2013. szeptember 16., hétfő

Bózsva - először

Sajnos ezt a bejegyzést újra kellett szerkesztenem, mert a technika ördöge belepiszkált és valahogy eltüntette a már közzétett anyagot. Még szerencse, hogy az erdeti fogalmazvány el van mentve a laptopomon, így most újra bemásolhatom. De arra sajnos egyáltalán nem emlékszem, hogy milyen felvezető szöveggel és képanyaggal fűszereztem - így most be kell érjük az eredeti naplórészlettel. Remélem így is kedves olvasmánnyá válik.


2010. AUG.08-15.
MIT JELENTETT EZ A HÉT SZÁMOMRA?
(Visszaemlékezés és gondolatok első bózsvai táborozásomról)


Immáron hónapok óta forgatom magamban gondolataimat, érzéseimet, benyomásaimat, felismeréseimet, eközben koptak is csiszolódtak is. A következőket  elsősorban nem magamnak írom le, mert bennem kitörölhetetlen nyomokat hagyott ez a rövidke időszak, hanem Neked, mert akár ismerős számodra Bózsva, akár most hallasz róla először, fel kell hívnom rá a figyelmet. Fel kell rá hívnom a figyelmet mert ott megtapasztalhattam, hogyan működik Isten az életünkben – ha hagyjuk.

Azt hiszem alapvető probléma az életemben, hogy híjján vagyok a reális, pozitív énképnek. Tisztában vagyok bizonyos jó adottságaimmal, de az önbizalmam mégis elég ingatag. Nehezen hozom meg a legkisebb fajsúlyú döntéseket is, mindíg  bennem van a „De mi lesz akkor, ha...” kezdetű mondat. Halogató típus vagyok. Nem vagyok ostoba ember (bár csináltam már jónéhány ostobaságot), ezért elvben tisztában vagyok az olyan alapvető igazságokkal, hogy pl.: „a nemdöntés is döntés”, „a félelem vonzza tárgyát” de valahogy a saját életemben nagyon nehezen tudom alkalmazni őket.

Aztán ott vannak a fóbiáim: pl. az eltévedéstől, ismeretlenben éjszakázástól való félelem. Az eleséstől való félelem. A nevetségessé válástól való félelem.

Fentiekből látható, hogy már az is nagy dolog volt, hogy egyedül nekivágtam az utazásnak. Nem kértem senkit, hogy vigyen el kocsival, nem kerestem utitársakat, akikhez csatlakozhattam volna, hanem teljesen egyedül nekivágtam.  Ez volt a hét első élménye: az egyedül, felnőtt módra, csak magamra hagyatkozva utazás.

Igyekeztem komolyan és tudatosan megélni, hogy távolodom Budapesttől. Fizikailag is lelkileg is. Magam mögött hagyom a gondokat, a kötelezettségeket, a tragédiát, a bánatot, a hajszoltságból adódó  kimerültséget, lélekölő monotóniát, mindent, ami lehúz, kiszárít, kifoszt, leterít. S amint ezek mögöttem maradnak, lelkem bugyrocskái kiürülnek és újratölthetővé válnak. És visz a vonat valami új felé. Valami jó felé. Nem tudom mi az, nem tudom, mit találok abban a kis hegyi faluban, abban a táborban. De egészen biztos voltam benne hogy valami JÓ. Igyekeztem nem elvárásokkal érkezni, hogy ne érhessen nagy csalódás. Azért mentem, mert változni akartam és változtatni, s kerestem ennek a módját, s az erre szolgáló erőt. Valami újat kerestem, ami megújít engem is.

El kellett menjek itthonról a közhelyesen zajos és büdös nagyvárosból, ki a természetbe, a csendbe, ahol közelebb kerülhetek Istenhez. Azért is „csaptam le” erre a táborra, mert hegyvidéki túrákat ígért, gyönyörű környezetben, mert bibliatábor és vegetáriánus koszt van, tehát valószínűleg a többi táborozó is hasonlóan gondolkodik mint én, azaz keresztények, szívükön viselik a Föld, a természet sorsát és egészséges életformát igyekeznek élni. Tehát nagy esélyem van rá, hogy jól érezzem ott magam.  

A vonaton arra gondoltam, ez a hét a Bizalomról fog szólni, a Bátorságról, önmagam felvállalásáról. Vágyaim felvállalásáról, arról, hogy nem szoríthatom mindíg háttérbe a saját szükségleteimet, különösen a mentális szükségleteimet nem, Nem szólhat arról az élet, hogy mindentől megfosztom magam: szemlélődéstől, elmélkedéstől, imától, mert „nem érek rá” a rengeteg fölösleges, hiábavaló napi teendőtől. Most kilépek az évtizedes ostoba rutinból és elindulok. Talán képletesen szólva is.

És végre megérkeztem. Kifacsarva, fáradtan az 5 órás utazástól, emiatt kissé nyűgösen, de végre megérkeztem.  (A fáradtságra, a környezetváltozásra és a saját magammal szemben támasztott elvárásaimra szervezetem kb 24 órás erős fejfájással reagált.)

A környezet valóban gyönyörű. Ha még nem jártál arra, feltétlen menj fel a közeli jövőben 1 vagy inkább 2-3 napra! Fenséges!!! Magas hegyek, hajnalban felszálló vastag pára, nappal ragyogó kék égbolt, a háborítatlan természet érzete annak ellenére, hogy lakott terület.

Aztán megkezdődtek a csodák. Számomra legalábbis azok voltak.

Azon még csak mosolyogtam, hogy „véletlenül” volt jópár előadás, ami engem, azaz jellemhibáimat, rossz szokásaimat  érintette és más megvilágításban esetleg érthetőbbek lettek számomra. Márpedig megszabadulni csak ezután tudok majd tőlük. A megismerés, megértés után.

De a legnagyobb csodákat talán a kirándulásokon éltem át: a saját (eleddig előttem ismeretlen) bátorságom, kitartásom csodáját. Azt hogy némi kedves rábeszélés után el mertem fogadni a segítséget, s nem éreztem úgy, hogy ezért, vagy nehézkességemért, edzetlenségemért a hátam mögött megmosolyogna bárki is, hogy ez szégyellni való lenne. Az a boldogság, hogy képes voltam a többiekkel felmászni a csúcsra, úrrá léve félelmemen, elmondhatatlan. És azok a látványok, amik így elémtárulhattak!! Szó szerint habzsoltam befelé a szépséget, harmóniát, békét, amit szemem beivott. Tudatosan igyekeztem belőle „béke-befőtteket” eltenni a sötét, morcos, gondterhelt téli hónapokra.

Azt csak szőrmentén említem, hogy baráti kapcsolatok is kezdtek szövődni, s talán nem fognak elenyészni (Egy hét kevés arra, hogy valóban erős kapocs váljék ezekből az ismeretségekből.)

Szívet melengető volt, ahogy én az ismeretlen kis idegen senki arcot kaptam az ottaniaktól, mire vége lett a hétnek. Ahogyan kedvesen, természetes gesztusokkal megerősítették bennem, hogy fontos vagyok, figyelnek rám. Önmagamért.

Nagyon vidáman, testben és lélekben felüdülve, megerősödve, egy pozitívra egészült énképpel, másokkal való megosztásra váró élményekkel jöttem el, mikor letelt a hét. Ahogy kifordultam a tábor kapuján, már azon járt az eszem, hogy jövőre is jönni kell, s a fiaimat is el kell hozzam, mert ezt az Isten tenyerén pihenést nekik is meg kell érezni.

Az ezután következő egynapos kóborlásom Sárospatakon már egészen egyszerű volt, boldogító és síma. Pedig hogy tartottam ettől is még néhány hete: nem tudtam eldönteni, hogy a vágy vagy a félelem erősebb-e bennem. A tábor után azonban már ez nem volt többé kérdés. Ez is a sok-sok pici egybeesés egyike volt, melyek a táborba jutásomat és ottlétemet övezték. Mármint hogy pont Sárospatak közelében voltam és nem az ország másik felében.

De az igazi csoda csak ezután következett. Amikor hazajöttem és meg kellett kezdenem újra a dolgos, sőt túldolgos hétköznapokat, melyek oly gyorsan fel szokták őrölni az idegeimet. S azt kellett észrevegyem magamon, hogy nem jövök ki oly hamar a béketűrésből, tovább meg tudom őrizni a nyugalmamat. Szeretetteli határozottsággal tudom gyermekeimet fegyelmezni. Nem háborítanak fel annyira (fölöslegesen, hisz nem áll módomban bármit is tenni) az ostoba, értelmetlen, kicsinyes dolgai az életnek. Egyszerűen megszelidített a tábor. Azaz hogy Isten szinte kézzelfogható közelsége szelidített meg. Nemmondom, van itt még tenni-, változtatnivaló bőven, de valami hatalmas lépést tettünk meg együtt Ő és én.  

Van akinek már elmondtam, most itt is le kell írnom: ott megtapasztalhattam, hogy Isten minden veszteségünkért, fájdalmunkért kétmarékkal méri a kárpótlást. Csak észre kell venni és el kell fogadni. Mert Ő feltétel nélkül szeret minket, s ha beengedjük az életünkbe, csodás könnyedséggel vezet a jó úton bennünket.

 Már korántsem vagyok olyan könnyed, mint szeptemberben, időben még oly közel Bózsvához. Ám mégis: nagy örömmel tölt el, hogy bár már november van, mégis még mindíg tart annak a sok jónak a hatása amit ott átélhettem, megtapasztalhattam. Az elültetett magocskák ott duzzadoznak bennem, s csak a megfelelő időre várnak, hogy szárbaszökkenhessenek.

Köszönöm Uram, hogy odavezéreltél.

 (Újra közzétéve: 2014.01.05.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése