Nagyböjtre hangolva

Amikor még mindannyian együtt voltunk: a 4 gyerek és szüleim is, az év legjobb időszaka volt számomra a Nagyböjt. Gyakorlatilag már Vízkereszttől ezt vártam. Nem mintha lett volna bármi különleges családi hagyományunk. Nem volt, maximum annyi, hogy lányommal talán többet beszélgettünk ilyenkor lelki dolgokról, meg támogattuk egymást a böjti vállalásunk betartásában... Inkább időmeghatározásként írtam ezt, mert sajnos ahogyan felpörögtek az események a családban, valahogy ez is áldozatul esett. Nem volt idő a nyugalomra. Egymásra halmozódtak az új feladatok, én közben (lehet hogy koromnál fogva, lehet hogy önvédelemként) egyre lassultam és sajnos pont a legfontosabb esett áldozatul: én. Azaz nem én, hanem az Istennel való kapcsolatom építése. 

Persze, kerestem Hozzá az utat. Megtanultam a heti nyugalomnap fontosságát és utána igyekeztem azt megtartani, megszentelni, rendszeresen tanulmányoztam a Bibliát - de a Nagyböjt nem ez. 

Abban a szép időben számomra a Nagyböjt ünneppé vált: azzá az időszakává az évnek, amikor visszavonulok kissé a napi zajtól, befelé tekintek és megpróbálom megtalálni azokat a... azokat a pontokat magamban, melyek akadályoznak abban, hogy meghalljam Őt, vagy netán komolyan el is választanak Tőle. Nyilván ez nem egy remete-jellegű elvonulás volt sosem, hiszen anya vagyok, dolgozó nő, háziasszony - nem hagyhattam magára a családomat. De valahogy sikerült megtalálnom mindíg és kézbentartani egy szálat, és ennek mentén egyfajta nagytakarítást elvégezni idebent.

Sajnos az utóbbi években ez elmaradt. Nem igazán tudom megmagyarázni magamnak sem, hogy miért. Előbb a kusza munkarend a Hír-adásnál? És tavaly? Tavaly talán állást kerestem? Nem is tudom... Idén már az év legelején érzékeltem, hogy nem tudom felvenni a ritmust, mindennel elmaradtam, még bőven az év kezdeténél tartottam gondolataimban, s egyszerre csak hirtelen Nagyböjt lett!!! (Ennek a bejegyzésnek a vázlatát is már 15-én beírtam, de csak ma hajnalban, sok elvesztegetett óra után láttam neki, hogy kidolgozzam.) Ilyenkor aztán hajlamos vagyok azt mondani, hogy áh, már menthetetlenül lemaradtam, hagyom az egészet, majd legközelebb.  De most nem! Most szeretnék erőt venni magamon és ha megkésve is, de bekapcsolódni, megtisztulni, felemelkedni és ha csak egy aprócska lépéssel is, de közelebb kerülni Istenhez.

Ehhez rögtön az elején, az első vasárnapon csodálatos segítséget kaptam több barátommal együtt: egy nagyon személyes és őszinte vallomást hallhattam megtérésről, Krisztus haláláról és feltámadásáról. A Kelenföldi Szt. Gellért Plébánia Családos Csoportjának havi összejövetelén meghívott vendégként mesélt nekünk mindezekről Dér Katalin.

Katalin az ELTE-n tanít - mint kiderült Petra lányom is a tanítványai közé tartozik. Ezelőtt sosem találkoztam vele, de azonnal nagyon mély benyomást tett rám az a meggyőződéses, mondhatni korrekt hit, ami sugárzik belőle. Egy olyan embert hallgathattam kb. 2 órán keresztül, aki nem hagyományokat emleget, nem álmodozik, nem elképzel (bár ezek is fontosak), hanem keres, utánajár, válaszok után kutat, összehasonlít, elemez. A tudós ember meggyőződésével hisz - és azt is beismeri, ha valamire nem tudja a választ. A legjobb szó arra, amit hallhattunk tőle, az, hogy hiteles.
Gondolatai megnyitották kicsit a mindennapok automatizált vallásgyakorlatának rozsdásodó kapuját. Fényt hoztak, felüdítettek.
Legnagyobb szomorúságomra hangfelvétel nem készült, ám igyekeztem jegyzetelni, a számomra legerősebb gondolatokat felírni.

Persze nem fogom most itt párszavas, vázlatos jegyzetemet közzétenni, mert nem lenne értelme. Egy-két gondolatot azonban megpróbálok reprodukálni (Katalin iránti tiszteletből nem teszem őket idézőjelbe, mert nem szó szerint írtam fel őket) és persze hozzáfűzni azokat, melyeket bennem ébresztettek.

Jézus halálával kapcsolatosan az alapgondolat az volt, hogy Jézus teljesen bűntelenként, mégis ítélettel halt meg, megtapasztalta a kárhozatot és mindezt abszolút önként vállalta. Mivel az ítélet és a kárhozat teljességgel idegen volt Tőle, ez azt jelenti, hogy ÖNMAGÁT, önmaga leglényegét és teljességel tagadta meg. 

Nagyböjt van. Ilyenkor illik betartani az étkezésre, miselátogatásra, gyónásra és áldozásra vonatkozó egyházi előírásokat. Ha komolyabban vesszük a hitünk gyakorlását, akkor ezeken felül "magánvállalásaink" is vannak: valamit megvonunk magunktól, valamiben megtagadjuk önmagunkat.
Valamiben!
Nem teljesen, nem egészében, nem a leglényegünket, csak valamiben. És ezt is komoly áldozatnak érezzük (mint ahogy az is), és sokszor nehezünkre esik betartani. 

Jézus letette isteni mivoltát, mikor eljött közénk a földre és emberi formát öltött. Azt gondolom, ugyanúgy érezte az emberi lét korlátait, fájdalmait, kísértéseit, mint mi mindannyian. Belegondoltunk-e valaha is, mit jelent ez? Mit jelent, hogy letette isteni mivoltát? Mit jelent az, hogy önmagát, teljes lényegét tagadta meg? Megtagadta, így el is veszítette önmagát - mi pedig rettegve ragaszkodunk mégoly tökéletlen önmagunkhoz is. Kutatjuk, hogy mi vár ránk a halál után, sőt, mi vár ránk még földi életünkben (ezzel ellenszegülve Isten akaratának), félünk  (én legalábbis) olyan betegségektől, melyek elrabolhatják emlékeinket, egyéniségünket. Inkább kilépünk egy emberi kapcsolatból, minthogy akár jottányit is engedjünk a mi saját igazságunkból, amit saját bölcsességünkből kristályosítottunk ki, vagy hogy akár 5 percre is megalázva és megtagadva önmagunkat szolgáljunk a másiknak. Hatalmas Egók járnak kelnek a világban, köztük mi magunk is és nincs egy csendes negyedóránk elgondolkodni a mondattöredék értelmén: "ÖNMAGÁT tagadta meg."

A kárhozat azt jelenti: egyedül marad, Isten nélkül. Mi emberek soha nem vagyunk Istentől elhagyatva. Az ateista sem. Ha csak egyetlen percre elhagyna minket az Isten, végünk volna. 

Mit fűzhetnék ehhez hozzá? Még most is beleborzongok és elnémulok erre a gondolatra. Az ember számára ez felfoghatatlan, fontos lenne ezen sokat elmélkedni, csendes perceket találni rá.
Mit jelent Istentől elhagyottnak lenni, Isten nélkül maradni??
Mit jelent ez?
Isten az Elme, mely megálmodott minket, Isten a Teremtő Erő, mely létrehozott minket, Isten a Szeretet, mely életben tart minket, Isten a Közeg, melyben létezni vagyunk képesek, Isten ajándéka minden szívdobbanásunk, minden lélegzetvételünk!
Milyen lehetett Apámnak az utolsó 24 órában küzdeni a levegőért? Azért a levegőért, ami nekünk a legtermészetesebb "jussunk", és sokszor észre sem vesszük saját lélegzésünket.
Mi az ember Isten nélkül????
Mi az, amit felvállalt helyettünk és érünk a legártatlanabb lény, aki valaha is a földre született?  Mit jelenthetett Neki, aki a nap minden percében szoros kapcsolatban volt az Atyával, hirtelen Isten nélkül maradni???

Amikor Istentől eltávolodunk, Ő akkor sem távolodik el tőlünk, sőt minél inkább távolodunk tőle, Ő annál inkább közelít.

"Az Isten itt állt a hátam mögött

s én megkerültem érte a világot..."

                                                   /József Attila/

Megint csak azt kell mondjam, Isten megértéséhez, felfogásához hatalmas eszközt kaptunk Jézustól, mikor arra tanított, hogy Isten a mi mennyei Atyánk. Mert ugye a  jó szülő is arra a gyermekére figyel leginkább, akinek a legnagyobb szüksége van éppen rá, mert beteg, mert rossz társaságba keveredett, mert lelki gondjai vannak. Nem eltaszítja, megveti, hanem még inkább magához vonja a szükségben lévőt. Az éltető szeretetet és figyelmet adja - méretlenül.

Katalin Jézus feltámadásával kapcsolatos fejtegetéséből talán az fogott meg leginkább, hogy a tanítványok nem vallási fanatikusok voltak, hanem egyszerű emberek, mégis MINDENT elhagytak Jézusért. 

Én mit hagyok el Őérte?
Egyáltalán elhagyok bármit is Érte?
Szájhős vagyok csupán, vagy VALÓBAN Krisztus követője?
Attól tartok, ezt a kérdést nap mint nap újra fel kell tennünk magunknak és önámítás nélkül válaszolni rá. És ha a válasz annyi, hogy valóban Krisztus követője akarok lenni, már jó úton járunk...

***

Természetesen nem gondolom, hogy ezzel a néhány gondolattal vissza tudnám adni Katalin szavait, de talán sikerült vele emléket állítani annak a felemelő vasárnap délutánnak, másrészt pedig elmélkednivalót adni a Húsvétig hátralévő böjti időszakra.

Nincs is más hátra részemről, mint  megtalálni - ha megcsúszva is -, mivel tudnék a Nagyböjtbe bekapcsolódni úgy, hogy az valóban testi-lelki megtisztulást jelentsen, és közben a fiacskáimat is emelni tudjam magammal.

Mi Atyánk

Néha úgy érzem, hogy egy sziklán állok a viharos óceán közepén, teljesen egyedül. És amikor már annyira félek, hogy már nem félek, már csak keserűséget érzek, és a halál ízének kaparászását a torkomban, amikor már majdnem feladom, akkor történik Valami. Írhatnék giccses hasonlatokat oszló felhőkről, fénysugárról a sötétben, vagy hasonlókat, de nem. Egyszerre csak azt érzem hogy a vad és háborgó keserűségbe valahonnan bekúszik valami Nyugalom, s szétárad. Habitusomnál fogva ez dacként, összeszorított szájként ölt sokszor formát, de valójában nyugalom, békesség és tudom róla, hogy nem az enyém, hogy kívülről kapom. És elkezd dolgozni, kiutat keresni és mutatni, bennem pedig valamiféle bizalom árad szét. És eltűnik vagy legalábbis lecsendesül a vihar és az ócán sem az már ami...

Felséges Istenünk, Mindenható Urunk - értjük-e ezeket a kifejezéseket?

Felséges. Királyi, király. Uralkodó... Mi, akik a szocialista Magyarországon voltunk gyerekek és nőttünk fel, s akik felnőtt életünket a különböző színekben liberalizálgató pártok és kormányok törvénykezése alatt éljük jól vagy rosszul - mi vajon értjük-e ezeknek a szavaknak, fogalmaknak értelmét? Mi az, hogy felséges? Mit takar a fogalom? Talán vannak halvány emlékeink édesanyánk vagy az óvónéni meséiből. Őfelsége a király egy palotában él, udvaroncok és szolgák hada között, de többnyire magányosan. Minden hatalom az ő kezében összpontosul, azt csinál amit akar. Sokat és finomakat eszik, aranykupákból iszik, pompás ruhákban jár, nagyon gazdag, hatalmas kincseskamrája van, amit féltékenyen őriz. Élet és halál önkényeskedő ura. Van hogy vidám, van hogy szomorú - és ha szomorú, akkor többnyire jaj az alattvalóknak! Távoli, a pórnép számára nehezen elérhető, megközelíthető. 

Ilyen lenne Istenünk? Ha ilyen lenne, akkor képesek lennénk a reménység örömével a szívünkben szólni Hozzá? 

 És azt a szót, hogy mindenható, azt értjük vajon? Mi az, hogy mindenható? Minden, bármi a hatalmában áll? Azt csinál, amit akar? Ez szeszélyesnek tűnik. Rá is érvényesek a mennyei törvények, melyeket lefektetett? Akkor, ha Ő is alá kell rendelje magát a törvénynek, akkor miben áll mindenhatósága? Akarhatja alárendelni magát? Sokszor eszembe jut az az ostoba, bár igen logikus kérdés, mellyel ateisták szoktak érvelni a Mindenható Isten ellen: Ha mindenható, azaz bármire képes, akkor tud olyan súlyú követ (vagy bármi mást) teremteni, amit maga sem tud megmozdítani? Nyilván ez egy paradoxon, de arra mindenképpen rávilágít, hogy a mindenhatóságot nem ilyen földi fogalmakban kell keresni, Ő nem attól mindenható, hogy ha akar akkor 10 - sőt 100! - szelet csokitortát is megehet, méghozzá ebéd előtt. 

De amíg nem tudjuk pontosan meghatározni, mi az, hogy mindenható, addig vajon közelebb visz-e minket ez a megszólítás Istenhez?

Krisztusnak hála, úgy is szólíthatjuk Őt, hogy mi Atyánk. Számos nagy ajándékot kaptunk Tőle útravalóul, de ez talán az egyik legnagyobb mind közül: szólíthatjuk Őt Atyánknak!
Milyen is egy atya, egy apa?

Először is megfogható, megölelhető, a térdére lehet ülni és úgy figyelni a szavaira, vagy éppen örömteli játékban elmerülni vele. Egy apa gondoskodó, oltalmazó, erős, hatalmas, okos, fel lehet rá nézni. Egy apa sérthetetlen és magától értetődő a léte. Ezért olyan hatalmas az űr a helyén a családban, ha nincs jelen valami tragikus oknál fogva. Egy apa bölcs, szerető szívű. Egy apa bármit vállal a gyermekeiért. 

Egy jó apa dorgál is és szigorú, ha hibázunk. Szigorú, de megbocsátó, irgalmas. A mégoly tékozló fiának is megbocsát, ha az visszatér hozzá. 

Egy apát érdekli minden gyermekének sorsa. Egy apa közel van!
A mi mennyei apánk, Atyánk, Atyaistenünk megszólítható, megérinthető, megértő és jóságos - emberléptékű - hisz az embert a maga képére teremtette.

Jó az Istent atyánknak tudni, jó így megszólítani: a Felséges Úr érthetetlen távolából atyai közelségbe jön és személyesen vállal részt az életünkben.
Jó, hogy van egy Jóságos Mennyei Édesatyánk....