Boldog otthon- egyedülálló módra 3.

Harmadik fejezet: Az édeni otthon

Az alig 3 oldalas rövidke fejezet bemutatja azt az édeni minta-otthont, amelyet Isten álmodott a számunkra. Felvázolja az első emberpár teremtését, komoly hangsúlyt fektetve a férfi és nő kapcsolatának milyenségére: "Isten Évát egy bordából teremtette, amelyet Ádám oldalából vett ki, jelezve, hogy nem uralhatta fejként Ádámot, nem taposhatta lábbal őt mint alsóbbrendűt, hanem mellette kellett állnia, mint vele egyenlő, akit Ádám szeret és véd. [...] tanusítva azt a szoros egységet és szerető ragaszkodást, amelynek e kapcsolatban meg kell lennie."

Kiemeli azt a tényt is, hogy a házasságot Isten alapította, így a házasság jó, az egyik első ajándék Istentől az ember számára. Megmagyarázza a házasság, mint intézmény feladatát: "Amikor az ember felismeri és követi a mennyei elveket ebben a kapcsolatban, a házasság áldás; őrzi az emberiség tisztaságát és boldogságát, kielégíti az ember társas igényét, nemesíti testi, értelmi és erkölcsi természetét."

Kihangsúlyozza a munka, mint az ember boldogságát szolgáló tevékenység szerepét is, de a legfontosabb talán a végkövetkeztetés, az utolsó bekezdésben: "A keresztény otthonban tisztelik Istent."

Nos, ez a rövid, kvázi alapfogalmakat és alaprelációkat tisztázó fejezet jól feladja nekünk egyedülállóknak a leckét! 

Előrebocsátom: nem vonom kétségbe, hogy az özvegyek helyzete legalább olyan nehéz, mint az elváltaké, de jó esetben ők egy feddhetetlen, de legalábbis pozitív társ emlékét őrizhetik és idézhetik el gyermekeiknek. Válás a legritkábban  történik kedélyesen, úgy, hogy ne keserű szájízzel gondolnánk az exünkre. Többnyire konfliktusok, méltatlan jelenetek előzik meg a szakítást, így az emlék finoman szólva is meglehetősen negatív.  

Hát akkor mi is van azzal a szerető ragaszkodással, szoros egységgel? Vajon mennyire erős ragaszkodásnak kell lennie? Mennyit kell tudnia elbírni? Elvárható-e, hogy pusztán keresztényi meggyőződésből egy pár akkor is együtt maradjon, amikor közös életük már túl van a "földi pokol" fogalmán, amikor az egyik félnek esetleg sorozatos megaláztatásokat, netán bántalmazást kell elviselnie a másiktól azért, hogy a családot egybentartsa? Persze ez újabb kérdéseket is felvet. Olyanokat pl., hogy mennyiben tekinthető keresztény házasságnak az az együttélés, ahol az ilyen borzalmak előfordulhatnak?  Mennyire terhelik idegen bűnök a szenvedő félt, azaz mennyiben felelős azért, hogy ilyen agresszivitást váltott ki a párjából? Van-e mentség ilyen terrorra? 

Ezek valós, létező kérdések - de nekünk itt nem az a  dolgunk, hogy ezeket feszegessük, s általuk feltépett sebeinket nyalogassuk, hanem az, hogy a már meglévő problémára - jelesül: egyedülállóként kell gyermekeink (és a magunk!!!!) számára boldog, keresztény otthont varázsolnunk - megoldást keressük és talán találjunk is. 

Természetesen kötelességünk egy megromlott házasságnak esélyt adni, és mindent elkövetni, hogy valamiképp rendbehozzuk azt, hiszen - mint White is írja - ez, a házasság Isten egyik első ajándéka az ember számára. Az ajándékra pedig, amit valaki olyantól kapunk, aki mindenkinél jobban szeret minket, legalábbis illik vigyázni. A házasság - ha jól működik -, valóban kincset ér, amint az a feljebb idézett felsorolásból is kitűnik. Ezért ha még halvány esély is van rá, hogy menthető, menteni kell. És mi, akik már sajnálatos módon kikerültünk a házasságunkból, helyesen tesszük, hogyha a környezetünkben ilyet látunk, akkor erősítjük, bátorítjuk a házastársakat a dolgok rendbehozására. Ezt azonban nagyon nagy körültekintéssel és tapintattal kell tenni, mert érzékeny terepen járunk. Ha másképp nem áll módunkban segíteni, hát az ima, mint lehetőség, még mindíg megmarad - vagy még inkább az áll az első helyen. Tapasztalataink révén bizonyos mértékben felelősek vagyunk a környezetünkben lévő házasságokért is - azt hiszem. 

Számomra a fő problémát mégis az jelenti, amit az utolsó bekezdés feszeget. Hogyan tudom jól vezetni egyszál egymagam a gyermekeimet Istenhez? Hogyan, ha ugyan házasságban élek, de a párom nemhogy nem tesz eleget papi hivatásának, de egyenesen gúny tárgyává teszi a gyerekekkel közös áhítatot, netán határozottan megtiltja a templomba járást, imádságot? (Merthogy ilyenről is hallottam már.) Hogyan alakítok a romokból egy "olyan családot, mely szereti Istent és engedelmeskedik neki ahelyett, hogy fellázadnának ellene"? Az elvált szülők, esetleg valamilyen függőségtől szenvedő szülők gyermekei egyébként is alapból lázadnak - még inkább, mint kortársaik - minden ellen. Hogyan lehet megszelidíteni, Istenhez, Krisztushoz vezetni őket, elérni náluk egyfajta lelki békét, megnyugvást? Hogyan lesz egy ilyen otthonban béke, együttműködés és szeretet? 

Csalódást kell okoznom Neked, Kedves Olvasóm: én magam sem tudom a választ ezekre a kérdésekre. De gondolom, hogy a megoldás azzal kezdődik, hogy feltesszük ezeket a kérdéseket, azaz szembenézünk a problémáinkkal. És feltesszük a kínos kérdéseket önmagunkat illetően is... Talán a következőképpen:

Nekem problémát jelent a családomban, hogy legidősebb fiam (szerintem) egyik napról a másikra él, láthatóan tervezés, előrelátás nélkül, gyakorlatilag úgy tűnik képtelen az álmok köz megragadni a Célt és aztán irányítottan tenni annak megvalósításáért. Kisebb fiaim egyike végtelenül lusta, lassú és álmatag, a másik agresszív, hárítja a felelősséget és az elmúlt bő fél évben rettenetesen meghízott, állandóan nassol. Nem tudom őket rávenni, hogy rendszeresen gyülekezetbe, közösségbe járjanak és nem tudom őket rávenni a napi közös imára sem.
Ez a panaszáradat. Most akkor megkísérlek szembenézni ezekkel a problémákkal őszintén. Nézzük a kérdéseket önmagamra írva. (Huhh, ez súlyos, ilyen őszinte még sosem voltam magammal, különösen nem nyilvánosság előtt, szurkoljatok!!)

Szóval... Jómagam egyik napról a másikra élek, meglett családanyaként is, nincs tervem a jövőre nézvést, nincs hosszútávú célom az életben, aminek alárendelném a cselekedeteimet. (Kérdezhetitek - és joggal -, hogy hát ember, keresztényként nem érzed hosszútávú célnak az üdvösséget??? Nem. Nem érzem annak és mindenkit irigylek, aki képes rá, hogy annak érezze. Egyszerűen annyira felfoghatatlan a számomra még mindíg, hogy nem képez megfogható, elérhető célt. Nem inspirál. Ha sikerül keresztény módra viselkednem egy adott helyzetben, az nem az örök élet reménye miatt van, hanem mert szeretnék olyan lenni, mint Jézus, mert Ő az eszmény számomra és mert - talán gyermeki naivsággal - arra vágyom, hogy örömet szerezzek Neki, mert szeretem.)

Nem vagyok-e magam is lassú és álmatag? Mennyi időt herdálok el álmodozásra - akkor, amikor a cselekvésnek lenne épp az ideje? Mennyit álmodozom értelmes tervezés helyett? 

Nem vagyok-e magam is agresszív, végtelenül agresszív, amikor olyan helyzetbe kerülök, amiben tehetetlennek érzem magam? Nem hárítok-e magam is, pl. akkor amikor arról prédikálok a gyerekeknek, hogy minden értük történik, mindent értük teszek? Igaz ez? Valóban olyan végtelenül önzetlen lennék, hogy sosem gondolok magamra és az érdekeimre? Ha pedig igenis gondolok, az feltétlenül bűn?
Jómagam nem nassolok egész álló nap? Vagyis inkább fél éjszaka? Nincsenek súlyproblémáim, amelyek csak és kizárólag jellememre vezethetőek vissza? 

Én magam nem ingadozok-e két felekezet, két közösség között évek óta? El tudom-e magam szánni arra, hogy végérvényesen itt vagy ott tegyem le a voksomat? Rendszeresen, minden napot imával kezdek és zárok? Minden alkalommal megállok legalább egy percnyi rövid fohászra, amikor a Lélek indít rá?
(Természetesen ez nem azt jelenti, hogy most össze kell törnünk bűntudattól sújtva! Csak annyit jelent, hogy itt is örvényes az az igazság, hogy ha a környezetünkben változást szeretnénk, akkor a változtatást önmagunkon kell elkezdeni. Én ettől a gondolattól nemrégen még gutaütést kaptam, mondván, hogy ilyen körülmények között hogyan változzak. Ám ez év első negyedében döbbenten kellett tapasztalnom, hogy ahogy én békésebb, kiegyensúlyozottabb lettem, úgy a legkisebbem is kezdett szelídülni.)

