Mára már megnyugodtam. Már nem tombol bennem a fájdalom, s a rémület. Kint csendes eső szemerkél, idebent a fiaim még álomba burkolva szuszognak - ideális, hogy rendezzem érzéseimet, gondolataimat.
Még nem látom a formát, hogyan adhatom át leginkább azt, ami foglalkoztat. Az első rémület elcsendesült, a felismerés döbbenete is megszelídült az éjjel. Nehéz lesz így - de talán nem is baj, ha az érzelmek helyét most az értelem veszi át, s az mozgatja ujjaimat a billentyűkön...
Nagyanyám meghalt. Tegnapelőtt eltemettük. Végre újra helyére került: Nagyapám mellé - 8 évet élt nélküle, s egy egész életet vele. Most hát béke van. Nem fáj már semmi, csöndben alusznak, s várják Azt a Napot.
Nagyanyám... Nagynyámat mindenki "Nusizta" - csak nagyapa hívta így: "Annuska". (Én legalábbis így tudom.)
Nagyanyám... közel 94 esztendőt élt, s ez az élet - bár volt benne kín, lemondás, szenvedés, viharos történelem is át-átszáguldott rajta (XX.század!) - mégis hihetetlenül gazdag, teljes élet volt: ahogy fesleni kezdett ez a különleges rózsabimbó, a párja rátalált és nem választotta el őket semmi többé - csak a halál. Volt gondjuk egymással, volt baj, volt megnemértés, talán harag is néhanap. De hűségben kitartottak, mert felesküdtek erre az Úr színe előtt és mert nem ezért vagy azért, hanem mégis szerették egymást.
6 gyermek, számtalan unoka, dédunoka vette körül, ült ölébe, tanult tőle, s viszi lelkében, életében Nagyanyám - és Nagyapám - lenyomatát. Ez az asszony olyan különleges módon szerette a szépet, a rendet, a harmóniát, s olyan tehetséggel vázolta néhány vonallal a papírra! Isten adta talentum volt, s nem csak ő rajzolt, hanem bennünket is szeretettel tanítgatott: "Itt nyomd meg a ceruzát, adj neki egy kis drukkert, kisunokám!" (Emlékszem, ahogy a vállamon át a lap fölé hajolt, s jellegzetes mozdulattal mutatta az ívet, hogy hol.)
Nagyanyám verseket, versféléket is írt. Jókat és rosszakat. Némelyik csak kétsoros gondolat, némelyik kész himnusz. De mindben egy örökkön csordultig teli szív mutatkozik be. Szeretet Istene, Krisztusa iránt, gyermekei, unokái iránt, felebarátai iránt. Hitvesi szeretet és hitvesi fájdalom váltakoznak bennük. Bölcs készület már évtizedek óta a halálra. Igyekezett mindíg, hogy lámpásából ne fogyjon ki az olaj...
Sohasem unatkozott. Mindíg megtalálta a tennivalót. S ha otthon elfogyott (ez hogy lehet? - kérdem a mosógép mellől), nem volt rest átmenni teendőért a szomszédba: mindíg talált elesettet, rászorulót, akinek segíthetett.
Nagyanyám... ha csak egy fél órácskát tölthetett is épp egyikünkkel vagy másikunkkal, sosem felejtette el, hogy tekintetünket valami szépre ne irányítsa, s szívünkbe újra és újra bele ne írja a szót: Isten.
Nagyanyám... mindíg is része volt a életemnek, hozzátartozott a létezéshez - amíg én ki nem szakítottam onnan. Évekkel ezelőtt... Apám halála után... Apám testvérei úgy döntöttek, nem mondják el az akkor már lassan szellemileg leépülni kezdő Édesanyának, hogy elsőszülött fia meghalt. Kímélni próbálták talán szegényt, emberségből titkolóztak. Én ezzel nem értettem egyet, de elfogadtam a döntésüket. Nem árultam el én sem. Nem is találkoztam Nagyanyámmal többé, mert attól féltem, rákérdez: "És apu hogy van?" - s mit mondok akkor neki? Szemébe hazudok, hogy jól, miközben a sír fedi? Vagy elárulom a titkot, s kihívom ezzel magam ellen a család haragját, ahová tartozom? Többé nem találkoztunk hát. A félelem elkerülésre indított...
...A temetés után összegyűlt a család egy kis megemlékezésre a régi lakásba - a Fészekbe, a "Kályhába", ahonnan mindenki elindult, s vissza-visszatért újra és újra, s ahonnan mindíg a család melegét vihette szívében a világba. Látszólag semmi sem változott. A szívem mégis belesajdult. Ez volt az Otthon először nekem is. Mikor megszülettem, ide hoztak haza a kórházból Szüleim. Anyám azt mesélte, fehér virágokkal körbefont bölcsővel várt haza engem Nagyanyám - az első unokát.
Itt éltem 7 éves koromig, nagybácsik, nagynénik vettek körül. Szerettem Nagyanyámmal lenni - most visszatekintve úgy sejtem, Anyám talán féltékeny is volt kicsit...
Itt vártuk haza Apámat sötét téli délutánon a kályhának támaszkodva, hátunkat melengetve, mustáros-vajas kenyeret majszolgatva Anyámmal...
