Ma újabb
dologról mondtam le, ami a múlthoz kötött. A szüleim otthona.
Eladtam. Az árából nem tartok meg semmit: odaajándékozom 2
felnőtt gyermekemnek, hogy meg tudják tenni az első lépéseket az
életben.
"Add
el mindenedet, amid van, és oszd el a szegényeknek, és kincsed
lesz mennyországban; és jer, kövess engem. " -
mondja Jézus a Lukács 18:22-ben.
Ez ugyan
nem minden vagyonom volt, valójában nem is éreztem soha sem a
magaménak, legalábbis nem jobban, mint gyerekkoromban. És nem a
szegények között osztottam szét - bár gyermekeimnek egyenlőre
még semmi vagyonkája nincs. Mégis ez a mondat jutott eszembe,
amikor - miközben már vagy a 4. oldalt írtam alá - kibuggyantak a
könnyeim. Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz, egész végig nem
gondoltam. Még az első oldalnál sem. Aztán előjöttek az
emlékek: a költözés, a fogócska öcsémmel körbe-körbe a
szobákban, a szüleim fiatalon, a karácsonyok, szülinapok,
játékok, sarokban térdeplések, iskolaévek, a szüleim idősebb
korukban,... a gyermekkorom, életem hajnala...
Az
Evangélium így folytatódik: "Az pedig ezeket
hallván, igen megszomorodék; mert igen gazdag vala."
Szinte látom, ahogy keserűen elfordul Jézustól, lehajtja fejét,
talán egy könnycsepp is kicsordul, s lassan, megszégyenülten
elindul hazafelé...
És
érzem, ahogy a szabadság érzése szétáramlik a zsigereimben,
lassan a könnyek felszáradnak, a nehéz szív megkönnyebbedik, a
tüdő fellélegzik és szabad vagyok! Szabadabb vagyok ismét egy
fokkal! Legyőztem magamban valamit, ami önmagában nem is volt
talán rossz, bűnös gondolat vagy vágy - mégis megkötözött,
leterhelt, mégis Jézus és közém állt. Most VALÓBAN szabad
vagyok!!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése