Nagy fába vágom a fejszémet - remélem nem csorbul bele. Már a múlt év végi összefoglalóban utaltam rá, hogy valamiféle meglepi jár a fejemben számotokra. De - amint az talán az elmúlt hetek hallgatásából is kiderült - nem igazán volt rá energiám, hogy realizáljam elképzelésemet. Energiám így két nappal iskolakezdés előtt most sincs túl sok, de tüzes ihletettség igen, tehát belevágok - és remélem végig tudom csinálni, amit szeretnék. Félretolva a nagy tiokzatoskodást: mi is az ötletem tehát?
Mint tudjátok magam is egyedül nevelem a fiaimat - immáron másodszor járok az egyedülálló szülő cipőjében. A Nagyok alig voltak 1 és 2 esztendősek amikor hazaköltöztem velük szüleimhez és beadtam a válókeresetet (Most ne taglaljuk miért, mert az egy másik írás, és talán még nem is vagyok képes rá, hogy kiírjam magamból.) A Kicsik a "nagy békülés" után, egy átlagos családba születtek, de sajnos házasságunk másodszor is zátonyra futott és immáron 8. éve egyedül nevelem őket is. Sőt, szüleim halála óta végképp egyedül. Emiatt aztán nagyon szívemen viselem az egyedülálló szülők sorsát, tisztában vagyok vele, hogy akárhány gyerekkel is milyen nehéz elég jól ellátni feladatukat. Tudom, milyen speciális problémák adód(hat)nak a nevelésben, a gyerekkel való kapcsolatban, a pedagógusokkal való kapcsolatban, stb. Tudom, hogy sokszor egészen hétköznapi dolgok is szinte megoldhatatlanok annak, aki egyszál egymaga van a gyermekkel. Hogy milyen kivitelezhetetlen néha még egy olyan egyszerű dolog is, mint elolvasni egy könyvet. Mondjuk egy gyermekneveléssel, családmenedzseléssel kapcsolatos könyvet...
Nos, ez a szomorú tudás inspirált arra, hogy megpróbáljak segíteni. Az ötletem a következő: az elmúlt 2-3 évben összegyűlt a polcomon néhány - reményeim szerint - kiváló kötet a fenti témákban. Arra gondoltam, hogy én elolvasom, és időszűkében lévő sorstársaim számára kivonatolom őket. Lehet csatlakozni az olvasáshoz, ha felkelti érdeklődéseteket az amit én fontosnak találok e művekből, lehet csak a kivonatokra támaszkodni, lehet kommentelni. A lényeg: jusson el a segítség ahhoz akinek szüksége van rá és legyen tőle könnyebb az élete - és gyermeke élete.
Elképzelésem szerint tehát ez egy hosszabb sorozat lesz. A nyitó mű Ellen G. White Boldog otthon c. kötete. Nem azért mert így szántam, hanem mert így alakult. Már több éve vágytam rá, hogy megszerezzem, s idén a bózsvai táborozás alkalmával végre sikerült! (Rögtön vettem egy példányt a lányomnak is - gondoltam kezdő feleség és anya lévén nagy hasznát veheti.) Ma jutottam el végre addig hogy elkezdjem olvasni - és néhány oldal után már éreztem, hogy ennek a blogon a helye.
Ellen G. White a XIX-XX. század fordulóján élt rendkívül termékeny keresztény írónő volt.
Ami számunkra, egyedülálló szülők számára az életben kihívás, az valószínűleg kihívás lesz e kötet olvasása kapcsán is, azaz hogy a mi családjaink csonka családok, hogyan lehetnek stabilak? Bízom benne, hogy mire a könyv végére jutunk, megkapjuk erre a - pozitív - választ. Figyelmet és gondolkodást igényel ez a kérdés mindenképpen, hiszen White is abból indul ki, ami a normális keresztény modell lenne, hogy a család apa+anya+gyerekek. Nem szabad azonban elcsüggednünk azon, hogy nálunk az egyik szülő nincs jelen, mert - hogy klasszikusokat (?) idézzek - "innen szép nyerni"!
Aki szeretné velem olvasni a Boldog otthon-t, de nem tudja beszerezni, az online is olvashatja itt.
Első rész: A szép otthon
Első fejezet: Az otthon légköre
Néhány mondat után azonban már túllépünk ezeken az iskolás evidenciákon: felemelő gondolat, hogy az otthon "a menny legszebb előképe". Hogy ez így legyen, annak elérése a mi nemes feladatuk. Természetes talán mindenki számára, hogy a család tagjait szeretet kell, hogy egymáshoz fűzze, de vajon ez a szeretet mit jelent? Ezen érdemes komolyan elgondolkodni, mert mai világunkra sajnos jellemző ennek félreértelmezése.
