Ösi félelmeink

Talán már a cím is rossz: nem is félelmek ezek igazán. Ráeszmélések, melyek megtorpantanak, megtörik lendületünket, kételyekbe, bizonytalanságba taszítanak. Az anyaság első megrettenései.

Petra lányommal nagyon felerősödött a kapcsolatunk Dorka születését követően. Napi többszöri telefonbeszélgetés, plusz én hetente megyek hozzájuk egy teljes napra. (Eléggé messze laknak, nem lenne értelme 5 percre "beugrani" hozzájuk.) Örömök, bánatok, tanácstalanság és büszkeség megosztása történik ilyenkor. És én persze boldog vagyok, hiszen hosszú-hosszú idő után végre úgy érezhetem megint, hogy egyetlen leányomnak valóban szüksége van rám, a tapasztalataimra. (Bár fogalmam sincs, hogyan jutnak el az értelméig az információk, mert egyik kérdését a másik élményébe vagy félelmébe ölti, ha nem kétszavas a válasz, akkor a vége belémszorul.)

Egyik pillanatban madarat lehetne vele fogatni, olyan boldog, másikban összetörve és kétségbeesve ül és a tekintete segítségért kiált. Önbizalma szertefoszlott - pedig lehetne bőven, hiszen ő a legidősebb gyermekem, 3 öccsének gondozását nevelését asszisztálta végig újszülöttkortól mostanáig. Igen, mindhármat: már 1 évesen aktívan segédkezet Olivér fürdetésénél: ő adogatta a kis vattalabdacsokat és nyitotta/csukta az olajos és alkoholos üvegeket, adogatta a tiszta pelenkát.

Csabi alig volt 2 hónapos és már Petra önállóan tudta fürdetni (ő akkor volt 12 éves).

Világéletében kisebb-nagyobb gyerekek között mozgott: profin látott el csecsemőt, pótanyaként rendezte az ovis dolgait és kvázi "szemmelveréssel" irányította a kisiskoláskorú ministránscsapatot.

Kb. 3 éves kora óta arra készül, hogy édesanya lehessen. Minden tudást összeszedett hozzá, ami összeszedhető lányfejjel.

És most itt ül, elsőszülöttjével a karjában és arcán peregnek a könnyek. (Tudvalevő, hogy Petra nem sír, mert ő sziklaszilárd, rajta ne lássák mások, hogy mit érez - csak akkor sír, ha annyira dühös, hogy már másképp nem tudja elviselni. És most.) Sír. Sír, mert kétségbe van esve, mert fél. Fél, hogy túl nagy fába vágta a fejszéjét, fél hogy ennek a kihívásnak nem tud majd megfelelni.

Amíg Dorka pocaklakó volt, addig nem volt semmi gond, hiszen az anyai test többszörösen körbeburkolta, védte a külvilágtól. A táplálék automatikusan érkezett a köldökzsinóron át, nem kellett semmi különöset tenni azért, hogy ő jól legyen. Nem sírt vígasztalhatatlanul, nem kellett azzal foglalkozni, alszik-e vagy ébren van - egy köztes állapotban lebegett (később feszengett) a magzatvízben - és béke volt. A felelősség addig terjedt, hogy Petra vigyázzon magára, figyeljen pihenésre, étkezésre. Erre eddig is figyelt, nem volt újdonság.

Most azonban Dorka kívül van a testén. Pici, törékeny, sérülékeny, magatehetetlen, kiszolgáltatott, az élete látványosan és egyértelműen az anyjától függ. Egyetlen kommunikációs eszköze a sírás, azt kell dekódolni és a megfejtés fényében kielégíteni szükségleteit. És mi lesz, ha nem sikerül? Ha nem jön rá, mi a baj, miért sír a kicsi? És mi lesz, ha vlaamit rosszul csinál? Ha elapad a teje? Igen, vannak szuper tápszerek, de nem akarjuk ugye, hogy "tápos-baba" legyen?! És mi van akkor, ha valami komoly baj van, mondjuk valami fejlődési rendellenesség és nem veszi észre időben? A kaki biztos ilyen színű és szagú kell legyen? Nem túl kevés? Nem túl sok? Eleget eszik?

