Bózsva másodszor

És íme a sorozat második része, igen tanulságos történet.




Bózsva – másodszor

(2011.08.07-20.)

Végre elhagytam Pestet! Csak ülök, bámulok ki az ablakon és mosolygok. Mélységes mély derűt érzek. Mint tavaly: most is látom a futó síneket, az elrohanó fákat, érzem, hogy ismét elhagyok – ha csak egy rövi időre is – minden gondot, bajt, bánatot, kötelezettséget. A különbség csak az, hogy most pontosan tudom, hova megyek: Isten tenyerére. Most is ismeretlenek közé, de a hely már nem idegen, hanem otthonos és 1 hét múlva ismerős arcokkal is találkozhatom majd. Csabimmal tegnap este döbbentünk rá, mi is lesz a legcsodásabb a jövő hétben: úgy leszünk együtt, hogy semmi dolgom nem lesz. Csak Együtt Leszünk, és kész!! Minőségi idő. Azt hiszem, mostmár nagyon várják.

Amikor gyermekfejjel kerestem az Istent... milyen lelki tájakat bejártam...

Amikor azt olvastam: „tartózkodjál a vértől”, nem ettem meg a véreshurkát, pedig szerettem.

Amikor új életet akartam kezdeni, s ezért levágattam a gyönyörű hajam, s közben imádkoztam, hogy fogadja el az Úr áldozatul, s segítsen megtalálni a Hozzá vezető utat.

Amikor kezdtem szimpatizálni az iskolai tanulmányaim alapján a reformációval, mert kevésbé képmutatónak láttam, mint az anyavallásomat...

Az a zűrzavar, amit a különböző felekezetek közötti kutakodás, keresgélés jelentett.

De legalább keresgéltem.

Azután történt valami... de nem tudom már mi, ami miatt abbahagytam a keresést. És most meg itt vagyok. És keresek tovább.

Mert ugyan azt hittem, hogy megtaláltam Őt és készen vagyok, mégsem így van, és a jelenlegi állapotom nem lehet végleges...

¯¯¯

A Kerek-kőnél mindíg csodák történnek... Igazi, valódi csodák.

Mert a világunkban az egyik legnagyobb csoda, amikor az ember legyőzi önmagát. Saját gyengeségeit. Az elmúlt nyáron ez történt. Legyőztem gyávaságomat, félelmeimet, súlyomból adódó hátrányaimat, tapasztalatlan-ságból adódó ügyetlenségemet, és – nem utolsó sorban – megtanultam segítséget elfogadni.

Akkor még nem tudatosult bennem, hogy ez Isten segítségével történhetett csak meg. Csak örültem a sikernek, a győzelemnek, és a csodálatos látványnak a csúcson.

Ma azonban talán még fontosabb dolog történt, talán a következő lépcsőfok (?) – nem tudom.

Már este előtörtek a félelmeim, amelyek tavalyi emlékeimből (meredek hegyoldal, keskeny gerinc, gördülő kövek, lecsúszó avar) táplálkoztak. Egész délelőtt ingadoztam, de végül győzött a szitakötők emléke, melyek táncában előző alkalommal a csúcson gyönyörködhettem.

Nekivágtam. A Fiúknak a lelkére kötöttem a komolyságot és a fegyelmet. Minden jól ment. Elérkeztünk az utolsó szakaszhoz. Eleinte itt is jól haladtam, de egyre nehezebben, lassabban, támaszt keresve, de közben a Fiúkat is szemmeltartva. Egyre távolabb kerültek tőlem, kissé oldalt tértek a csapattól – kezdtem aggódni.

Elfogadtam Attila felajánlott segítségét. Néha megcsúsztam, de Attila erősen, stabilan tartott. Az erőfeszítéstől dobolt fülemben a vér. S egyszercsak a doboláson át meghallottam egy hangot odabent: „Add fel! Nem tudod megcsinálni! Állj meg! Lezuhansz! Add fel!”

Összeszorítottam a fogam, megfeszítettem magam, s azt mondtam magamban: „De megtudom! Megcsinálom! Akkor is! Nem adhatom fel, mert itt nincs visszaút! Menni KELL!”

Továbbhaladtunk. Rövid idő múltán újabb hang odabent:

„A Kicsik! Hol vannak? Egyedül vannak! Nem éred el őket és veszélyben vannak! Add fel! Lezuhansz! A Kicsik veszélyben vannak!”

Nem tudtam hátrafordulni értük mert leszédültem volna. Fogalmam sem volt hol tartanak, merre mennek, s ha bajba kerülnek, hogyan segíthetnék nekik. Attila ugyan bíztatott hogy semmi bajuk, szépen haladnak, de nekem ez kevés volt. Nem szokott – és küzdöttem is ellene – de kezdett rajtam eluralkodni a pánik. Egyre nehezedtek a lábaim, s közben nem szűnt meg a hang odabent: „Nem megy, add fel! Hol vannak a gyerekeid? Le fogsz csúszni! Vagy közülük az egyik!”

S ekkor végre, hirtelen, amikor már tényleg úgy éreztem, hogy feladom, kiszakadt belőlem:

„ISTENEM SEGÍTS!”

A hang odabent eltűnt. Már csak néhány lépés volt hátra... S a legutolsónál megcsúsztam. Mégis elhasaltam, nem volt támasz a lábam alatt. Megszólalni? Nem tudom, kimondtam-e tényleg, vagy csak gondoltam: „Istenem segíts!” Még valaki felém nyújtotta a kezét. Megfogtam, összeszedtem magam, s felértem. Rámtört a sírás. A Kicsik persze rendben voltak, Ákos kissé kimerült, voltak félelmei, de nem érte semmi baj, Csabi meg pihenő nélkül ment volna tovább.

A lelkierőm fogyott el: színtisztán találtam magam a Kísértő hatása alatt, s nem segített akarat, kitartás, csak Isten szent neve.

¯¯¯

Persze bővelkedtünk még csodákban a többi napon is.

Közösen megélt, lélegzeteket megakasztó, minden jelenlévőt szinte sokkoló, bizonyító erejű csodákban, mint a „véletlenül” arra furikázó erdész a lódarazsak támadása után, vagy a nyílt töréshez villámgyorsan helyszínre érkező mentő. Ezekről nem írok, mert akkor annyira megbénított, hogy nem tudtam jegyzetet készíteni, a visszaemlékezés meg talán suta lenne. Azt gondolom, ezekre mindannyian egész életünkben emlékezni fogunk, s talán avatottabb toll már papírra vetette a történteket. 

Mindenesetre azért hozzáfűzném, hogy hazaérkezésünk után sokaknak elmeséltem mondhatni tanúságtételként e történeteket és azt kívántam minden ismerősnek, adja az Úr, hogy megtapasztalhassák az azonnali imameghallgatás csodáját.

És voltak apró(?) csodák, melyek nem tűntek fel senkinek, csak azoknak, akikkel történt. Vagy talán még nekik se... Mert csoda volt a jelenlét, az együttlét. Csoda volt a közösség élménye, a testvérség megélése. Az, hogy ez a sok ember egy nagy családként mozgott együtt. Hogy voltak, akikkel már egy összenézésből is értettük egymást. Hogy otthon lehettünk e festői vidéken.

Számomra öröm volt azt látni, hogy a fiaim szinte azonnal megtalálták a helyüket a táborban. Boldogság volt azt látni, mennyire örülnek a szabadságnak, a friss levegőnek, a kis faházacskának, és mindennek, ami nem Pest. Öröm volt látni, hogy gyorsan felvették a helyi szokásokat, szinte zökkenőmentesen.

De a legnagyobb öröm számomra az a valódi csoda, amely ott kezdődött Isten tenyerén, Bózsván az erdőben és a táborban: a hatalmas változások Csabi fiam lelkében, személyiségében. Az a hihetetlenül felgyorsuló érési folyamat, mely rendkívül figyelmessé, megbízhatóvá tette/teszi a gyermeket. Ahogy eddig csak csírázgató empatikus készsége hirtelen szárbaszökkent, s talán már lassacskán ki is virágzik. Ahogy az a bizonyos vágyott felelősségérzet és kötelességtudat, amit sehogyan és semmivel nem tudtunk itthon felébreszteni benne, most minden látható ok nélkül hirtelen ott volt.  Hatalmas, jó irányú változások indultak meg benne ez alatt a hét alatt, olyanok melyekről nem is álmodtam, mikor úgy döntöttem, elviszem őket oda.

Számomra ez is csoda... Valódi csoda...