Nagyiságok

Még alig hogy rendbeszedtem ezt a kis "szellemi gyermekemet" s máris újra változtatnom kell rajta, mert - igen nagy örömömre - újabb szerepet osztott rám az élet és a lányom. Igen, nagyi leszek!! :) Ez egy annyira más és új élethelyzet számomra, s már most akkora örömmel tölt el, hogy úgy döntöttem, mindentől külön fogom kezelni az erről szóló beszámolóimat. Még nem tudom, hogy mi lesz a végleges formája, hogy melyik oldalhoz soroljam végül, vagy nyissak neki új oldalt... De most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy szeretném ezt az örömet egyrészt megosztani veletek, az egész nagyvilággal akár, másrészt szeretném konzerválni a jövőre. Harmadrészt elképzelhetőnek tartom, hogy az unokám, a No.1., majd esetleg örömmel olvasgatja ezeket a beszámolókat mondjuk 15-20 vagy akár 40 év múlva.

Nos valamit a lányomról, aki ezzel a szereppel most megajándékozott.

Ő az első. 

Ő a szerelemgyerek. 

Ő az egyetlen lány. 

Ő az, aki megtanított arra, mi az, hogy anyukának lenni. 

Ő. 

Ő az, akivel olyan sokszor összevesztünk. 

Ő az, aki valamiféle furcsa távolságot tart és karácsonyi ajándékként méri a puszit. 

Ő az, aki majdnem ugyanazt álmodta, amit én - pedig Isten látja lelkemet, nem akartam vele megvalósíttatni azokat a vágyaimat, amelyek vágyak maradtak. 

Ő az, akinek az első szerelmi csalódása jobban fájt nekem, mint az enyém.

Ő az, akinek az esküvőjén boldogabb voltam, mint a magamén.

Ő Petra. 

Van köztünk sok hasonlóság és rengeteg ellentét. Nagyon szeretjük egymást - azt hiszem ezt biztonsággal állíthatom az ő nevében is - , de nagyon oda kell figyelnünk egymásra és komolyan óvni a kapcsolatunkat, mert nagyon sérülékeny. Sokszor elbeszélünk egymás mellett, nem értjük, félreértjük egymást. De amennyire csak tudunk, jóban-rosszban összetartunk. 

A közelmúltban meg kellett tanulnom azt is, hogy ez a jóban-rosszban már nem nekem jár elsősorban, hanem egy új családtagnak: a vejemnek. Fel kell ismernem, hogy mikor jobb a háttérbe húzódnom, hogy kapcsolatuk érhessen, házasságuk kibontakozhasson - és mikor van rám szüksége a lányomnak, talán nem is mint anyára, hanem mint idősebb asszonyra. Igyekszem jól csinálni, igyekszem eltalálni a helyzeteket. (Mondjuk elkerülni azt, hogy a terhükre legyek, nem nehéz, tekintettel arra, hogy a város másik végén laknak, és nekem van ugye még 2 db kiskorú fiam, akik közül az egyik 8. osztályos (pályaválasztási-mizéria) a másiknak meg tanulási problémái vannak.)

Oda kell figyelnem, hogy ne vetítsem ki öntudatlanul is saját negatív tapasztalataimat a házasság terén az övékére. Újra és újra meg kell szavaztatnom magammal a bizalmat Gergőnek és figyelmeztetnem magam arra, hogy ő egy másik ember, és a férfiak nem lesznek egyformák a nősüléstől. Igyekszem támogatni őket - úgy, hogy az nekik jó legyen.

És most pár szó az Unokámról - a No.1-ról. 

Még nem tudjuk, hogy kisfiú vagy kislány, ezért még nem tudjuk a nevét sem. Számítások szerint május 12-én kell hogy meglássa a napvilágot, de ez ugyebár nem szentírás, különösen ha olyan mint az anyja és a bácsikái és szívesen kucorog még kicsit a pocakban. 

Hatalmas emberke egyébként, már 3,6 cm!!! Mindene van: kezecskéi, lábacskái, dobogó kis szíve - tulajdonképpen készen van, csak nőni és érni kell még.  

Megdöbbentő csoda ez, ahogy két aprócska sejtből egy új élet keletkezik és emberré formálódik. Megilletődve és megszentelődve éltem át ezt mind a négyszer - dacára annak, hogy néha nem voltak ideálisak a körülmények. 

Élet.

Egy ember, aki elfér az ujjbegyeden. 

Egy ember - egy Titok. 

Van már szíve és van már agya, és mindkettő működik. Vajon mi zajlik bennük? Gondolkodik már? Hogyan? Hiszen szavai nincsenek. Érez? Tud örülni? Meg tud ijedni? Hallja az anyja hangját? És milyennek hallja onnan belülről? Vajon milyen magzatnak lenni? Örökkévalóságnak tűnhet, hiszen ott bent, az anyja szíve alatt még nincsen Idő. És vajon ő már ő? Úgy értem: személyisége, jelleme csírái már ott vannak benne? Halványan körvonalazódik, hogy milyen gyermek,  milyen ember lesz? Megannyi titok és csoda finom szövedéke veszi körbe létezésünk kezdetét. Megfoghatatlan, tűnékeny, légies állapot. 

S megfoghatatlan az is, hogy a kislány, aki tegnap még éppen tipegni kezdett, ma sugárzó kismama. Az elmúlt közel 26 évben hányszor de hányszor néztem rá ugyanazzal a csodálkozással, mint amikor először megláttam őt: ki vagy te és honnan jössz? Valóban belőlem? Ennyi csak? De hogyan lehetséges ez? A biológiáját nyilván tudom, de mégis... Annyira felfoghatatlan és mindíg az is marad. Valaki, aki sohasem volt azelőtt, egyszercsak lett, növekedett és megérkezett. Aztán megint növekedett, érlelődött, levált rólam, s most önálló, felnőtt ember. És még mindíg nem tudom felfogni, honnan érkezett. Csak azt tudom, hogy a világ üres lenne nélküle - pedig azelőtt nélküle is teljes volt.