Itt olvasztottuk ugyanezen kályha tetején a fagyasztott málnát vagy ribizlit ősszel uzsonnára.
Itt játszottuk Árpi bácsikámmal addig idétlenkedve, míg egy esés után a sebészeten kapcsozták össze beszakadt homlokom.
Itt majszoltunk cseresznyét Apámmal s Árpival az ágyon heverészve.
Itt tanítottak ugyanők arra, hogyan lövünk cseresznyemaggal a a szomszéd ház párkányán ülő galambokra.
Ide született öcsém is - egy boltra való virág várta őt s Anyámat haza.
Itt tanultam járni, beszélni, betűt a papírra vetni, olvasni.
Itt hallgattam Nagyanyám szájából már unásig: "Dolgozni csak pontosan és szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes!" Micsoda értékes útravalót adott ezzel, csak most látom felnőtt fejjel.
És itt eszméltem öntudatra: besütött a nap a félig leeresztett redőny rései között, s e sejtelmes fényben hirtelen megálltam, s egy nyugtalanító kérdést éreztem: "Hogy kerülök ide? És anyu és apu?" Aztán jött a válasz: mindíg voltak, vagyunk.
Most a család e fészket eladni készül. És ez ellen semmit sem tehetek és nem is szólhatok. Hogy nekem fáj? Képzelhető mit éreznek ők, Apám testvérei. De az ész érvek félretolják az érzelmeket. Ennek így kell lennie.
...Régi megkopott fényképekből összeállított montázst is vetített unokaöcsém Nagyanyánkról, hogy láthassuk képekben elbeszélve fél órácskában ezt a gazdag életet. Csak néztem és néztem a gyönyörű kisgyermeket, a bájos ifjú leányt, a szépséges anyát, a kedves nagymamát... Hol mosolyogtam, hol meglepődtem, hol sírtam, zokogtam a képek láttán - némelyik roppant fájó sebeket szakított fel, olyanokat, melyekről azt hittem, hogy már jórészt begyógyultak, de most kiderült, hogy a hegek alatt folyton véreznek. Ahogy próbáltam tartani magam, kisfiam Ákos ölelt át hirtelen, s vigasztaló szavai közt azt súgta nekem: "Néz a nagymamádat, nézd milyen boldog volt mindíg! Mindíg boldog, mert Isten mindíg boldogan tartja!"
"...Mindíg boldog, mert Isten mindíg boldogan tartja..."
Itt volt mindíg az orrom előtt, és én nem vettem észre!! Nem láttam, nem értettem, mi az, amit Nagyanyám minden szívdobbanásával tanít nekünk, amit újra és újra megmutat!! Hogyan lehettem ennyire vak?! Ő nem tett semmit Isten nélkül! Meg sem próbálta! Amit évek óta kérdezek mindenkitől, azt ő folyamatosan példaként mutatta: hogyan kell az Úrral járni, hogyan kell mindent Vele EGYÜTT csinálni! Mindíg szelíden, mindíg mosolyogva, mindíg szeretve! És én nem vettem észre! Nem választottam őt példaképemül, nem próbáltam úgy tenni a dolgaimat mint ő!!! Tanácstalanságban vesztegettem el éveket, pedig csak rá kellett volna néznem, erre a pici, törékeny öregasszonyra, aki mindíg mosolygott, mert boldogan tartotta az Isten...
Meghalt Anyám, Apám, Nagyszüleim, talán utoljára jártam a Fészekben. Most úgy érzem, elpárolgott, eltűnt az életemből minden, ami eddig a stabilitást, a biztonságot jelentette számomra. 46 év leszakadt a sarkam mögött, eddigi életem helyén kráter tátong. Nem maradt a múltból semmi, csak 4 gyermekem, akik belém kapaszkodnak, belém, aki itt imbolygok a mélység szélén, mert nekik én vagyok a biztos pont. Szédülök. Nem nézhetek máshová, csak fölfelé, s mivel nem maradt fölöttem senki, most látom az eget, s azt is látom, hogy mégiscsak van fölöttem Valaki. Valaki, aki azt mondja szomorkás mosollyal: "Végre rám is pillantasz lányom..."
Nem léphetek máshová csak előre. Előre azon az Úton, melyen Nagyanyám járt, előre a szeretet és a szelídség Útján, előre az Úton, amely Haza vezet. Vérző szívvel lemondva emberekről és földi dolgokról, melyekben bíztam, melyekben támaszt kerestem: az Atya elvette, hogy nagyobb kincset adjon: a Belé vetett Bizalmat, a Ráhagyatkozást, a Vele-járást.
Nem mondom, hogyha lecsukom a laptop tetejét és felállok, már egy másik Anyu/Timi leszek, aki mindent másképp tesz, tanulnom kell még és formálódnom rengeteget - de már értem, mi a lényeg, és már tudom, hová megyek...
És áldom az Urat...
"A vészcsengő megszólal,
A sorompó lezárul...
Előttem dübörög
Életem vonata,
Viszi álmom, vágyam,
Ki tudja merre, hova...
Még kajánul viszaint,
Aztán ködbevész megint,
S én itt maradtam,...
Pőrére-fosztottan... de
Talán mégis boldogan."
(Berki Anna)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése