, azonnal látni fogod, hogy ez sem ma született, hiszen ma már a főszereplők 13 és 10 évesek. De őszintén szólva, ahogy újraolvastam, megint könnyekig meghatódtam - annyira édesek voltak, és ma is ilyenek. Mivel - amint a végén kiderül - a történet advent 2. vasárnapján játszódik, ezért ütemeztem mára. Ezzel kívánok szívvel-teli készülődést és együttlétet a mai napra.

 A Baptista Szeretetszolgálat idén is megszervezi karácsonyi akcióját: mennyi szeretet fér egy cipősdobozba? Gondolom hallottatok már róla, ha nem, katt ide!

Két kisfiam, 10 és 7 évesek. Szépek, okosak, egészségesek – mégis egyre több bánatot okoznak nekem rendetlenségükkel, engedetlenségükkel, de leginkább a sok civakodással, veszekedéssel. Egész elképesztő mértékig tudnak köztük a testvéri csetepaték fokozódni. Ilyenkor egyszerre érzek ijedtséget, elkeseredést, csalódottságot, dühöt. Egész életemet a gyermekeimre tettem fel, ők az Értelme létezésemnek. Mindent, amit kicsit is jónak érzek magamban, igyekszem beléjük plántálni. Közhelyesen elidegenedett, embertelen világunkban, ahol többnyire a tv-nek (vagy manapság már számítógépnek) nevezett villanypásztor neveli (???) a gyerekeket, ahol már fogalmuk sincs a szülőknek, hogy mikor kéne egy gyereknek aludni menni, ahol a könyv már csak akkor érdekes, ha több benne a színes kép, mint a betű - én 8-kor ágyba zavarom a fiúkat, és odaülök melléjük mesét olvasni. Napközben beszélgetek velük, tanítgatom őket, magyarázok nekik életről, emberségről, kereszténységről, s mégis… pont olyan durvák egymással, mint más gyerekek, akik mindezt nem kapják meg... Pont olyan értelmetlen dolgokon kapnak hajba, pont úgy őrjögenek egymással… Elkeserítő, szomorú dolog ez, mert megkérdőjelezi eddigi életemet. Annyira frusztrál, hogy ha csak emelkedik a hangjuk, már minden idegszálam megfeszül.

Rettentően utálom a kommersz adventi naptárakat elejükön a giccses jelenetekben disney-jellegű állatkák között tetszelgő idétlen Coca-Cola-mikulival, belsejükben pedig a semmi meglepetést nem jelentő egyen-csokikockával. Újabb személytelen ajándék, ami mindenről szól csak arról nem, amiről kéne: az odafigyelésről, szeretetről…

A neten találtam egy ötletes adventi naptárat felnőtteknek: édesség helyett élményekkel kell megtölteni. A tartalma minden nap 1-1 kis cédula, rajta 1-1 kellemes élményt nyújtó programmal. Lehet az közös videózás, egy finom tea összebújva, séta, társasjáték, stb.

Annyira megtetszett, hogy idén a csokik és apró kincsecskék közé néhány napra becsempésztem 1-1 ilyen élménycédulkát. Rögtön az elsőt a múlt szombatra: rajta kicsi mackó térdel egy hatalmas ajándékcsomag előtt, a szöveg pedig ennyi: cipősdoboz készítés. Mikor a fiúk értetlenül néztek rám, elmagyaráztam nekik, miről is van szó.

Délután megjelentem a szobájukban egyruháskosárral, egy szemeteszsákkal és egy papírzacskóval. No, fiúk: szemét, semmire sem jó kacat a zsákba, papírhulladék a zacskóba, a kosárba pedig azok a holmik, melyeket ti már meguntatok, melyekből „kiöregedtetek” – de más még örülhet nekik.

Nosza azonnal nekiláttak a munkának. Néhány óra alatt végeztek – az összes holmijukat átnézték, rendszerezték, selejtezték, válogatták. Én egy porronggyal kezemben támogattam a döntéseiket, s amelyik polcot lepakolták, azt azonnal letöröltem, majd a megmaradt holmit segítettem katonásan visszarámolni.

Összejött fél zsák szemét, némi papírhulladék – és 1 teljes ruháskosárra való ajándék.

Eredetileg arra gondoltam, megpakolunk 2 cipősdobozt, ez jó lesz pedagógiai szempontból is és kész. Most, ahogy szétszortíroztuk a kosár tartalmát (külön a könyvek, külön a kirakók, kisautók, plüsspuhák, színezők, stb.) látnom kellett, hogy ide 2 doboz kevés lesz. Hoztam többet, hogy lássuk, hogy osztható a dolog. Hoztam nagyobbat is...

Nagy izgalom volt: ez ide nem fér be, tedd oda! Oda nem jó, azt kislánynak csinálom! Azt inkább add ide, az kisebbnek való! Most ezt hová tegyük? Jövőre kell mégnagyobb doboz, mert ez a könyv csak olyanba férne be! Na jó, akkor ezt eltesszük addig.

Én csomagoltam a dobozokat selyempapírba, készítettem az ajándékkísérőket, a fiúk diktálták, melyik doboz, mekkorának, fiúnak vagy lánynak lesz. Ahogy utolsó pillantást vetettem a dobozok tartalmára mielőtt lezártam volna őket, láttam saját készítésű foltrátétes filc tolltartóban gondosan összeválogatott színesceruzát kicsit használt saját radírral és hegyezővel (biztos ami biztos), saját készítésű tarka papírpillangót, láttam törött hegyű színesceruzát is (ezt gyorsan kihegyeztük – nagyon szép színe van! :)) és még sokminden mást.

Végül hat, azaz 6 doboz ajándék készült el!! És közben észre sem vették, hogy szó nélkül, szinte viharos sebességgel még a szobájukat is rendbetették (ez volt a „melléktermék” ;))

És hogy mennyi szeretet fér egy cipősdobozba?

Este, amikor meggyújtottuk a koszorún a második gyertyát is, a sejtelmes fényeknél a gyerekek bevallották, hogy mindketten tettek be olyan holmit is, amit ugyan már nem használtak, mégis nehéz szívvel váltak meg tőle, mert valamiért kötődtek hozzá. De mégis odaadták: „Hagy örüljön egy másik kisgyerek úgy, ahogy mi örültünk, amikor kaptuk!”

És ekkor gyanúsan homályossá és remegővé vált számomra a gyertyaláng, s azok fényében a két kis gyermekarc, a szívem pedig repesni, ujjongani kezdett: mégis van értelme! Jó hogy élek, jó, hogy szemben úszom az árral, mert kicsi szívük mélyén ott csírázgat a Krisztusi Ember magja!

Nekem már boldog az idei karácsony. Köszönöm.