Apró adalék a "Munkát keresünk - 2. forduló"-hoz

Ma jutott eszembe, hogy ezt még meg kell osszam Veletek. egész idő alatt, a teljes évben kint volt a falamon a számítógépasztal felett egy mini-poszter:

Forrás: www.iheartnaptime.net

Nyers fordításban ez annyit tesz: "Az Istenbe vetett hit magában foglalja az Ő időzítésébe vetett hitet."

Munkát keresünk - 2. forduló

A tavalyi év áprilisában írogattam e témában némi vázlatot, de aztán mégis csak vázlat maradt. Nem éreztem még eléggé "teltnek" a mondandómat, meg bizonytalan is voltam meglehetősen.

Igen, bizonytalan, legfőképpen hitben bizonytalan. A szokásos ostobácska hozzáállásom kerekedett felül, hogy mi lesz, ha én most itt hatalmas lelkesedéssel, nagy szavakkal ömlengve írom a kis álláskereső beszámolóimat, hogy igen emberek, higgyetek, mert az Úr még ebben is megsegít, aztán elmarad a pozitív végkifejlet, nem jutok semmire és jön a pofára esés. (Mint a fogyis kísérletemben.) Egyrészt meginoghat az olvasók hite is, de ami még nagyobb baj számomra, hogy kiröhögtetem magam. (Igen, be kell ismerjem, ennyire önző vagyok, hogy ettől félek jobban. Szomorú.)

Most azonban már hetek óta viszket az ujjam hegye, hogy megírjam ezt a posztot, a munkakereséses sztori folytatását. 

Azért a tegnapi napot még kivártam... 

Biztos ami biztos. (Most, ebben a pillanatban, mikor a billentyűkön száguldozik a kezem, már tudom, hogy az életünkben semmi sem biztos, csak Egy, azon kívül mindíg maradnak kérdőjelek.)

Csak az elbeszélés folyamatossága kedvéért visszalépek oda az időben, ahol az előző rész befejeződött: MUK. Nagy lelkesen arról számoltam be, hogy megkapom a 80%-ot, milyen jól van ez elrendezve. Természetesen ez nem volt ilyen egyszerű és pozitív képlet, hiszen vannak kis Hazánk bürokratikus útjainak állandósult jellemzői, függetlenül attól, hogy mely évtizedben élünk és mi a politikai hovatartozásunk. A MUK megkapta a szerződést, én megkaptam az irgum-burgum határozatot, hogy fizessem vissza a februári járandóságot, én visszafizettem, ők pedig NEM küldték a további iratokat és a 80%-ot. Persze járhattam volna utána, kilincselhetem és telefonálgathattam volna érte, de - talán megértitek - nem volt hozzá túl nagy kedvem. Igen hagytam azt a kb. 50.000 forintot elúszni.

Böngésztem a különböző állásközvetítő oldalakat, de sajnos hiába volt (van) rajtuk sok hirdetés, egy része olyan követelményeket állít, amiknek én nem tudok megfelelni (speciális szakképzettség vagy felsőfokú végzettség), egy része nekem nem igazán jó és hát nem is igazán forognak az ajánlatok: ami fent volt rajtuk, az van/volt, fent  3 hét után is, de újak csak elvétve. Amire jelentkeztem, arra nem válaszoltak (tízből 2 esetben jeleztek vissza, hogy megkapták a jelentkezésemet, ebből egy esetben hívtak be próbamunkára, de sajnos nem feleltem meg.)

Ez elég elszomorító az egyik oldalon.

A másik oldalon viszont ott volt a kis 2 órás állásom, amit gyorsan megszerettem (a feladataimat is, a céget is és a munkatársakat is). Itt egyre újabb és újabb, de kedvemre való kihívásoknak kellett (és kell ma is) megfeleljek - de ez nem teher volt, hanem izgalom, és örömet jelentett a számomra, mert láttam benne a távlati lehetőségeket. Kimondottan feldobott. Viszont akkor is csak annyi volt amennyi - és élni kell valamiből.

Még a tavaszon felhívott az öcsém, hogy lenne egy munka jó pénzért, gondolta nekem szól először, hátha tud vele segíteni. (Az Isten vigyázza ennek az Áldott Jó Léleknek minden lépését! Egy olyan önzetlen, melegszívű, kedves emberke, amilyet manapság csak nagyítóval keresve talál az ember. Hálás vagyok érte, hogy ő a testvérem.) Feszes határidejű gépelésről volt szó - és sajnos péntekről szombatra virradó éjjel is dolgozni kellett volna. Itt és most nem megyek bele abba a fejtegetésbe, hogy ez miért olyan nagy probléma - aki érti, annak nincs erre a fejtegetésre szüksége, aki meg nem, az nem ebből a bejegyzésből fogja megérteni. Mindenesetre a vége az lett, hogy - bár nagyon csábító volt - nemet mondtam.

 "És emlékezzél meg az egész útról, amelyen hordozott téged az Úr, a te Istened immár negyven esztendeig a pusztában, hogy megsanyargasson és megpróbáljon téged, hogy nyilvánvaló legyen, mi van a te szívedben; vajjon megtartod-é az ő parancsolatait vagy nem?" (5Móz8:2)

 Továbbra is válaszolgattam ajánlatokra, továbbra sem kellettem sehol.

Nyár elején volt egy elképesztő történet.

A 2 órás állásom miatt részmunkaidős helyet kerestem (2 kamaszt egyedül nevelve nem merek bevállalni napi 10 órányi munkát, különösen, hogy azt is érzem, hogy az idő előrehaladtával azért én is lassulok, nehézkesebb leszek.) No innentől kezdve persze csak és kizárólag 8 órás állásokkal találkoztam. (Bezzeg amíg 8 órásat kerestem, mennyi részmunkaidős került az utamba!)

Végre adódott egy érdekes részmunkaidős lehetőség, heti 2 alkalommal lett volna 6 óra. A cég vezetője külföldön tartózkodott éppen, de ez idő alatt is bejártam az irodába ismerkedni a feladatokkal és a leendő kolléganővel. Nagyon lelkes voltam. Úgy éreztem, ez lesz aztán a tökéletes, ehhez találok még némi apróságokat és pont megélünk majd szépecskén. 

Nos, a dolog teljesen másként alakult: aznap, amikor a részleteket a cégvezetővel megbeszélni és esetleg szerződni szerettünk volna, őt - hamis vádak alapján, ártatlanul - letartóztatták. Bénító volt. Hónapokig tartották előzetesben, ily módon ez a kereseti lehetőség számomra kútba esett. Legalábbis egy időre, mert a nyár végén a titkárnője megkeresett azzal, hogy ha vállalnám, lenne számomra egy kis munka. Gépírás. Mert ez a csodálatosan erős lelkületű ember a körülmények ellenére sem szűnt meg dolgozni, alkotni: ontotta magából a kéziratokat!

A helyzete karácsony előtt enyhült, hazatérhetett családja körébe. Kapcsolatunk azóta is fennáll, időről időre kér tőlem segítséget, amit becsületesen honorál is - hivatalos, állandó munkakapcsolatot azonban nem tudtunk létesíteni. Sajnos, mert öröm lett volna a keze alatt dolgozni. Személyében egy rendkívül intelligens, jó humorú, agilis, termékeny embert ismerhettem meg. Ajándéknak tekintem ezt az ismeretséget. És elhihetitek nem a pénz miatt.

Volt még néhány próbálkozásom álláskeresés terén azért a nyár végén és az őszön is. Volt amit már szabályszerűen elsirattam, annyira számítottam rá, hogy na-ez-most-aztán-tuti-meglesz - és elutasítottak.

Elvállaltam 1-2 kisebb takarítói munkát kis pénzecskékért - de sok kicsi sokra megy.

Jött némi felújítási project itthon (Miből, miből? A nagyi örökségéből, amit nagyon nem akartam felélni, de muszáj volt hozzányúlni.) Jöttek az év végi ünnepek - parkolóra került az álláskeresés. Annál is inkább, mert a főnöknőm egy november végi napon felhívott, hogy hogy állok a weblapszerkesztéssel mint olyannal. És amikor zavart nyökögés volt a válasz, akkor kiadta az utasítást: "Akkor gyorsan ásd bele magad, ott vannak a segédletek, mert elsejétől 4 órás vagy!" Hát ennél szebb karácsonyi ajándékot nem is adhatott volna! Úgy éreztem, ez igen, így kell türelemmel kivárni, hogy egy ígéretes helyzet beérjen - még akkor is, ha menet közben vannak néha ijesztő megingások.

Januárban arra gondoltam, kicsit rendbeszedem az egészségemet, aztán belevetem magam újra ebbe az útálatos álláskeresési mizériába. Annál is inkább, mert az év elején rászántam az időt és a háztartási naplóim alapján csináltam egy összesítést 2014-ről és 2015-ről is. Ebből kiderült, hogy egészen ügyesen húztam szorosabbra a nardrágszíjat, de az is kiderült, hogy bárhogyan osztok-szorzok, egy komoly összeg még mindíg hiányzik havonta a családi büdzséből - és akkor még nyaralásra, karácsonyra nem is tettem félre, semmi megtakarítással nem számoltam. Ez nagyon sok volt. Hiába hagytam volna ki gyógytornát, edzéseket, táplálkozáskiegészítőket - amit viszont beleszámoltam -, ezek sem fedezték volna  a hiányt. Hm... kemény dió... valamit tenni kell és sürgősen.

