2016. március 5., szombat

Munkát keresünk - 2. forduló

A tavalyi év áprilisában írogattam e témában némi vázlatot, de aztán mégis csak vázlat maradt. Nem éreztem még eléggé "teltnek" a mondandómat, meg bizonytalan is voltam meglehetősen.
Igen, bizonytalan, legfőképpen hitben bizonytalan. A szokásos ostobácska hozzáállásom kerekedett felül, hogy mi lesz, ha én most itt hatalmas lelkesedéssel, nagy szavakkal ömlengve írom a kis álláskereső beszámolóimat, hogy igen emberek, higgyetek, mert az Úr még ebben is megsegít, aztán elmarad a pozitív végkifejlet, nem jutok semmire és jön a pofára esés. (Mint a fogyis kísérletemben.) Egyrészt meginoghat az olvasók hite is, de ami még nagyobb baj számomra, hogy kiröhögtetem magam. (Igen, be kell ismerjem, ennyire önző vagyok, hogy ettől félek jobban. Szomorú.)
Most azonban már hetek óta viszket az ujjam hegye, hogy megírjam ezt a posztot, a munkakereséses sztori folytatását. 
Azért a tegnapi napot még kivártam... 
Biztos ami biztos. (Most, ebben a pillanatban, mikor a billentyűkön száguldozik a kezem, már tudom, hogy az életünkben semmi sem biztos, csak Egy, azon kívül mindíg maradnak kérdőjelek.)

Csak az elbeszélés folyamatossága kedvéért visszalépek oda az időben, ahol az előző rész befejeződött: MUK. Nagy lelkesen arról számoltam be, hogy megkapom a 80%-ot, milyen jól van ez elrendezve. Természetesen ez nem volt ilyen egyszerű és pozitív képlet, hiszen vannak kis Hazánk bürokratikus útjainak állandósult jellemzői, függetlenül attól, hogy mely évtizedben élünk és mi a politikai hovatartozásunk. A MUK megkapta a szerződést, én megkaptam az irgum-burgum határozatot, hogy fizessem vissza a februári járandóságot, én visszafizettem, ők pedig NEM küldték a további iratokat és a 80%-ot. Persze járhattam volna utána, kilincselhetem és telefonálgathattam volna érte, de - talán megértitek - nem volt hozzá túl nagy kedvem. Igen hagytam azt a kb. 50.000 forintot elúszni.

Böngésztem a különböző állásközvetítő oldalakat, de sajnos hiába volt (van) rajtuk sok hirdetés, egy része olyan követelményeket állít, amiknek én nem tudok megfelelni (speciális szakképzettség vagy felsőfokú végzettség), egy része nekem nem igazán jó és hát nem is igazán forognak az ajánlatok: ami fent volt rajtuk, az van/volt, fent  3 hét után is, de újak csak elvétve. Amire jelentkeztem, arra nem válaszoltak (tízből 2 esetben jeleztek vissza, hogy megkapták a jelentkezésemet, ebből egy esetben hívtak be próbamunkára, de sajnos nem feleltem meg.)
Ez elég elszomorító az egyik oldalon.
A másik oldalon viszont ott volt a kis 2 órás állásom, amit gyorsan megszerettem (a feladataimat is, a céget is és a munkatársakat is). Itt egyre újabb és újabb, de kedvemre való kihívásoknak kellett (és kell ma is) megfeleljek - de ez nem teher volt, hanem izgalom, és örömet jelentett a számomra, mert láttam benne a távlati lehetőségeket. Kimondottan feldobott. Viszont akkor is csak annyi volt amennyi - és élni kell valamiből.

Még a tavaszon felhívott az öcsém, hogy lenne egy munka jó pénzért, gondolta nekem szól először, hátha tud vele segíteni. (Az Isten vigyázza ennek az Áldott Jó Léleknek minden lépését! Egy olyan önzetlen, melegszívű, kedves emberke, amilyet manapság csak nagyítóval keresve talál az ember. Hálás vagyok érte, hogy ő a testvérem.) Feszes határidejű gépelésről volt szó - és sajnos péntekről szombatra virradó éjjel is dolgozni kellett volna. Itt és most nem megyek bele abba a fejtegetésbe, hogy ez miért olyan nagy probléma - aki érti, annak nincs erre a fejtegetésre szüksége, aki meg nem, az nem ebből a bejegyzésből fogja megérteni. Mindenesetre a vége az lett, hogy - bár nagyon csábító volt - nemet mondtam.
 "És emlékezzél meg az egész útról, amelyen hordozott téged az Úr, a te Istened immár negyven esztendeig a pusztában, hogy megsanyargasson és megpróbáljon téged, hogy nyilvánvaló legyen, mi van a te szívedben; vajjon megtartod-é az ő parancsolatait vagy nem?" (5Móz8:2)
 Továbbra is válaszolgattam ajánlatokra, továbbra sem kellettem sehol.

Nyár elején volt egy elképesztő történet.
A 2 órás állásom miatt részmunkaidős helyet kerestem (2 kamaszt egyedül nevelve nem merek bevállalni napi 10 órányi munkát, különösen, hogy azt is érzem, hogy az idő előrehaladtával azért én is lassulok, nehézkesebb leszek.) No innentől kezdve persze csak és kizárólag 8 órás állásokkal találkoztam. (Bezzeg amíg 8 órásat kerestem, mennyi részmunkaidős került az utamba!)
Végre adódott egy érdekes részmunkaidős lehetőség, heti 2 alkalommal lett volna 6 óra. A cég vezetője külföldön tartózkodott éppen, de ez idő alatt is bejártam az irodába ismerkedni a feladatokkal és a leendő kolléganővel. Nagyon lelkes voltam. Úgy éreztem, ez lesz aztán a tökéletes, ehhez találok még némi apróságokat és pont megélünk majd szépecskén. 
Nos, a dolog teljesen másként alakult: aznap, amikor a részleteket a cégvezetővel megbeszélni és esetleg szerződni szerettünk volna, őt - hamis vádak alapján, ártatlanul - letartóztatták. Bénító volt. Hónapokig tartották előzetesben, ily módon ez a kereseti lehetőség számomra kútba esett. Legalábbis egy időre, mert a nyár végén a titkárnője megkeresett azzal, hogy ha vállalnám, lenne számomra egy kis munka. Gépírás. Mert ez a csodálatosan erős lelkületű ember a körülmények ellenére sem szűnt meg dolgozni, alkotni: ontotta magából a kéziratokat!
A helyzete karácsony előtt enyhült, hazatérhetett családja körébe. Kapcsolatunk azóta is fennáll, időről időre kér tőlem segítséget, amit becsületesen honorál is - hivatalos, állandó munkakapcsolatot azonban nem tudtunk létesíteni. Sajnos, mert öröm lett volna a keze alatt dolgozni. Személyében egy rendkívül intelligens, jó humorú, agilis, termékeny embert ismerhettem meg. Ajándéknak tekintem ezt az ismeretséget. És elhihetitek nem a pénz miatt.

Volt még néhány próbálkozásom álláskeresés terén azért a nyár végén és az őszön is. Volt amit már szabályszerűen elsirattam, annyira számítottam rá, hogy na-ez-most-aztán-tuti-meglesz - és elutasítottak.
Elvállaltam 1-2 kisebb takarítói munkát kis pénzecskékért - de sok kicsi sokra megy.

Jött némi felújítási project itthon (Miből, miből? A nagyi örökségéből, amit nagyon nem akartam felélni, de muszáj volt hozzányúlni.) Jöttek az év végi ünnepek - parkolóra került az álláskeresés. Annál is inkább, mert a főnöknőm egy november végi napon felhívott, hogy hogy állok a weblapszerkesztéssel mint olyannal. És amikor zavart nyökögés volt a válasz, akkor kiadta az utasítást: "Akkor gyorsan ásd bele magad, ott vannak a segédletek, mert elsejétől 4 órás vagy!" Hát ennél szebb karácsonyi ajándékot nem is adhatott volna! Úgy éreztem, ez igen, így kell türelemmel kivárni, hogy egy ígéretes helyzet beérjen - még akkor is, ha menet közben vannak néha ijesztő megingások.

Januárban arra gondoltam, kicsit rendbeszedem az egészségemet, aztán belevetem magam újra ebbe az útálatos álláskeresési mizériába. Annál is inkább, mert az év elején rászántam az időt és a háztartási naplóim alapján csináltam egy összesítést 2014-ről és 2015-ről is. Ebből kiderült, hogy egészen ügyesen húztam szorosabbra a nardrágszíjat, de az is kiderült, hogy bárhogyan osztok-szorzok, egy komoly összeg még mindíg hiányzik havonta a családi büdzséből - és akkor még nyaralásra, karácsonyra nem is tettem félre, semmi megtakarítással nem számoltam. Ez nagyon sok volt. Hiába hagytam volna ki gyógytornát, edzéseket, táplálkozáskiegészítőket - amit viszont beleszámoltam -, ezek sem fedezték volna  a hiányt. Hm... kemény dió... valamit tenni kell és sürgősen.

Egy napon kolléganőm/barátnőm azzal állt elém, hogy ha bírja a lábam, és nem érzem rangon alulinak (?) lenne a számomra egy hosszútávú, folyamatos munkalehetőség: a Gazdagréti Plébánián lenne szükség egy takarítóra 4 órában. Háááát... hümmögtem, nem volt túl sok kedvem hozzá... Dehogy akarok én megint teljes megrokkanásig takarítani, ráadásul egy akkora hodályt! Fel se megyek, meg se nézem, nem ez kell nekem... Végül mégis azt gondoltam, töméntelen vívódás után, hogy fel kell menjek megnézni a lehetőséget. Mert egyrészt ugye látatlanban intelligens ember nem mond nemet. Másrészt az én drága barátnőm nehogy azt gondolja már, hogy lusta vagyok (pedig de) és nem is akarok dolgozni, hány állásajánlatot küldött már és egyik se felet meg nekem. Meg hát Istennel sem tehetem ezt meg, hogy meg sem nézem, amit elém hoz.
Tehát felmentem, megnéztem, maradt a bizonytalanság, tekintettel arra, hogy nem kis területről van szó, nem bírtam felmérni próba nélkül, hogy belefér-e a napi 4 órába és legfőképp, hogy bírja-e majd a lábam. Végül a pap bácsival kiegyeztünk egy próbahónapban, ami alatt kiderül, hogy arra gondolt-e, amit én tudok nyújtani, és hogy én bírom-e a megterhelést. Nagyszerű, február pont 4 hét, könnyen el is számolható, vágjunk bele 1-jétől (ami a köv. hétfő volt.)! Ezek után pénteken kaptam egy telefont az egyik irodából, ahol takarítottam már nyár eleje óta egészen kellemes pénzért, hogy mostantól nem tartanak igényt a munkámra, ne is menjek már a következő alkalommal se. Ühümm... Szóval, hogy magamat idézzem: "Isten elébe ment a problémámnak a megoldással! Mire bajba kerültem, már készen volt a segítség, csak el kellett fogadnom!?" Igen!

A próbahónapot leszolgáltam, s bár az első két nap délutánján jegelnem kellett a térdeimet, de már a második hétre megtaláltam a nekem megfelelő ritmust, sőt még jól is esik a mozgás újra. (A hétfői napok viselnek csak meg, amikor a templomból egyenesen az irodába megyek, és este 6-ig ott vagyok, mert a szomszédban akkor végez Ákosom az edzésen, és így nem kell érte visszamenni, hogy hazakísérjem. Ilyenkor azért már alig bírok lépni, mire hazaérünk.) A munkahelyi közösségbe azt hiszem sikerült beilleszkednem, azt tapasztalom, hogy a munkámat megbecsülik, fontosnak tartják mindannyian. Van egy-két kellemetlen-kényelmetlen apróság, de ezek nem ássák alább a lelkesedésemet. A plébános úr is, én is elégedettek voltunk a hónap végén, így tehát, tadaaamm!!!
A tegnapi napon délben aláírtuk a határozatlan idejű szerződést részmunkaidős állásra, nagyon szép bérezéssel!!!!

Ehhez azonban még hozzá kell tennem valami nagyon-nagyon fontosat! Az első találkozásunkkor nem maradt idő az anyagiak megtárgyalására, mert jöttek a pap bácsihoz. Ezért én e-mailben írtam meg neki, hogy egyrészt milyen felszerelésre van szükségem, másrészt, hogy milyen javadalmazásért vállalnám a feladatot. Ez komoly fejtörést jelentett számomra: ha túl sokat kérek, akkor az nevetséges és aláássa a kapcsolatot, esetleg tönkre is teszi az együttműködés lehetőségét. Ha túl keveset kérek, akkor azzal nem megyek semmire, és Isten is csóválhatja a fejét, hogy "Lányom, lányom, mit csinálsz megint? Hová aprózod magad álszerénységből? Így nem fogsz tudni annyit dolgozni, amennyiből megéltek!" Így aztán többször alaposan végiggondolva pontosan annyit kértem, ami a fentebb említett számítások során hiányzott a családi kasszából havonta. 
Se többet, se kevesebbet. 
Ez sem csekélység, de gondoltam megpróbálom. Legfeljebb azt mondja majd rá, hogy nem. Első szóra megadta. Sőt, amint az tegnap az aláírásnál kiderült, még egy picikével többet is. (Hiszen adódott újabb hiány az irodai takarítás elvesztésével, igaz?)

Nos, azt gondolom, hogy érdemes volt várakoznom, érdemes volt - ugyan néha nagyon félve, hogy hibát követek el - visszautasítani lehetőségeket. Mennyei Atyánk pontosan tudta - és most is tudja -, mik a szükségleteink, tudja, hogy mire szeretne megtanítani, tudja, mi szolgálja a javunkat. És megadja. 
Elmondhatatlanul hálás vagyok Neki azért, hogy gondoskodik rólunk, hogy figyel ránk, hogy előkészíti a megoldásokat a problémáimra és hogy türelmesen kivárja, hogy meghozzam a jó döntést, hogy megtegyem a jó lépést. És ha nem sikerül, akkor Nála mindíg van B, C, X vagy Z terv a megmentésemre, megmentésünkre. Csordultig van a szívem hálával Iránta, és ehhez ez az egy történet is elég lenne - de az életem telis-tele van olyan részletekkel, amelyek mind arra világítanak rá, hogy: 

ISTEN LÉTEZIK. 
Ő NEM EGY ELVONT FOGALOM ÉS NEM EGY ÖNZŐ ZSARNOK. 
NEKI MINDENKIRE GONDJA VAN ÉS MINDENKI SZÁMÁRA TARTOGAT MEGSZÁMLÁLHATATLAN AJÁNDÉKOT, CSAK EL KELL AZOKAT FOGADNUNK. 
Ő MINDENT MEGTESZ AZÉRT, HOGY JÓ ATYAKÉNT SZERETETTEL NEVELGESSEN MINKET, HOGY ALKALMASAK LEGYÜNK VELE TÖLTENI AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGOT.
SOHA, ISMÉTLEM SOHA NEM HAGY MINKET EGYEDÜL!






1 megjegyzés:

  1. Jó volt, amit leírtál. Jó volt olvasni...
    Sokszor nehéz megtanulni elfogadni, segítséget kérni, átértékelni az életünket, de az biztos, hogy Isten mindig fogja tudni, hogyan és mit segítsen.
    Örülök.
    Ja, gépelni csuda jó dolog!!!!

    VálaszTörlés