Petra elkeseredett kérdésein áthallatszik, az agyában dörömbölő véső aggodalom: "NEM VAGYOK RÁ KÉPES!!!!!"

Petra csalódott: emlékei és érzései alapján elképzelte százszor is, milyen lesz majd, ha végre megszületik a kislánya, és otthon lehetnek együtt, saját fészkükben és karjában tarthatja végre a saját gyermekét. De semmi nem olyan. Örömét beárnyékolj a a fáradtság, az aggodalom és a hormonok őrjöngése. Kimerült és kétségbeesett már 2 hét után. 

Leginkább talán az zavarja, hogy úgy érzi, ez nem normális állapot. Nos... persze hogy nem az - ez különleges állapot. Nagyon-nagyon különleges... Készülünk egy eseményre, készülünk arra, hogy ettől az eseménytől majd megváltozik minden, semmi sem lesz úgy többé, mint régen. Készül rá testünk és lelkünk is. De vajon tényleg fel lehet erre készülni? Addig nem ismert érzésekre? Addig nem létező gondolatokra, reakciókra? Az anyai szeretetet addíg mig első egyermekünk meg nem születik, csak a gyermek oldaláról ismerjük. És jajj, mennyi mindent nem értünk anyánk, nagyanyánk viselkedéséből! Menyi mindenre gondoljuk, hogy rigolya, túlzott aggodalmaskodás vagy netán értetlenség!
De amikor ott az a csöpp csomag a kezünkben, amikor először találkozik a tekintetünk, amikor őkelme először sír, minden megváltozik. Hirtelen, mintha nem csak a baba szeme, de a mienk is kinyílna! Hirtelen megértünk szinte mindent. Megbocsátunk vélt vagy valós sérelmeket és rádöbbenünk, mit vállalt értünk az édesanyánk.

Aggódik, hogy eleget szopik-e a baba, elég-e neki az anyatej. Aztán aggódik, mert sokat bukik. Aggódik, mert fáj a kicsi hasa. Tehetetlen, mert a kicsi vígasztalhatatlanul sír. Nála pedig akkor törik el a mécses, amikor Dorka az én karomban pár perc alatt megnyugszik és elalszik. Egyik oldalról hálás, hogy végre nyugalom van, másik oldalról viszont nem érti, hogy az ő karjában miért sír? És már fogalmazódik is szép fejében a válasz: "Biztosan rossz anya vagyok." És néz, szomorú, könnyes szemmel.
Nekem pedig eszembe jut egy 26 évvel ezelőtti jelenet, amikor ott állok tehetetlenül, karomban az üvöltő kislányommal és fogalmam sincs mit tegyek, mert már mindent megpróbáltam és mindennek az ellenkezőjét is. És jön az anyósom, a Drága Mama, kiveszi a kezemből a babát, gügyörög neki és pár perc alatt elaltatja. Le vagyok forrázva. De mindez nem elég: közli, azért van ez, mert ideges a tejem és attól megfájdul a gyerek hasa. Na ettől meg megfájdul az én fejem!! Mi az, hogy ideges a tejem?? Ott hisztizik  és toporzékol a ciciben? Vagy mi????!
És vissza a jelenbe, óvatosan. Mert semmi értelme betonba taposni az amúgy is ingatag anyai önbizalmat. Inkább bátorítás kell ide, nem igaz? Szegénykém, fáradt és ideges és kimerült, és hát ahogy ölei a babát, az érzi rajta mindezt, hiszen pókháló finomságú szálak ezrei kötik őket egymáshoz. Én meg, mire ideér velem a HÉV, már minden napi terhemet magam mögött hagyom, nem gondolok másra csak rájuk. Nekem könnyű megőrizni a nyugalmamat, engem persze, hogy nem zavar, hogy sír a gyerek, hiszen nem az én felelősségem, nem az én háztartásom, nem az én  kialvatlanságom, nem az én morcosságom az egyébként hőn szeretett férjem felé! Nekem már csak jutalomjáték - neki új és embertpróbáló feladat. Mert bármit is teszünk, erre nem lehet felkészülni.

