Bózsva - ötödször

Egyszer valaki azt mondta nekem, akkor lesz jó, amikor Bózsva már nem cél lesz, hanem eszköz. Nos, nyilván egyfajta cél még mindíg, hiszen a pénzt össze kell rá gyűjteni, az utazást meg kell szervezni, de idén - azt hiszem - eszközzé vált. Végre talán döntésre jutottam életem egy nagy kérdésében, de amikor az első lépést meg akartam tenni ennek szellemében, átsuhant a fejemen a "fényreklám": "ELŐBB MENJ FEL BÓZSVÁRA!" Rendben van, gondoltam, előbb felmegyek Bózsvára. De vajon minek? Mi fog ott történni? Megismerek valakit? Vagy rájövök valamire, ami eddig homályban volt előttem? Vagy én fogok tenni valamit? Vagy történik velem valami? Gyermeki várakozással telve utaztam fel. Kíváncsi voltam ennek a mondatnak a jelentésére, nagyon vártam már, hogy találkozzak ismét kedves barátaimmal, testvéreimmel, akiket már egy éve nem láttam, repestem az örömtől, hogy újra abban a csodálatos természeti környezetben tölthetek majd bő 10 napot, és ott lapult a szívem mélyén a ki nem mondott álom, hogy hátha most és itt és végre: eldől, hogy nem maradok egyedül életem végéig. (Ezt a vágyat féken tartom, hiszen - amint már régebben írtam - a Társ ajándék lenne, nem pedig járandóság, ámde minden gyermek várja az ajándékot Karácsony előtt, nem igaz?)
Ugyanakkor szorongás is volt bennem, mert egyrészt beiktattam egy fél turnust a Nagytábor előtt egyedül,  gyerekmentesen, hogy kicsit kieresszem a fáradt gőzt, kicsit kisimuljak az elmúlt hónapok hajszájából végre kilépve, letegyem a gondjaimat és felfrissült lélekkel várjam a fiaimat, hogy valóban kellemes közös nyaralásunk legyen és ne mi legyünk a tábori "feszültség-generátor". Szerettem volna újra olyan lenni, amilyennek - szerintem - az első évben megismerhettek. Ez azonban az ígéret felelősségével nyomta amúgy is görnyedt vállamat. Másrészt pedig - kérlek ne nevess ki Kedves Olvasóm! - szorongással töltött el az Attilákkal (két kedves táborvezetőnk) való találkozás közelgő időpontja, mert vajon mit fognak gondolni (vagy még rosszabb: mondani), ha meglátnak, és hát... szóval láthatóan nem változott semmi, ugyanolyan kövér vagyok, mint tavaly. Különösen Szabó Attilával való találkozás nyugtalanított, akitől komoly dorgálást kaptam az elmúlt nyáron, s akinek tudomása volt - lévén e blognak olvasója - az újabb próbálkozásomról fogyás terén. Komolyan szorongtam emiatt.
Nos ilyen hosszas bevezető után csalódást kell okozzak: a következőkben nem fogok tudni semmi világrengető dologról beszámolni. Apróbb-nagyobb emberi csodákról azonban igen. Több kicsi történetet igyekszem felfűzni egy szálra, ez a szál pedig a Szentlélek munkálkodása az ember életében.


Azonban egy rövid esemény erejéig még maradjunk Budapesten, mert itt is történt valami, ami említést érdemel, s amire nem tudok úgy gondolni, hogy ne késztetne mosolyra. Minden évben gond (volt) a számomra, hogyan kerülnek fel a fiúk a Fürkész-táborba, Bózsvára, mert ugye tekintve, hogy az ország minden részéből mennek a gyerekek, nincs központilag szervezett csoportos utaztatás. Az elmúlt alkalmakkor agyon stresszeltem magam ezen a kérdésen. Idén úgy döntöttem, nem fogom. Hiszen eddig is minden évben megoldódott, vannak barátok, ismeretségek, elindulok néhány szálon, aztán majd a Jó Isten elrendezi, hiszen Neki is fontos, hogy a gyerekek ott legyenek. S lám, szó szerint az utolsó pillanatokban valóban meg is oldódott az utaztatásuk - igaz nem együtt mentek, de mindketten élvezték, s egyéniségükhöz illő módon utaztak és épségben, időben megérkeztek gond nélkül a táborba. S mindezt nyugalomban, vidáman szerveztem le - van elég egyéb izgalom egy nyáron amúgy is. Ezzel a tapasztalattal a tarsolyomban abból már végképp nem csináltam problémát, hogy majd a Nagytáborba hogyan jönnek utánam. S valóban: én 23-án reggel indultam, s 22-én este, amikor az apjuk belépett az ajtón, hogy elvigye magához őket, pont abban a percben fixáltam le telefonon, hogy kivel és hogyan utaznak majd. (Az már csak a hab volt a tortán, hogy ugyanazon a vonaton több kedves barátunk is utazott, de ez csak leszállás után derült ki.)

***

Nos tehát, végre ott voltam Bózsván, Isten tenyerén, azzal a komoly elhatározással, hogy a

gyerekmentes napokban csak alszom, sétálok és olvasok. Valóban sokat aludtam, valamennyit sétáltam is (amennyit a szinte folyamatosan ömlő eső engedett). Az olvasás már nem annyira ment, mert ahelyett is többnyire aludtam. Vagy beszélgettem. Összetalálkoztam néhány kedves ismerőssel, akikre nem is számítottam - mondhatom igen vidáman és pihentetően teltek ezek a napok.
Szombaton egy kereső táborozótársunk miatt alapkérdések tisztázásával foglalkoztunk szombatiskolai csoportban, jelesül Krisztus személye, isteni és emberi mivolta volt a téma. Szóba kerültek olyan tények, melyeket már tudtam, végiggondoltam, és olyan összefüggések is, amik számomra is újak voltak. Ami a leginkább megindított, az a Getsemáne-kertben zajló küzdelem, illetve a kereszten történő megkísértetés kapcsán hangzott el. Jelesül az, hogy ha Krisztus a legkisebb, a leges-legapróbb hibát véti, ha akár a legsemmitmondóbb bűnt is  elköveti csak egyetlen egyszer, az milyen következményekkel járt volna. Tekintve, hogy ő maga - Sátánnal ellentétben, aki lévén teremtmény, ezért nem halhatatlan, nem ura a saját léte hosszának - halhatatlan és örökkévaló, ezért ha bűnbe esik, a bűnt is azzá teszi. Mégpedig az egész világmindenségben. Én, aki annyira nehezen hozok döntéseket és annyira nagy tehernek érzem saját döntéseim, lépéseim felelősségét, akkor úgy éreztem, ha semmiféle kínzást és megaláztatást nem kellett volna elviselnie, "csak" ezt az elképzelhetetlenül nagy felelősséget, már az is olyan teher lehetett a vállán Jézusnak, amit egy egyszerű ember, legyen bármilyen erős, jellemes és bölcs, nem bírt volna elhordozni. Jézusra - mivel itt járt köztünk, emberi testet öltve, emberi névvel - a hétköznapokban sokszor úgy tekintünk, mint egy példás férfira, aki a kort, melyben élt messze meghaladta gondolkodásban, jellemben, cselekedetekben. Nehéz szűk, emberi látószögünkből felfogni az Ő isteni lényét, és azt, hogy bár egy egyszerű fiatalembernek tűnik, mégsem az, hanem Isten. Isten, aki a világok sorsának terhét hordozta törékeny emberi vállán, Isten, aki a legelvetemültebb gonosztevőt is megmenti, ha az elfogadja áldozatát, Isten, akinek teste/lelke sokkal nagyobb szenvedést állt ki értünk és a mindenségért, mint azt parányi elménkkel elképzelni/felfogni tudnánk, hiszen egy egyszerű ember az ő passiója során többször is meghalt volna, és hiszen mi nem tudjuk még elképzelni, milyen az: Istentől elhagyatva lenni akár egy percre is, mert sosem hagyott még el minket! Az Ő áldozata olyan, amit az emberi elme nem képes befogadni és ez a végtelenség, befogadhatatlanság volt az, ami megrendített. Hogy még csak közelíteni sem vagyok képes Hozzá, s Ő mégis lehajol hozzám, a legpitiánerebb kis gondomban is és segítő kezet nyújt, pedig lehet, hogy előtte 2 perccel szegeztem őt ismét a keresztre! Ez a felfoghatatlan és megrázó.

***

Vasárnap tehát megérkeztek a fiaim és sok-sok szívemnek kedves felnőtt és gyermek. (Az Attilák is - de nem mondtak semmit és nem látszott rajtuk semmi a találkozás örömén kívül.)