Köszönöm, köszönöm, megveregettem a vállam, bátran szembenéztem önmagammal.
Igenám, de a megoldást még mindíg nem találtam meg. Azt a megoldást, amely mindannyiunk számára, akik egyedülálló szülőként működünk, üdvös megoldás lenne. Hacsak... Nos, mely lépés kellene, hogy következzen most, hogy látjuk, a gyermekek hibái a mi hibáink tükörképei?  Most, hogy összecsomagoltuk a hibákat, mi a következő, amit tennünk kell? Igen, igen, át kell adni őket Krisztusnak. Milyen szépen, egyszerűen hangzik is ez... De aki valaha próbálta, csak egyetlen hibáját, gondját átadni az Úrnak, az tudja, mennyire nehéz is ez. Nem tudok rá receptet. Egyszerűen el kell engedni. Hinni kell, bízni kell annyira Istenben, hogy merj akár a világ szerint esztelen is lenni. Arra, hogy mi is ez a bizalom, hagy idézzem ide a legjobb képi megfogalmazást, ami szerintem erre valaha válaszként született. Ne botránkozz meg: az Indiana Jones és az utolsó keresztes lovag c. film jelenetéről van szó.

Így kell(ene) hinnünk abban, hogy Isten minden gondunkat elrendezi, amit rábízunk...

Elég kellemetlen, de a hosszas fejtegetésem végére attól tartok, nem jutottam közelebb a megoldáshoz, hiszen mindezeket nélkülem is tudjátok jól. Illetve dehogyis nem, a megoldáshoz közelebb jutottunk, csak a hogyanja nem világos még, azt kell kibogozni majd a további oldalakból. A megoldás ott van e fejezet záró mondataiban: 

"...ahol mindnek felett Isten uralkodik, és ahol a gyermekeket a hitre, a Biblia és a Teremtő tiszteletére tanítják. Az ilyen család igényelheti az ígéretet: >>...akik engem tisztelnek, azoknak tisztességet szerzek...<< [...] Egyedül Krisztus jelenléte tudja boldoggá tenni az embert és az asszonyt."

Boldog otthon - egyedülálló módra 2.

A sorozat lelkesen megírt első része utáni hosszú csend nem állt szándékomban, de mentségemre legyen mondva, hogy iskolakezdés történt az elmúlt 2 hétben. (Akinek van 6 évesnél idősebb csemetéje, az pontosan tudja, miről beszélek.) Ráadásul nem is akármilyen iskolakezdés, mert Csabi  a középiskolát kezdi ebben a tanévben, Ákos pedig 5. osztályos lett. És még szülinapoztunk is múlt vasárnap. Szóval volt feladat, program és agyzsibbasztás bőséggel. 

Kárpótlásul a héten igyekszem több fejezetet számotokra kijegyzetelni.

Második fejezet: Az igaz otthonteremtés alapjai

White folytatja az első fejezetben felvetett gondolatot az otthon légkörét illetően. Tovább boncolgatja - immáron nem (csak) mentális, hanem fizikai értelemben is. Utal arra, hogy lakásunk, házunk - vagy akár albérletünk - otthonossága elsősorban nem pénz függő. Nem a vagyonról, a luxusberendezésről van itt szó. Sokkal inkább a befektetett munkáról. A keresztény otthon legyen "tiszta, takaros, rendes", hogy a hazaérkező - vagy aki vendégként betér oda - kellemesen érezze magát. 

Kicsit talán meglepő, de sajnos még napjainkban sem idejétmúlt a figyelmeztetés a személyi higiéné fontosságára. A pozitív változást külsőnkben és otthonunkban a szerző fontosnak tartja, részben a betegségek megakadályozása miatt, részben pedig azért, hogy "otthonunk és személyünk körül legyen minden rendezett és vonzó" (nem pedig hivalkodó!). Itt tér ki arra a fontos igazságra is, hogy ha valaki megtér, és engedi a Szentlelket munkálkodni az életében, akkor annak külső (megjelenésbeli) és belső (jellembeli) hatásai is kell legyenek. 

Külön bekezdést szentel a tisztaságnak járványügyi szempontból. (Azt hiszem ez az adott korban nagyon forradalmi bekezdés lehetett, de ma sem győzzük hangsúlyozni gyermekeinknek pl. a kézmosás fontosságát.)

Kategorikusan kijelenti, hogy "a boldog otthon feltétele a rend".

Ezt talán azon olvasók, akik inkább "A zseni átlátja a káoszt" , illetve "a lakásod van érted, nem te a lakásért" jellegű hozzáállás hívei  -vagy akik egyszerűen csak nem tudják, hogyan valósítsák meg a rendet, különösen úgy, hogy az ne vegyen el időt más, fontos területeitől az életnek -, bosszantónak, netán túlzónak tarthatják. Az én személyes tapasztalatom azonban az, hogy a praktikus rend egyrészt megkönnyíti egyéb feladataink (pl. főzés, tanulás) elvégzését, másrészt a rendezett környezet békét, harmóniát, biztonságot sugall, erre hangolja az ott tartózkodókat, lehetővé teszi számukra a pihenést, feltöltődést.  (Akinek a rend kialakítása és megtartása szervezési, időgazdálkodási problémát jelent, annak ajánlom figyelmébe a Fly Lady módszert, amiről bővebben pl. itt olvashattok, és itt komoly segítséget is kaptok a kialakításához. Én is innen tanultam egyébként.)
E.G. White Felidézi bennünk Mária és Márta történetét: mindenképpen törekednünk kell egyfajta egyensúly megtartására, hogy a nagy rendtartás ne menjen Istennel való kapcsolatunk, a neki szentelt idő rovására. Semmiképpen sem tartja jónak, ha a háziasszony a család cselédjévé süllyed, hiszen nem ez a neki szánt szerepkör! Azt tanácsolja, hogy a családalapítók határozzák el már az elején, hogy... No igen... Annak idején, a házasságkötésünkkor, sőt még a tervezgetés időszakában, rengeteg ötletünk volt erre a vőlegényemmel mindkettőnknek. Volt amit megvalósítottunk, volt amit nem - amíg együtt voltunk.De az egésznek vége lett hirtelen. Váltunk. És minden tennivaló rám maradt, mindennel nekem kellett egyedül megbirkóznom.(Tisztában vagyok vele, hogy a házasságban élő anyák élete sem fenékig tejfel, és hogy a férfiak többsége khmm... mást ért rend alatt, mint mi nők(?)  De próbáltam mindkettőt, és mégis csak más az, amikor VALÓBAN EGYEDÜL MAGADRA SZÁMÍTHATSZ.) Egy válásnál/megözvegyülésnél ez a kérdés is előbb-utóbb felmerül: hogyan csináljam? Hogyan legyek egyszerre családfenntartó, háziasszony és anya is? Hogyan tartsam rendben a házat, hisz annyi a feladat és csak magam vagyok rá!
Nos a saját tapasztalataim szerint egy csonka családban hatványozottan kell(ene) érvényesülni az "egy mindenkiért, mindenki egyért" elvének. Bizony mindenekinek ki kell vennie a részét a feladatokból, bármennyire is közhelynek hangzik így elsőre (vagy sokadikra is). A mosatlant együtt csináltunk, a mosnivalót mindannyian koszoltuk, a sár is többnyire mindeneki cipőjéről pereg. Feladata is mindenkinek legyen. (És ez a jellem számára sem elhanyagolható lecke). Mindannnyiunk otthona viselje magán mindannyiunk nyomát. 

Fontos azért visszakanyarodnunk egy mondat erejéig a fejezet elejére: "Az otthon a gyermek számára legyen a legszebb hely a világon, ahol a legnagyobb vonzerőt az anya jelenléte biztosítja." A klasszikus értelemben ezt mai körülményeink között nehéz vagy éppenséggel lehetetlen megvalósítani. De mégsem kell akár egy állásban lévő egyedülálló anyának sem lemondani arról, hogy valóban vonzó módon jelen legyen gyermekei életében és az otthonukban. Főzés vagy vasalás közben remekül lehet beszélgetni, a piacrajárás akár egy kisebb kirándulás. És ott vannak még a lopott éjszakák és egyebek. Vagy minálunk pl (ez intim titok kiszolgáltatása) a reggeli 15 percek Ákossal, amikor a bibliatanulmányt olvasom, ő pedig mellém bújik és pihen még kicsit. Egyik kezemben a könyv, a másikkal a fejét simizem - és tudom, hogy nem csak én nem fogom sosem elfelejteni ezeket a reggeleket... Bármennyire is fontos a rend, a tanulás, a munka, mégis a legfontosabb, hogy mindezek közé odacsempésszük azokat a feledhetetlen pillanatokat, amik a gyermekeinket valóban boldoggá teszik, és amitől otthonunk megtelik élettel és valóban otthonná válik.

Végül a számomra a fejezetben legkedvesebb gondolat: 

"Az otthon érzetét ébren kell tartani a gyermekek szívében, hogy gyermekkoruk othonára úgy tudjanak visszatekinteni, mint a békesség és boldogság helyére, mely közel áll a mennyhez. Így amikor elérik az érettség korát, viszonzásul képesek lesznek szüleik támaszára és áldására élni."