Nem lehet felkészülni azokra a kimondatlan félelmekre sem, melyek megnehezítik anyai életünket. Ó hányszor ültem én is könnyes arccal a matracomon, hallgatva, ahogy Petrát kínozza a folyton visszatérő, makacs éjszakai köhögés! Ő sokszor fel sem ébredt rá, én meg rettegtem, hogy mi lesz vele. Minden olyan betegségénél a gyerekeimnek, ahol úgy döntöttem, hogy nem adom be nekik az orvos által felírt számomra megbízhatatlan gyógyszereket és inkább gyógyteákkal, természetes módon kúráltam őket, ott volt bennem a rettegés, hogy mi lesz, ha rosszul döntöttem? Hány hűtőfürdőt és priznicelést csináltam végig mosolyogva, rutinosan, derűs, nyugodt hangon beszélve a gyerekekhez - miközben majd kiugrott a szívem a helyéről mert a hőmérő már 40 fokot mutatott!
Hányszor kárhoztattam magam, hogy nem vagyok elég jó anya - sőt! -, mert a gyerekek jelleme, eredményei vagy egészsége nem úgy alakultak a kezem alatt, ahogy szerintem elvárható lett volna!

Drága, drága gyermekem! Ha tudnád most, ha fel bírnád fogni, meg tudnád érteni, hogy te vagy a világon a  leges-legjobb anya Dorka számára! Ha elhinnéd, hogy jól csinálod a dolgod, és nem vagy selejt, hiszen ezt mindannyin, minden gyermekünknél ugyanígy végigszenvedjük! De végül mégis megéri - és ez a legszebb az egészben.

Válasz M-nek

Még soha sem csináltam ilyet - tehát itt az ideje elkezdeni: válasz olvasói levélre. M. kérdése priviben jött, de úgy érzem, jobb, ha itt válaszolok rá, mert előbb- utóbb mindannyiunk életében eljön ez a kérdés - már ha van gyermekünk. A kérdés - idézet a levélből: 

"Azt gondoltam, hogy csak nekem van gondom a fiam késő kamaszkori viselkedésével, amivel szinte naponta nem tudok mit kezdeni. Ő most, hogy szerelmes, például nem tudja kimutatni a szeretetét irántam, vagy legalábbis alig. Ez nagyon rosszul esik. Nem beszélget velem, mindent .......vel beszél meg, velem alig. Fáj, de el kell fogadnom. El kell fogadnom szerinted?"

Kedves M.!

Nem, nem csak Neked van gondod a fiad viselkedésével - gyakorlatilag mindenkinek van problémája a kamasz- vagy fiatal felnőtt korú gyermeke viselkedésével. Ez már szinte közhely. 

Nem vagyok sem pszichológus, sem pedagógus, "csak" ugyanúgy gyakorló anya, mint Te. A saját tapasztalataimat, véleményemet tudom itt elmondani Neked (és másoknak) válaszul. Azt tudom elmondani, én milyen gondolkodásbeli alapokon, hogyan igyekszem csinálni.

Nos, mint tudod, 4 gyermekem van, a legidősebb már jóval túl a kamaszkoron, immáron ő is anya. Ezzel a nehéz korral való bánásom azonban sokkal előbb, még a várandósság idején kezdődött. Nagyon sokat gondolkodtam azon, ki is ez a kis fejlődő Élet a pocakomban és vajon hogyan lenne bölcs alakítani a vele való kapcsolatot akkor és később. Néhány dologban már abban az időben is szinte pontosan ugyanúgy gondolkodtam, mint ma. 

Végül arra jutottam, hogy a gyermekem ugyan "csontomból való csont, és testemből való test", de nem azonos velem és nem az enyém. Ajándék Istentől és az én gyermekem - mégsem az enyém. Olyan ajándék, amellyel szemben nincs birtokosi viszonyom és nem is lesz soha - a birtokos itt Isten , és egyedül csak Ő. 

Én megbízatást kaptam ajándékba, megelőlegezett bizalmat, életfogytig tartó felelősséget. 

A feladat: ezt a kis magatehetetlen, kiszolgáltatott jövevényt meg kell tanítanom mindenre, amit én tudok arról, hogyan kell életben maradni és helytállni, később pedig támogatnom kell abban, hogy további, már önálló tapasztalatokat, tudást szerezzen. És természetesen - lévén keresztény anya - meg kell kísérelnem bemutatni neki az Urat. 

Meggyőződésem, hogy az egészséges anya-gyermek kapcsolat eszerint arról szól, hogyan támogassuk gyermekünk leszakadását, önállósodását. Ez igazándiból már a szüléskor elkezdődik, sőt: a legerőteljesebb lépés akkor történik, mikor gyermekünk világra jön és a köldökzsinórt elvágják. Innentől fogva a gyermek teljesen különálló individuum, s a mi feladatunk a szolgálat. Nagy segítség a keresztény édesanyák, szülők számára a példa, amit Jézus elénk állított arról, hogyan kell szolgálnunk embertársainkat - köztük gyermekeinket is.

Sosem tartottam a gyermekeimet búra alatt, s lehet, hogy kegyetlenségnek tűnik, de sosem próbáltam őket MINDEN bajtól megóvni. Mert ha minden bajtól megóvod, hogyan erősödik meg akkor? Hogyan tanulja meg a bajokat leküzdeni, ha sosem találkozik velük? Hogyan tanul meg újra és újra felállni, ha sosem esik el? Márpedig ezeket meg kell tanulnia, és ez nem elméleti tudás. Így hát figyelmeztettem őket, a kőre, amiben megbotolhattak, de hagytam őket elesni. Amikor pedig felálltak, megtöröltem a térdüket (és az arcukat).

És ezen esések alkalmával egyre inkább leszakadtak rólam új tapasztalatot szerezve, s egyre kevésbé igényelték utánuk a vígasztalást - ugyanakkor mégis egyre közelebb kerültek hozzám, mert nagyra értékelték a bizalmat, amit kaptak tőlem.

Persze a kamaszkorban minden megváltozik. 

Idegesítő, hogy a felnőttek annyit várnak tőlük, mintha maguk is felnőttek lennének, de még mindig gyerekként kezelik őket. Most akkor feltételezik róluk a felelős viselkedés és döntéshozatal képességét vagy sem? Most akkor bíznak bennük vagy sem? És ha igen? Akkor ezt a súlyt hogyan lehet elcipelni? Hogy csinálják ezt a fölnőttek? Hogyan lehet felnőni egyáltalán beszürkülés nélkül? És hol is van a helyük a világban? Hogy is néznek ki a világ dolgaihoz és a többi emberhez képesti relációk? 

Csupa nehéz lépés, csupa megválaszolhatatlan kérdés. Csupa értetlenség és rosszallás a felnőttek részéről... Ki is érti meg igazán egy kamasz álmait, gondjait, vágyait, bánatát és félelmeit? 

A felnőttek biztosan nem. Ők már nem értenek semmit, csak teszik a dolgukat mint a gépek és ki tudja mi jár a fejükben? 

Apa? Apa túl szigorú és kemény - ha egyáltalán velünk él, ha egyáltalán van vele kapcsolat. 

Anya? Anya néha mintha értené, mi is történik ott legbelül, mi is izgat vagy gondolkodtat el... néha... de máskor meg olyan elmondhatatlanul értetlen... mintha nem ismerne egyáltalán... de azért aranyos, hogy segíteni akar.... csak ne szólna mindenbe bele. Csak ne akarna mindent tudni! Csak ne okoskodna örökké!!! Miért nem tud csak úgy egyszerűen meghallgatni és nem mindenről prédikálni? Hát tényleg nem érti, hogy nem azért mondom el neki, mert a véleményére vagyok kíváncsi???

