Pánik

Éreztem már nagyon rosszul magamat életemben. Voltam már rémült és elkeseredett, voltam depis (de komolyan) és omlottam már teljesen össze. De ilyet nem emlékszem, hogy éreztem volna eddig valaha. 

Nem volt túl vidám a mai napom, mitagadás, és fáradt is vagyok ettől a sok egymást érő helyettesítéstől. Délután felhívott a volt férjem, hogy megmondja, mikor lesz anyósom temetése. Aztán pár óra múlva újra hívott. És elmondta, hogy most kapta a hírt, hogy ma reggel az unokabátyja is meghalt. Természetesen rákban..... Először csak döbbentnek éreztem magam. Még beszélgettünk néhány percet. Aztán letettem a telefont és csak ültem ott letaglózva. Aztán lassan eleredtek a könnyeim. És egyszer csak azt éreztem, hogy menekülni kell, de hova és nem lehet, és sikítani kell (de nem tettem), és összeszorult a mellkasom és alig kaptam levegőt, és remegni kezdett minden porcikám belül. Egyedül voltam az irodában és odáig még eljutottam, hogy megmossam az arcom, és igyak egy kis vizet, meg kitárjam az ablakot. Keresni kezdtem a táskámban, még lennie kellett volna benne 1-2 szem Valeriananak, apa idejéből, de nem találtam. Ettől még rosszabb lett. Végül a kolleganőmtől kértem skypon segítséget, de alig bírtam írni, mert lemerevedtek az ujjaim...

Rettenetes érzés volt. Tudom mi okozta, tudom, hogy ... mindent tudok, de remélem nem tér vissza többé - nem akarok gyógyszereket....

De ami végül valóban megnyugtatott, az Drága Barátom hangja volt, ahogy a telefonban erősített és vígasztalt és bátorított, miután már végre rendesen lélegzethez jutva felhívtam őt. 

Nagyon nem vágyott tapasztalat...