Hétfő, késő délelőtt, Agóránk. Én a könyvespultnál állva a képeslapok között válogatok, Ákos pedig igyekszik rábeszélni, hogy vegyek neki zabszeletet, ami valóban egészséges és finom csemege, de igen-igen tömény és laktató, ebédig pedig már csak másfél óra van hátra. Persze tudom én, hogy Ákos éhes, hiszen nem reggelizett (zabkása volt a reggeli), de mégis úgy érzem, a szülő azt súgja bennem, hogy a gyerek már ne egyen - különösen ilyet ne - ebéd előtt. Persze ott van a szülő mellett az anya is, aki sajnálja könyörgő fiacskáját, ezért kompromisszumot ajánlottam neki: nem kap zabszeletet, mert nem fog tudni ebédelni, de kaphat szezámszeletet, ami jóval kisebb, nem tömi el, viszont szintén nagyon finom. Na több sem kellett, kezdődött a hiszti: anya de most miért, de anya tényleg nem vagy képes ilyet venni nekem, persze anya, te nem is értesz engem! Éreztem, hogy kezd a helyzet kezelhetetlen és terhes lenni. Eddigi gyakorlatom az volt ilyenkor, hogy bekeményítettem, szigorúan leteremtettem a gyereket, félretettem az érzelgős, finomkodó hozzáállást és igyekeztem katonás stílusban uralkodni a fiamon. Ez szinte minden esetben félrevitt, de nem tudtam, hogyan kéne másképp csinálni. Persze voltak köröttem nagy tudású, tapasztalt emberek, akik igyekeztek megtanítani nekem, hogyan is kell az ilyen konfliktusokat kezelni, de én ezeket a megoldásmodelleket erőltetettnek és mesterkéltnek éreztem. Egyszerűen nem voltam képes rá. Most, amint kezdtem érezni, hogy ébredezik bennem a tehetetlen düh, elébe vágtam, megfogtam Ákos karját és halkan, de határozottan így szóltam: "Gyere, üljünk le oda a padra és beszéljük ezt meg!" Leültünk, ő persze dúlt-fúlt, ömlött belőle a szó megnemértésről, szeretetlenségről, vélt és valós sérelmekről - mindez egy zabszelet miatt. Türelmesen hallgattam egy darabig, majd mikor ismétlésre váltott a gyerek, megállítottam. Elmagyaráztam neki még egyszer, hogy miért nem kapja meg amit akar, mit kaphat helyette, és biztosítottam róla, hogy bár sokszor nem értem őt, mégis sokkal inkább értem, mint gondolná, és sokkal inkább szeretem, mint azt hiszi. Ekkor felugrott és dühösen elrohant. Egy pillanatig azt gondoltam, utána kéne mennem, de aztán mégis inkább visszatértem a képeslapokhoz és a könyvekhez. Nem telt bele 5 perc (és ez komoly, tényleg 5!) egy kicsi kéz érintett meg hátulról. S amikor megfordultam,  Ákos aggódó arccal kérdezte: "Anya, meg tudsz nekem bocsájtani?" - s nagy komolyan jobbját nyújtotta felém.
Mit fűzhetnék a történethez? Győzött a szelídség és a valódi szeretet? Munkálkodott a Szentlélek?És ha igen, kiben inkább? A gyermekben vagy az anyában? 

***

Az első kirándulás minden évben a Páska-hegyi "szintfelmérő túra" - itt csak egy mondat, s lehet, tán csak nekem fontos: úgy tűnt, s ezt mások is észrevették, hogy könnyebben tettem meg, mint az előző években. Ez pedig számomra azt jelenti, hogy az a csekély mozgás is, amit sikerült beiktatnom az életembe, már eredményt hozott. 

A Páska-hegyhez szorosan kapcsolódik Balázsunk története. Balázs fiatal ember, 30-as éveit tapossa még csak. Valamikor kemény legény volt, kamionozott, boxolt. Bejárt távoli vidékeket, a maga ura volt és valószínűleg nem finomkodott, ha konfliktushelyzetbe került. Ma nehezen érthető beszédű, bizonytalan léptű kolosszus. Kíméletlen betegsége miatt napról napra kiszolgáltatottabb a környezetének, a világnak. Az agya betegedett meg. Nem tudom mi a pontos baja, de nem is ez a fontos. Hanem az, hogy ez a betegség milyen változásokat hoz Balázs jellemében. Valószínűleg (ezt a köztünk azóta kialakult levelezés alapján gondolom) hatalmas csatákat kell vívnia magában a depresszió, a kétségbeesés ellen. A büszke férfinak meg kell tanulnia az alázatot. Ez kemény feladat mindannyiunk számára. El kell tudnia viselni, hogy rászorul környezete segítségére. De ebben ez a környezet, a bózsvai, nagy segítségére volt, hiszen mindannyian örömmel, vidáman vállaltuk a segítséget. Nagy csodát élhetett meg, amikor Attila és mások támogatásával felmászott a Páska-hegyre, s elé tárult az a csodás látvány: körben a hegykoszorú, szemközt a fűzéri vár, s alant a falu a tábor messze fehérlő nagysátrával. Megkockáztatom: megindultságot láttam az arcán. És igen, fontos volt neki feljönnie oda és fontos volt nekünk is. Sajnos van rá esélye, hogy többet ezt az utat nem teheti meg, bár Isten váratlan csodákra is képes. De ez a kirándulás szorosabb egységbe kovácsolta őt azokkal, akik ugyanarról a környékről jöttek mint Balázs és azokkal is, akik másfelé élünk, de az internet segítségével akár napi kapcsolatban lehetünk vele. Lecke volt ez mindannyiunknak együttérzésből, valódi segítségnyújtásból, akaratból, önmagunk korlátainak felmérni tudásából. Mindnesetre ez a nap örök emlék marad - nem csak Balázs számára. A Szentlélek pedig, piciny kalapácsütésekkel, némelykor pedig hatalmas csapásokkal átfaragja jellemünket.