Meggyőződésem, hogy kamaszainknak a JELENLÉTÜNKRE van leginkább szüksége - a FIGYELMES jelenlétünkre. Csak érezhesse, hogy van valaki a háta mögött, akihez vissza lehet térni, ha megoldhatatlannak tűnik a probléma, vagy feldolgozhatatlannak az öröm. Maradjunk a lehető legnagyobb csendben, de legyünk jelen. Majd ő jön. Jön és mondja, ami a szívén van - ha érzi hogy értő, csöndes figyelemmel fogjuk hallgatni. Ha szüksége van a véleményünkre majd kérdez. Nagyon nagyfokú tapintat szükséges egy kamasz lelkéhez. Nagyon nagyfokú tapintat. A kamasz érzékeny és sérülékeny: a gyermek bőrét már ledobta, de a felnőtt bőre még nem alakult ki: ha hozzáérsz, lehet az eleven húshoz érsz! Légy vele nagyon óvatos, tapintatos! 

És aztán tényleg feje tetejére áll a világ: a kamasz szerelmes lesz.

Nekünk anyáknak nincs sok választásunk: elkezdhetünk hemzsegni és mindenbe beleszólni és tudálékoskodni (s közben szívünk mélyén esz a penész, hogy miben jobb az a kis gyereklány, mint mi magunk), vagy továbbra is igyeszünk tapintatos háttérország maradni és közben könnyes szemmel imádkozunk a fiunkért, hogy nehogy összetörjön az az arany szíve. Ekkor talán méginkább fontos a csendes, da tapasztalható jelenlét: éreztetni vele, hogy örülünk a boldogságának, hogy szurkolunk a sikeréért, de ott vagyunk ha netán csalódás lenne a vége. Tudnia kell viselkedésünkből, hogy ha valóban megtalálta a párját és menni akar, elengedjük, s ha végül mégsem sikerül, visszafogadjuk. Tudnia kell, éreznie, hogy jól ismerjük a tékozló fiú történetét, s bármikor, bárhonnan hajlandóak vagyunk visszafogadni és a keblünkre ölelni. Mindig. Ahhoz, hogy magabiztos fiatalemberként udvarolhasson, és aztán magabiztos, övéinek szilárd alapot nyújtó családapává válhasson, ahhoz ezt tudnia kell. Éreztetnünk kell vele, csendesen - ez nagyon fontos, hogy csendesen. Az ifjú férfiember már nem azt várja, hogy elmondd, hanem hogy cselekedd ezt. 

És ne feledd, ő Férfi, Te pedig Nő vagy. Első tapasztalatait a női nemről tőled szerezte, te vagy a kályha ahonnan kiindul. Hozzád méri a lányokat. Ha gondja van velük, ha nem érti, mit miért csinálnak, azt tőled fogja megkérdezni - ha az előtte lévő 15-20 évben sikerült valódi bizalmi kapcsolatot kiépítened vele. Persze sosem késő. Ha eddig nem sikerült, most is meghívhatod őt egy teázóba, vagy megsütheted a kedvencét és a konyha melegében sütizgetve elmondhatod neki, hogy úgy érzed valamit nem csináltál tökéletesen, és szeretnéd ezt a csorbát kiköszörülni, kéred segítsen ebben, mondja el, mire lenne szüksége tőled és hogy érzi most magát. Ez a gesztus bizonnyal felkeltené a figyelmét. De nem biztos, hogy baj van: lehet, hogy azért nem szólal meg, mert nincs semmi baja. 

Nem mutatja ki irántad a szeretetét? Lehet észre sem veszi, hogy megvon tőled bármit is. Hiszen szerelmes! 