White külön - és a fejezetben többször is - kitér az egymás iránti udvariasságra, mint nagyon fontos elemre. Nem tudom, Ti hogy vagytok ezzel, de bizony az én családomra sajnos nem igazán jellemző. Szeretjük egymást a magunk módján - ahogy mondani szokás -, de bizony sokszor vagyunk udvariatlanok, gorombák egymással. És veszem észre más szülő-gyerek, vagy apa-anya kapcsolatokban is, hogy a kérem, köszönöm, légyszíves már-már kuriózum számba megy. Tapasztalom itthon, hogy legapróbb bosszantó momentumra bizony komoly trágárságokat vágnak a fiúk egymás fejéhez - s bár manapság ez már nagyon bántja a fülemet, bizony pár éve talán én voltam az egyik, akitől ezt tanulták és ma is rám fér még az önnevelés. Szomorúan tapasztalom, hogy ez nagyon "kiment a divatból", mintha felesleges sallangként kezelnénk. Pedig úgy érzem, ez nagyon fontos pont a családi kommunikációban. És nem csak egymás felé kell udvariasnak, előzékenynek lennünk. Ezt kell gyermekeinknek látniuk a kifelé irányuló megszólalásainkban, gesztusainkban is. És - nagyon fontos, kedves elhagyott, megcsalt, bántalmazott szülőtársam!!! - ezt kell hogy lássák és hallják a másik szülővel való kapcsolattartásunkban is. Mert lehet, hogy engem megütött, becsapott, megalázott, megbántott a Másik, de a közös gyermekünknek ő az apja/anyja!!!! És amint elvárjuk gyermekünktől a szeretetet, megbecsülést és tiszteletet mi magunk, ugyanúgy elvárhatja a másik fél is. A gyermeket - jó esetben - nem ütötte meg, nem csapta be, nem alázta meg, nem hagyta el. A gyermeknek ő az Édesapja/Édesanyja, akire a gyermeknek igen nagy szüksége van. És szüksége van arra is, hogy szerethesse őt! Sajnos én is elkövettem azt a hibát, hogy nemegyszer "lehúztam" a gyerekek előtt a apjukat. Bár tudatosan nem neveltem őket ellene, de ennyit sem szabadott volna, s ezt igazán legkisebb fiamtól vagyok kénytelen pironkodva megtanulni. Most, hogy néhány nap múlva 11 éves lesz, már ő is elég jól látja apja hibáit, jellembeli gyengeségeit. (Látja az enyémeket is, és a sajátjait is, bár utóbbiakat igyekszik elkendőzni.) És e hibák és gyengeségek mellett és ellenére szereti tiszta szívből az apját, aggódik érte, örömmel látogatja és nem tűri senkitől, hogy rossz szót szóljon róla. Szóval ez fontos: legyünk udvariasak volt párunkkal is, akkor is ha nehéz, és legyünk udvariasak gyermekeinkkel is, akkor is ha rosszcsontok, és - ha még élnek - legyünk udvariasak szüleinkkel is, akkor is, ha nehézkesek már kissé. Mert ahogy White fogalmaz: "Boldogságunk a szeretet, a rokonszenv és az egymás iránti udvariasságunk ápolásától függ."
A továbbiakban az írónő felhívja figyelmünket az otthoni szabályokra, melyeknek betartása és betartatása könnyebb eligazodást ad a mindennapokban. Arra buzdítja a szülőket, hogy legyenek következetesek, határozottak és komolyak, de ezzel együtt legyenek kedvesek is. Dícsérjék gyakran a gyermekeket, "tartsuk lágyan szívük talaját szeretetünk és rokonszenvünk kinyilvánítása által". Kerüljük és simítsuk el a viszályokat otthonunkban, legyen az a gyöngédség és békesség szigete, ahol jó lenni. Hatványozottan igaz ez ránk, akik egyedül neveljük gyermekeinket, hiszen a csonka családban élő gyermekek - akár hajlandóak vagyunk ezt belátni, akár nem - mélyen sebzettek. Ezek a sebek pedig csakis békés, szeretetteljes légkörben kezdhetnek gyógyulni. Törekedjünk fizikailag is otthonunkban a rendre, rendezettségre, hiszen az megnyugtatólag hat a szívre, elmére.
A fejezet záró részében található két rendkívül fontos gondolat a gyermekek nevelésével kapcsolatban:
"A gyermek- és az ifjúkor éveiben a gondosan őrzött keresztényotthon befolyása a legbiztosabb védelem a világ romlottsága ellen. [...] Az ifjúságnak arra van szüksége, hogy csecsemőkoruktól kezdve erős bástyát építsenek közéjük és a világ közé, hogy annak megrontó befolyása ne árthasson nekik."
A számomra legmegkapóbb, megerősítő, bátorító gondolatot hagy idézzem még ide, kvázi lehetséges mottóként:
"A bajok ránk törhetnek, mert ez az emberiség sorsa. Azonban bármily felhősek is napjaink, a türelem, a hála és a szeretet napfénye áradjon szívünkbe."