***

Egyik kedvenc kirándulásunkra indultunk, verőfényes napsütésben - bár néhány felhő felbukkant

még kora reggel. A táborból néhány km-es erdei séta vezet Kishutára, ahol felszállunk az erdei kisvasútra. Aki járt már Bózsván, az tudja: ez mindíg egy kellemes, kissé ugyan sietős séta, amikor van lehetőség jókat beszélgetni - igen vidám alkalom. Utána pedig a kisvasút gyönyörű helyeken visz keresztül, csodás páfrányoson, ahol mesébe illő girbe-gurba ágú vén fák üdvözlik a kirándulókat. Én minden évben nagyon várom ezt a napot, a gyerekekkel együtt.
Talán fél úton lehettünk, amikor eleredt az eső. Csendesen kezdte, de néhány perc után hatalmas felhőszakadás alakult ki. Mivel mondom, félúton voltunk, nem volt más értelmes lehetőség, mint előre haladni. Mindenki (akinél volt) előkapta az esőkabátot és gyalogoltunk az ömlő esőben. Mellettem Ákosom, és kedves barátom hasonló korú fia, Dávidka. Utóbbi csendes megadással caplatott a kikerülhetetlen pocsolyák között, az én drága kisfiam azonban teljesen kiborult ettől a váratlan körülménytől és kitört a hiszti. Képtelen volt elfogadni a helyzetet, dőlt belőle a szó, kiabált (persze mindenki kiabált, mert hatalmas zajt csinált az eső), személyes sértésnek vette az időjárás ilyetén alakulását. Úgy érezte, ő a világon a legszerencsétlenebb ember (nem zökkentette ki ebből az önsajnálatból az sem, hogy szinte az egész tábor ott ázott velünk), nincs is értelme az életének, őt nem is szereti az Isten, sőt! Milyen Isten az ilyen, aki direkt esőt csinál, hogy neki minél rosszabb legyen a napja, sőt az egész táborozása, az egész nyara!? Soha többé nem jön ide, mert neki itt nagyon rossz, és különben is, ő most már nem megy tovább, itt helyben megvárja, míg vége lesz az esőnek. És lecövekelt. Kissé erélyesebb fellépéssel végül sikerült meggyőznöm, hogy induljon tovább, de nem volt könnyű a helyzet. Én is alig láttam az arcomon folyó víztől, az én cipőm is beázott, figyelnem kellett Dávidunkra is, és közben valahogy megtörni a pánikot Ákosban és elfogadtatni vele a tényeket. Dávid édesen sietett a segítségemre, és a vizes alsónadrágja miatt már szinte őrjöngő Ákost azzal csitította, hogy tulajdonképpen mindkét cipőjében neki is hatalmas pocsolyák vannak, de azért csak menjünk, majd kisüt a nap és megszáradunk. (Irigylésre méltó a gyerkőc törhetetlen optimizmusa.) Végül kiértünk az erdőből, és láss csodát: az eső is elállt. Ákos még mindíg mondta a magáét, de Dávid rámosolygott és felhívta a figyelmét arra, hogy okafogyottá vált a dühe: az eső elállt, a felhők oszlanak és miden jó lesz ma is. Csodálatos volt látni és hallgatni ezt a kisfiút, ahogy próbál barátjának segíteni megnyugodni. Végtelen derű töltötte el a lelkemet, levettem a fiamról a vizes esőkabátot, megborzoltam a  haját, megtöröltem az arcát, majd a szájába nyomtam egy kekszet. Végre ő is megbékélt. A Szentlélek pedig megmutatta, hogy a legkülönbözőbb helyzetekből is ki tudja hozni a jót - csak mi nem mindíg vesszük ezt észre.

(Az eset vége sajnos az lett, hogy többen éltünk a lehetőséggel, hogy a táborból néhányan autókkal értünk jönnek és visszamegyünk a meleg fürdő és száraz ruha reményében, így aztán elmaradt a kisvasutas örömködés. De itt feltétlenül meg kell említsem Csabi fiam figyelmességét, aki arra buzdított, hogy menjek nyugodtan a többiekkel, ha annyira vágyom rá, ők visszamennek és majd figyel az öccsére, hogy az átöltözzön.)