Nem emlékszel milyen volt, amikor Te voltál szerelmes?!

A szerelem lángol, és éget, és nem tűr meg maga körül semmi mást! A szerelem teljes, egész embert követel, nincs erő másra! A szerelem elemészt és újraformál: a szerelem egy kamasz kölyökből Férfit csinál! Ó, dehogynem szeret ő téged, mindíg szeret! Csakhogy amikor férfivá érik, nem a te számodra lesz férfi. Amikor társa lesz valakinek, az a valaki nem te vagy. Eddig tartott: felnevelted, tudásod legjavát adtad, igyekeztél megtanítani, milyen egy megbízható ember, milyen egy hűséges férj, milyen egy jó apa, milyen egy igazi társ - de amit tőled tanult, azt nem neked fogja kamatoztatni. A lány, akit választott, most amikor lángol, mindennél és mindenekinél fontosabb. Később, amikor kicsit lecsendesül, majd megtalálja a megfelelő formákat, utakat. És akkor érezheted majd, hogy dehogyis vagy kevésbé fontos, dehogyis szeret kevésbé - csak másként. Ugyanannyira szeret mint azelőtt (ha nem jobban), csak nem ugyanúgy. 

Mindent a választottjával beszél meg? Hát persze! Hiszen vele akarja leélni az életét! Azt a közös életet, aminek az alapjait is közösen vetik meg, és közösen is építik fel! Létfontosságú, hogy mindent megbeszéljen vele, és hogy mindent vele beszéljen meg. Úgy érzed emiatt, hogy háttérbe szorultál? Igen, háttérbe - de most ez az anyai feladatod. Amint 3 éves korában az volt, hogy megtöröld a fenekét és az orrát, most az, hogy a háttérből örülj a boldogságának és imádkozz érte. 

Fáj? Igen, persze hogy fáj! Minden anyának fáj - de nekünk, akik egyedülálló anyák vagyunk, akiknek nincs más csak a fiacskánk, még jobban fáj. Ez így van. De ne felejtsd el soha: ő nem a társad, hanem a fiad. El kell engedni a kezét és boldognak és büszkének lenni, ha látod, hogy megáll a lábán! Ez a te erőfeszítéseid eredménye! Azonban ha nem engeded el, tönkreteszed az ő életét, a jövendő családjáét - és a magadét is. Örülj a boldogságának és ne gondolj magaddal - veled majd gondol az Isten! Csak nézd, ahogy az évek óta gondozott rózsafádon végre kifeslik a bimbó, kitárja szirmait és teljes szépségében pompázik, illatozik! Nézd és gyönyörködj benne! Jusson eszedbe, hányszor szúrtak meg tüskéi miközben ápoltad és gondoztad és boldogan szemléld az eredményt és szippantsd be az illatát - de ne felejtsd el, hogy ha rosszul nyúlsz hozzá, most is megszúr!

Igen Kedves M., el kell fogadnod ezt a megváltozott helyzetet - elfogadnod és nem eltűrnöd. Ne elszenvedd, hanem valóban fogadd el: a kisgyermek felnőtt, te teljesítetted a küldetésedet. De ezzel nincs még vége az életnek. A fiatal családnak szüksége lesz majd a mamára, aki segít az unokák körül, aki mesél majd a családi asztalnál kedves történeteket, aki jelen van és kiárasztja szeretetét és akihez időről időre vissza lehet térni egy kis gyermekkori melegségért, amikor kifáraszt az élet. 

(Talán azt gondolod most, nekem könnyű a 3 fiam mellett okoskodni, de neked csak az az egy van. Hidd el kedves M., semmivel sem könnyebb (bár tréfásan én is azt szoktam mondani, hogy "nem baj, van másik"), mindegyiküket úgy szeretem, mintha csak ő volna egyedül. És éreztem már én is száműzöttnek magam a fiam életéből - épp most is, de igyekszem az értelmemet használni és nem az érzelmeimnek engedni, mert most rossz felé vinnének.)