Ösi félelmeink

Talán már a cím is rossz: nem is félelmek ezek igazán. Ráeszmélések, melyek megtorpantanak, megtörik lendületünket, kételyekbe, bizonytalanságba taszítanak. Az anyaság első megrettenései.

Petra lányommal nagyon felerősödött a kapcsolatunk Dorka születését követően. Napi többszöri telefonbeszélgetés, plusz én hetente megyek hozzájuk egy teljes napra. (Eléggé messze laknak, nem lenne értelme 5 percre "beugrani" hozzájuk.) Örömök, bánatok, tanácstalanság és büszkeség megosztása történik ilyenkor. És én persze boldog vagyok, hiszen hosszú-hosszú idő után végre úgy érezhetem megint, hogy egyetlen leányomnak valóban szüksége van rám, a tapasztalataimra. (Bár fogalmam sincs, hogyan jutnak el az értelméig az információk, mert egyik kérdését a másik élményébe vagy félelmébe ölti, ha nem kétszavas a válasz, akkor a vége belémszorul.)

Egyik pillanatban madarat lehetne vele fogatni, olyan boldog, másikban összetörve és kétségbeesve ül és a tekintete segítségért kiált. Önbizalma szertefoszlott - pedig lehetne bőven, hiszen ő a legidősebb gyermekem, 3 öccsének gondozását nevelését asszisztálta végig újszülöttkortól mostanáig. Igen, mindhármat: már 1 évesen aktívan segédkezet Olivér fürdetésénél: ő adogatta a kis vattalabdacsokat és nyitotta/csukta az olajos és alkoholos üvegeket, adogatta a tiszta pelenkát.

Csabi alig volt 2 hónapos és már Petra önállóan tudta fürdetni (ő akkor volt 12 éves).

Világéletében kisebb-nagyobb gyerekek között mozgott: profin látott el csecsemőt, pótanyaként rendezte az ovis dolgait és kvázi "szemmelveréssel" irányította a kisiskoláskorú ministránscsapatot.

Kb. 3 éves kora óta arra készül, hogy édesanya lehessen. Minden tudást összeszedett hozzá, ami összeszedhető lányfejjel.

És most itt ül, elsőszülöttjével a karjában és arcán peregnek a könnyek. (Tudvalevő, hogy Petra nem sír, mert ő sziklaszilárd, rajta ne lássák mások, hogy mit érez - csak akkor sír, ha annyira dühös, hogy már másképp nem tudja elviselni. És most.) Sír. Sír, mert kétségbe van esve, mert fél. Fél, hogy túl nagy fába vágta a fejszéjét, fél hogy ennek a kihívásnak nem tud majd megfelelni.

Amíg Dorka pocaklakó volt, addig nem volt semmi gond, hiszen az anyai test többszörösen körbeburkolta, védte a külvilágtól. A táplálék automatikusan érkezett a köldökzsinóron át, nem kellett semmi különöset tenni azért, hogy ő jól legyen. Nem sírt vígasztalhatatlanul, nem kellett azzal foglalkozni, alszik-e vagy ébren van - egy köztes állapotban lebegett (később feszengett) a magzatvízben - és béke volt. A felelősség addig terjedt, hogy Petra vigyázzon magára, figyeljen pihenésre, étkezésre. Erre eddig is figyelt, nem volt újdonság.

Most azonban Dorka kívül van a testén. Pici, törékeny, sérülékeny, magatehetetlen, kiszolgáltatott, az élete látványosan és egyértelműen az anyjától függ. Egyetlen kommunikációs eszköze a sírás, azt kell dekódolni és a megfejtés fényében kielégíteni szükségleteit. És mi lesz, ha nem sikerül? Ha nem jön rá, mi a baj, miért sír a kicsi? És mi lesz, ha vlaamit rosszul csinál? Ha elapad a teje? Igen, vannak szuper tápszerek, de nem akarjuk ugye, hogy "tápos-baba" legyen?! És mi van akkor, ha valami komoly baj van, mondjuk valami fejlődési rendellenesség és nem veszi észre időben? A kaki biztos ilyen színű és szagú kell legyen? Nem túl kevés? Nem túl sok? Eleget eszik?

Petra elkeseredett kérdésein áthallatszik, az agyában dörömbölő véső aggodalom: "NEM VAGYOK RÁ KÉPES!!!!!"

Petra csalódott: emlékei és érzései alapján elképzelte százszor is, milyen lesz majd, ha végre megszületik a kislánya, és otthon lehetnek együtt, saját fészkükben és karjában tarthatja végre a saját gyermekét. De semmi nem olyan. Örömét beárnyékolj a a fáradtság, az aggodalom és a hormonok őrjöngése. Kimerült és kétségbeesett már 2 hét után. 

Leginkább talán az zavarja, hogy úgy érzi, ez nem normális állapot. Nos... persze hogy nem az - ez különleges állapot. Nagyon-nagyon különleges... Készülünk egy eseményre, készülünk arra, hogy ettől az eseménytől majd megváltozik minden, semmi sem lesz úgy többé, mint régen. Készül rá testünk és lelkünk is. De vajon tényleg fel lehet erre készülni? Addig nem ismert érzésekre? Addig nem létező gondolatokra, reakciókra? Az anyai szeretetet addíg mig első egyermekünk meg nem születik, csak a gyermek oldaláról ismerjük. És jajj, mennyi mindent nem értünk anyánk, nagyanyánk viselkedéséből! Menyi mindenre gondoljuk, hogy rigolya, túlzott aggodalmaskodás vagy netán értetlenség!
De amikor ott az a csöpp csomag a kezünkben, amikor először találkozik a tekintetünk, amikor őkelme először sír, minden megváltozik. Hirtelen, mintha nem csak a baba szeme, de a mienk is kinyílna! Hirtelen megértünk szinte mindent. Megbocsátunk vélt vagy valós sérelmeket és rádöbbenünk, mit vállalt értünk az édesanyánk.

Aggódik, hogy eleget szopik-e a baba, elég-e neki az anyatej. Aztán aggódik, mert sokat bukik. Aggódik, mert fáj a kicsi hasa. Tehetetlen, mert a kicsi vígasztalhatatlanul sír. Nála pedig akkor törik el a mécses, amikor Dorka az én karomban pár perc alatt megnyugszik és elalszik. Egyik oldalról hálás, hogy végre nyugalom van, másik oldalról viszont nem érti, hogy az ő karjában miért sír? És már fogalmazódik is szép fejében a válasz: "Biztosan rossz anya vagyok." És néz, szomorú, könnyes szemmel.
Nekem pedig eszembe jut egy 26 évvel ezelőtti jelenet, amikor ott állok tehetetlenül, karomban az üvöltő kislányommal és fogalmam sincs mit tegyek, mert már mindent megpróbáltam és mindennek az ellenkezőjét is. És jön az anyósom, a Drága Mama, kiveszi a kezemből a babát, gügyörög neki és pár perc alatt elaltatja. Le vagyok forrázva. De mindez nem elég: közli, azért van ez, mert ideges a tejem és attól megfájdul a gyerek hasa. Na ettől meg megfájdul az én fejem!! Mi az, hogy ideges a tejem?? Ott hisztizik  és toporzékol a ciciben? Vagy mi????!
És vissza a jelenbe, óvatosan. Mert semmi értelme betonba taposni az amúgy is ingatag anyai önbizalmat. Inkább bátorítás kell ide, nem igaz? Szegénykém, fáradt és ideges és kimerült, és hát ahogy ölei a babát, az érzi rajta mindezt, hiszen pókháló finomságú szálak ezrei kötik őket egymáshoz. Én meg, mire ideér velem a HÉV, már minden napi terhemet magam mögött hagyom, nem gondolok másra csak rájuk. Nekem könnyű megőrizni a nyugalmamat, engem persze, hogy nem zavar, hogy sír a gyerek, hiszen nem az én felelősségem, nem az én háztartásom, nem az én  kialvatlanságom, nem az én morcosságom az egyébként hőn szeretett férjem felé! Nekem már csak jutalomjáték - neki új és embertpróbáló feladat. Mert bármit is teszünk, erre nem lehet felkészülni.

Nem lehet felkészülni azokra a kimondatlan félelmekre sem, melyek megnehezítik anyai életünket. Ó hányszor ültem én is könnyes arccal a matracomon, hallgatva, ahogy Petrát kínozza a folyton visszatérő, makacs éjszakai köhögés! Ő sokszor fel sem ébredt rá, én meg rettegtem, hogy mi lesz vele. Minden olyan betegségénél a gyerekeimnek, ahol úgy döntöttem, hogy nem adom be nekik az orvos által felírt számomra megbízhatatlan gyógyszereket és inkább gyógyteákkal, természetes módon kúráltam őket, ott volt bennem a rettegés, hogy mi lesz, ha rosszul döntöttem? Hány hűtőfürdőt és priznicelést csináltam végig mosolyogva, rutinosan, derűs, nyugodt hangon beszélve a gyerekekhez - miközben majd kiugrott a szívem a helyéről mert a hőmérő már 40 fokot mutatott!
Hányszor kárhoztattam magam, hogy nem vagyok elég jó anya - sőt! -, mert a gyerekek jelleme, eredményei vagy egészsége nem úgy alakultak a kezem alatt, ahogy szerintem elvárható lett volna!

Drága, drága gyermekem! Ha tudnád most, ha fel bírnád fogni, meg tudnád érteni, hogy te vagy a világon a  leges-legjobb anya Dorka számára! Ha elhinnéd, hogy jól csinálod a dolgod, és nem vagy selejt, hiszen ezt mindannyin, minden gyermekünknél ugyanígy végigszenvedjük! De végül mégis megéri - és ez a legszebb az egészben.