***

Rá kellett döbbenjek valamire önmagammal kapcsolatban is. Azt gondolom (s valószínűleg mások is így ismernek), hogy alapvetően lobbanékony típusú ember vagyok, akit könnyű indulatba hozni, kibillenteni az egyensúlyából, aki sokszor feszült, olyan mértékig, hogy szinte árasztja ezt a feszültséget magából. Sajnos ez jellemhiba, ami nem csak nekem árt, de a környezetemnek, leginkább a gyermekeimnek is kárára van. Törekszem a változásra, de sajnos eléggé nehezen megy. Most azonban két olyan helyzetbe is kerültem a héten, ami - később visszatekintve - arról árulkodott, hogy rossz irányból közelítem a problémát. Mindkét esetben igen-igen feszültté váltam dacára annak, hogy egész hetemre a derű, a nyugalom és a lelki béke volt a jellemző. Az egyik esetben a "nagy elázás" után szerettük volna néhányan beszélgetéssel, olvasgatással tölteni a délutánt - ha már egyszer szabadon rendelkezésünkre állt. Viszont mivel az eredeti terv szerint ebben az időpontban kirándult volna a társaság, a gondnokság fűnyírást ütemezett be aznapra, s a motoros fűnyíró meglehetősen hangos eszköz. Egy darabig engem nem zavart, de amikor leültem az ebédlőben beszélgetni  ismerőseimmel, őket nagyon zavarta, szóba is hozták, s érezhető is volt rajtuk. És egyszer csak elkezdett engem is zavarni. Olyannyira, hogy a beszélgetés után olvasni szándékozva kerestem a helyeket, ahol esetleg nem hallható. Nyilván ilyen nem volt, de a nagysátor melletti jurta azért elég távol esett a fűnyírótól. A sátorban azonban gyerekek játszottak az orgonával, ami változó ritmusú és hangerejű zenefoszlányokkal járt. Foszlányokkal, mert nem játszottak végig semmit, inkább csak próbálgatták. Ekkorra már olyan feszült voltam, hogy felpattantam és onnan is elmenekültem, bosszankodva dobtam be a könyvet az ágyamra és zsörtölődve mondtam a magamét a tapintatlan fűnyírásról és a neveletlen gyerekekről.
A másik eset már a hazainduláskor történt. A tábor kisbusza indulásra készülődött Újhely felé, hogy táborlakókat vigyen a vonathoz. Egy hely még volt benne, ezt felkínálták nekem, valamint hogy az összes csomagunk is befér, hogy fájó lábammal ne kelljen buszoznom. A fiúknak azonban így önállóan kellett a helyi Volán-busszal leutazni. Mindez röviddel indulás előtt derült ki, át kellett tehát szervezni a programot. Fiaim nem üdvözölték ezt kitörő lelkesedéssel, amúgy is kissé már feszültek voltak a hazamenetel miatt. Végül azért mindent megbeszéltünk, adtam nekik pénzt a buszra, megmondtam mikor indul a menetrend szerint, kértem hogy szedelőzködjenek, s egy kedves ismerősünk felvállalta, hogy lekíséri őket a megállóba és felteszi majd a buszra. Ezek után felszívódtak a táborban. A mellettem álló hölgy nemsokára mondogatni kezdte, hogy indulni kéne a gyerekeknek, mert mi van, ha előbb jön a busz pár perccel és lemaradnak róla, hol vannak már, miért nem indulnak, és így tovább. Addig-addig mondogatta, míg én szintén elkezdtem idegeskedni, hogy hol vannak már, miért nem indulnak. Mikor végre előkerültek lett is ebből csúnya szóváltás, rosszkedvűen indultak el, és én is nehezen szabadultam a feszültségtől. Sajnálatos, hogy ilyen csodás nyaralásnak ilyen csúnyán van vége.
Aztán hazafelé a vonaton gondolkoztam el: ezek a feszültségek nem is az én feszültségeim voltak! Ezeket másoktól vettem át! Egy olyan helyzetben, ami számomra a még éppen kezelhető kategóriába tartozott, másnak viszont idegesítő volt, én magamba szívtam a másik ember feszültségét, mint szivacs a vizet!! Tehát önnevelő próbálkozásaim talán azért is vallottak kudarcot, mert nem tettem különbséget a másik ember feszültsége és a magamé között. Simán átvettem a másik ember állapotát és a magméként éltem meg, majd képtelen voltam kezelni, hiszen nem is bennem gyökerezett. Naponta előfordul szinte, amikor Ákos vergődésére, parttalan vagdalkozására ingerülten, gorombán, erőszakosan reagálok. Nem abban próbálok segíteni neki, hogy visszanyerje az egyensúlyát, hanem átvéve az állapotát én is menekülni próbálok a helyzetből, és belőlem is agresszivitást vált ki. A munkahelyemen a másik esetleges rossz lelkiállapotából már eleve arra következtetek, hogy majd feszült lesz velem, s az erre való reakció már az akció előtt beindul bennem, feszültté válok magam is és nem tudom a helyzetet kezelni. Nekem nem uralkodnom kell feszültségre való hajlamomon, hanem meg kell tanulnom kvázi leszigetelnem magam a környezetem feszültségeivel szemben, hogy csak lássam mi a probléma, de a hozzá kapcsolódó érzelmeket ne vegyem át!
A Szentlélek némelykor teljesen váratlan módon mutatja meg, mi az, amit még alakítanunk kell magunkon.

***

Egyik délután a füzéri vár volt kirándulásunk célpontja. Tekintettel arra, hogy a gyerekek fáradhatatlanok, ha nassolásról van szó, valamint arra, hogy Ákos fiam megint nem ebédelt, a tábor kisboltjában vettem némi muníciót: fejenként 1 müzli szeletet, 1 csomag kekszet és az utolsó csomag szezámszeletkét - amiről kiderült, hogy Rita barátnőmnek is kedvence, ezért aztán megbeszéltük, hogy az kettőnké és majd az esti traccsparti közben ropogtatjuk el nagy titokban, vacsi után, amikor már egyáltalán nem kéne semmit enni. Pláne nekem. (Psszt!) Mivel már nagyon közel volt az indulás, mindezt rábíztam Ákoskámra, hogy vigye be a házba és lelkére kötöttem, hogy a kekszet nem az egészet megenni ám, a fele maradjon meg másnapra. Boldogan elviharzott a "zsákmánnyal" és futtában megosztotta az információkat a bátyjával is, aki alaposan félreértette, de ez már csak útközben derült ki. Csabi ugyanis végül rászánta magát, hogy megmozdul és eljön velünk (Ákos inkább a táborban maradt), és az utolsó pillanatban futva készülve, felkapta a csomag kekszet és magával hozta. Kissé bosszankodtam is, mikor megláttam, mert tudtam, hogy Ákos nagyon éhes lesz és emiatt aztán nagyon mérges is. Csabi becsülettel meghagyta neki a fele kekszet, de mivel térben nem voltak összeegyeztethetőek, ez vajmi keveset számított az éhező Ákosnak. Mikor visszatértünk a táborba - érthető módon - Ákos mérges, számonkérő panaszáradata fogadott minket. De a tesó részéről jövő bocsánatkérés és az én engesztelő és együttérző ölelésem után azért jött a csoda is: szegény gyermek elmesélte, hogy az éhhalál küszöbén állva már nem tudta mihez is kezdjen, honnan szerezzen magának élelmet. Gondolta, utólagos engedelemmel kivesz egy kis pénzt a pénztárcámból és vesz magának némi nasit a boltban, de a pénztárca  - minő szerencsétlen fordulat - nálam volt, mivel a várban belépődíjat kell fizetni. Már azon is elgondolkodott, hogy megeszi a szezámszeleteket, de eszébe jutott, hogy azokat Ritával szeretném megosztani, s ezért - bár a kínok kínját állta ki - mégsem nyúlt hozzájuk! Az én állandó önjutalmazási kényszerben élő, válogatós és ezért folyton éhes kicsi fiam hosszú percekig szemezett a csomag szezámszelettel, és végül győzött: úrrá tudott lenni saját vágyain becsületből és szeretetből! Hát így fejlődik egy kicsiny ember jelleme, így munkálja a Szentlélek az önuralmat bennünk!...

De volt csoda a másik oldalon is: Csabi kikönyörgött magának emlékül egy

(szerintem kimondottan ronda) filléres kulcstartót a vár alatti bazárban, hogy itthoni gyűjteményét gyarapíthassa vele. Beleegyeztem, de a lelkére kötöttem, hogy jól tegye el, ne lássa meg az Ákos, mert akkor azon is ki fog borulni, hogy nem elég, hogy a kekszét eltüntettük, de ráadásul ő nem kapott semmit. Rábólintott, s ezzel azt gondoltam rendben. Reggel, ébredés után Ákos első mondata a következő volt: "Nahát!! Honnan van ez a kulcstartó Csabi?!" Halkan felnyögtem és gondolatban megráztam Csabikámat, hogy miért nem volt képes elsuvasztani valahová azt a nyamvadt kulcstartót, kész, mostmár enek a napnak is annyi. Aztán kishíján leestem az ágyról a válasz hallatán: 

"Ja az? Azt anyutól kaptam tegnap." - Jááájjj! Csabi, az ég áldjon meg, mit csinálsz??? Legalább modnanád, hogy találtad valahol!!! - "A számodra kértem, hogy örülj, csak azt engedd meg, hogy amíg nem lesz saját kulcsod, addig én használhassam."
Igen, itt is azt látom, hogy a Szentlélek igazi szeretetet és bölcsességet munkál ki egy cseperedő férfipalántában.

***

Ákos egyik legnagyobb problémája, hogy nagyon nehezen illeszkedik be, nehezen alkalmazkodik - különösen a hasonló korúakhoz. Mindenhonnan támadást, kiközösítést szimatol, s így az esetek nagy többségében ő maga rekeszti ki magát a társaságból. Szegény gyermek a hét első felében tele volt panasszal a bátyjával és a többi gyerkőccel kapcsolatban, komolyan fontolgatta, hogy ő többet nem is jön Bózsvára, mert neki itt rossz. Mivel a szíve mélyén ő is rajongásig szereti a helyet, egy mondaton belül háromszor tett engedményt, s végül eljutott odáig, hogy na jó, most még marad és jövőre is eljön, de ha jövőre is ilyen gonosz lesz hozzá mindenki, akkor soha többé. Számtalanszor láttam, ahogy kivágódik a gyerekcsapatból és feldúlt arccal elrohan. Nagyon sajnáltam érte, de nem igazán tudtam mit tenni: ha odajött próbáltam beszélgetni vele, tapintatosan rámutatni, hogy lehet, hogy ő is hibázik néha, de úgy tűnt reménytelen a dolog. Ráadásul az egyik felnőtt táborlakó puszta jószándékból még tovább bonyolította a helyzetet. Így aztán képzelhető, mekkora öröm volt számomra, mikor egyik étkezésnél kisfiam ragyogó arccal huppant le mellém a padra és elmesélte, hogy megköszönt valamit Tofinak. (Tofi kedves barátunk nagyobbik fia, akivel Ákosnak folyamatos konfliktusai vannak - miközben mi arra törekszünk hogy barátság szövődhessék közöttük.) Azt nem mondta el, hogy mi volt amit megköszönt, kicsi szíve érezte, hogy nem ez a lényeg, hanem amit ő tett: a jószándékkal és őszinte bizalommal odafordulás a pajtása felé. Igen, a Szentlélek munkája...

***

Csütörtök volt. Már kezdett gyanús lenni a dolog. Ennyi idő eltelt és semmi kihívás, semmi próbatétel. Miért kaptam akkor azt  a tanácsot, hogy előbb jöjjek fel Bózsvára? Mi fog itt eldőlni? És mikor? Hiszen mindjárt vége a turnusnak!
És akkor este megtörtént: ott volt a kihívás X személyében. Nem is tudom mikor érkezett - egyszer csak megláttam őt. Évekkel ezelőtt kerültünk egymással konfliktusba, amit itt nem fogok elmesélni, mert attól tartok, néhányan felismernék őt a történetből és ezt nem akarom. Igazából ez csak egy fél konfliktus volt: én úgy éreztem, hogy kikezdett engem, s ezen nem tudtam túllépni, azóta minden évben tartottam attól, hogy ismét találkoznunk kelljen. Emellett vannak olyan jellemvonásai, amiket nehezen viselek, de ugye ez nem különlegesség, hiszen mindannyiunknak vannak olyan ismerősei, akikkel jól kijönnek és olyanok, akik valamiért kevésbé szimpatikusak. Nos én villámgyorsan fel tudtam idézni az összes negatív érzelmemet vele kapcsolatban, olyan szinten, hogy mikor egyik nap áhítat előtt be akartam menni a nagysátorba imádkozni, és egyedül ő volt bent, inkább megfordultam és elmenekültem a tábor másik végébe. Szinte lestem, vártam a helyzetet, amikor majd konfrontálódunk egymással nyíltan és kard-ki-kard megküzdünk. Ugyanakkor éreztem azt is, hogy ez a próbatétel, amire vártam, ez az a helyzet, amiben számot kell adjak jellemfejlődésemről. Mert csupa barát és mosolygós arc között könnyű vidámnak és békésnek lenni (vagy nem is annyira???), de mi van, akkor, amikor vélt vagy valós ellenséggel kerülök egy térbe? Érdekes módon kaptam meg erre a kérdésre is a választ - és nem csak a 10 nap alatt meghallgatott  két, a megbocsájtásról szóló előadásból.

Szombat hajnalban drága barátommal Imrével indultunk sétára a környéken, hogy végre beszélgethessünk kicsit, és hogy közösen imádkozhassunk a természtben az Úr színe előtt. Közel 2 órát töltöttünk így el. Mivel volt még bő fél óránk reggeliig, úgy döntöttünk, iszunk egy kávét a helyi kisboltban. (Ma már tudom, hogy ez több szempontból is hibás döntés volt, de akkor... na jó, most bevallom akkor is megfordult bennem a gondolat, hogy nem kéne, de nem figyeltem erre a gondolatra.) Aztán jött egy rossz lépés a bolt lépcsőjéről, a bokám kifordult és már a földön ülve találtam magamat. Bevallom őszintén, ömlött rólam a víz a fájdalomtól és levegőt is alig kaptam. Szegény Imre barátom azt sem tudta, mit tegyen, hogyan segítsen nekem. Csak annyit suttogtam neki, hogy most hagyjon kicsit békén. Percekbe telt, míg úrrá tudtam lenni a fájdalmon és összeszedtem az erőmet, hogy megpróbáljak felállni. Fogalmam sem volt, hogy mi történt: eltört, megrepedt a csont vagy szalag szakadt? Nagy üggyel-bajjal odasántikáltam a kőfalhoz és ott leültem. Mondtam, hogy minden rendben, rá tudok állni, megpróbálok felmenni a saját lábamon a táborba, de bizony amikor Imre bement a kávéért, elsírtam magam kínomban. És innen megint csodát élhettem át, mert minden javára válik annak, aki az Úrban bízik. "Véletlenül" pont arra járt gyógynövényes Évánk, s azonnal elment feketenadálytövet gyűjteni, hogy abból legyen borogatás a lábamra. A táborban a párhuzamosan zajló szanatóriumi turnus elhivatott ápolói siettek a segítségemre, s a növénykékből szakszerű borogatást készítettek számomra. Ugyanakkor az Úr arra is lehetőséget adott, hogy egy asszonynak, aki a balesetem kapcsán kezdett velem beszélgetésbe, megerősíthettem a hitét saját tapasztalatommal. És azt vettem észre, hogy bár komoly fájdalmaim vannak és hát nem örülök annak, hogy mozágosmban korlátoz ez a dolog, mégis egész nap derűs voltam, mosolygós és békés. Hihetetlenül jólesett az emberek együttérzése és gondoskodása, és ezt igyekeztem tudatni is velük. Boldog voltam egy olyan helyzetben, amelyben máskor keserű lettem volna és mélységesen sajnáltam volna magamat. És mivel mindezt tudatosan észleltem is, ez még inkább vidámmá tett. De a legnagyobb csoda számomra az volt, hogy a baleset után a táborba visszaértemkor az első nő, aki megszólított és felajánlotta a segítségét, pont X volt. Megértettem, hogy ő már egyáltalán nem emlékszik rám, és rég elfelejtette azt a bizonyos konfliktust. És megértettem azt is, hogy neki most miattam is kellett ebbe a táborba eljönnie, hogy a szívem mélyén túl tudjak lépni az esetünkön, meg tudjak neki bocsájtani és el tudjam őt fogadni úgy, ahogyan van. Megértsem, hogy nem rosszabb vagy jobb nálam: ugyanúgy vannak gondjai és örömei, jó és rossz jellembeli tulajdonságai, ugyanúgy Úton van, mint én - az pedig, hogy hol tartunk ezen az Úton, nem a mi érdemünk és emberi mértékkel nem is mérhető, így össze sem hasonlítható. Hozzáteszem még, hogy az újhelyi kórházba Gábor barátom vitt le (sajnos délután tiszteletünket kellett ott is tenni, a lábamnak és nekem), és útközben többek között X-ről is beszélgettünk, akit Gábor sokkal jobban ismer mint én. Talán e beszélgetés is hozzájárult ahhoz, hogy jobban megértsem őt, s másképp viszonyuljak hozzá, lehetőségeket adjak neki arra, hogy segíthessen, s ebben öröme teljék. El kell mondjam, ez nekem is örömömre szolgált.
A történethez tartozik még az is, hogy mindenért hálát kell adjunk. A kőfalon ücsörögve, könnyes arccal ugyan elgondolkodtam azon, hogy hol volt éppen az én őrangyalom, ha ez megtörténhetett és vajon mi a csodát csinált, mire figyelt, ha nem rám. De azonnal megkaptam a választ is rá: engem óvott. Nem tört el semmim, sem a lábam, sem a farkcsontom, bár fenékreestem, sem a csuklóm, bár ösztönösen kitettem a kezemet, hogy védjem magam. Haza tudtam másnap utazni, harmadnap pedig gond nélkül munkába tudtam állni, semmi komoly negatív következménye nem lett a dolognak.

***

Nos, így utólag visszatekintve és újragondolva az eseményeket, azt kell mondjam, megértettem, hogy miért kellett felmennem előbb Bózsvára. Meg kellett tapasztalnom, milyen az, ha ráhagyatkozom az Úrra, ha nem akarok mindenáron a saját okosságomra támaszkodni. Milyen az, ha nyitott szívvel fogadom a kihívásokat, milyen az a derű és nyugalom, amit Isten tud adni. És meg kellett jobban ismernem önmagamat is, hogy tisztábban lássam, mely területeken kell még sokat dolgoznunk a Szentléleknek és nekem, hogy olyanná válhassak végül, amilyennek a Teremtő megálmodott...