Egy napon kolléganőm/barátnőm azzal állt elém, hogy ha bírja a lábam, és nem érzem rangon alulinak (?) lenne a számomra egy hosszútávú, folyamatos munkalehetőség: a Gazdagréti Plébánián lenne szükség egy takarítóra 4 órában. Háááát... hümmögtem, nem volt túl sok kedvem hozzá... Dehogy akarok én megint teljes megrokkanásig takarítani, ráadásul egy akkora hodályt! Fel se megyek, meg se nézem, nem ez kell nekem... Végül mégis azt gondoltam, töméntelen vívódás után, hogy fel kell menjek megnézni a lehetőséget. Mert egyrészt ugye látatlanban intelligens ember nem mond nemet. Másrészt az én drága barátnőm nehogy azt gondolja már, hogy lusta vagyok (pedig de) és nem is akarok dolgozni, hány állásajánlatot küldött már és egyik se felet meg nekem. Meg hát Istennel sem tehetem ezt meg, hogy meg sem nézem, amit elém hoz.

Tehát felmentem, megnéztem, maradt a bizonytalanság, tekintettel arra, hogy nem kis területről van szó, nem bírtam felmérni próba nélkül, hogy belefér-e a napi 4 órába és legfőképp, hogy bírja-e majd a lábam. Végül a pap bácsival kiegyeztünk egy próbahónapban, ami alatt kiderül, hogy arra gondolt-e, amit én tudok nyújtani, és hogy én bírom-e a megterhelést. Nagyszerű, február pont 4 hét, könnyen el is számolható, vágjunk bele 1-jétől (ami a köv. hétfő volt.)! Ezek után pénteken kaptam egy telefont az egyik irodából, ahol takarítottam már nyár eleje óta egészen kellemes pénzért, hogy mostantól nem tartanak igényt a munkámra, ne is menjek már a következő alkalommal se. Ühümm... Szóval, hogy magamat idézzem: "Isten elébe ment a problémámnak a megoldással! Mire bajba kerültem, már készen volt a segítség, csak el kellett fogadnom!?" Igen!

A próbahónapot leszolgáltam, s bár az első két nap délutánján jegelnem kellett a térdeimet, de már a második hétre megtaláltam a nekem megfelelő ritmust, sőt még jól is esik a mozgás újra. (A hétfői napok viselnek csak meg, amikor a templomból egyenesen az irodába megyek, és este 6-ig ott vagyok, mert a szomszédban akkor végez Ákosom az edzésen, és így nem kell érte visszamenni, hogy hazakísérjem. Ilyenkor azért már alig bírok lépni, mire hazaérünk.) A munkahelyi közösségbe azt hiszem sikerült beilleszkednem, azt tapasztalom, hogy a munkámat megbecsülik, fontosnak tartják mindannyian. Van egy-két kellemetlen-kényelmetlen apróság, de ezek nem ássák alább a lelkesedésemet. A plébános úr is, én is elégedettek voltunk a hónap végén, így tehát, tadaaamm!!!

A tegnapi napon délben aláírtuk a határozatlan idejű szerződést részmunkaidős állásra, nagyon szép bérezéssel!!!!

Ehhez azonban még hozzá kell tennem valami nagyon-nagyon fontosat! Az első találkozásunkkor nem maradt idő az anyagiak megtárgyalására, mert jöttek a pap bácsihoz. Ezért én e-mailben írtam meg neki, hogy egyrészt milyen felszerelésre van szükségem, másrészt, hogy milyen javadalmazásért vállalnám a feladatot. Ez komoly fejtörést jelentett számomra: ha túl sokat kérek, akkor az nevetséges és aláássa a kapcsolatot, esetleg tönkre is teszi az együttműködés lehetőségét. Ha túl keveset kérek, akkor azzal nem megyek semmire, és Isten is csóválhatja a fejét, hogy "Lányom, lányom, mit csinálsz megint? Hová aprózod magad álszerénységből? Így nem fogsz tudni annyit dolgozni, amennyiből megéltek!" Így aztán többször alaposan végiggondolva pontosan annyit kértem, ami a fentebb említett számítások során hiányzott a családi kasszából havonta. 

Se többet, se kevesebbet. 

Ez sem csekélység, de gondoltam megpróbálom. Legfeljebb azt mondja majd rá, hogy nem. Első szóra megadta. Sőt, amint az tegnap az aláírásnál kiderült, még egy picikével többet is. (Hiszen adódott újabb hiány az irodai takarítás elvesztésével, igaz?)

Nos, azt gondolom, hogy érdemes volt várakoznom, érdemes volt - ugyan néha nagyon félve, hogy hibát követek el - visszautasítani lehetőségeket. Mennyei Atyánk pontosan tudta - és most is tudja -, mik a szükségleteink, tudja, hogy mire szeretne megtanítani, tudja, mi szolgálja a javunkat. És megadja. 

Elmondhatatlanul hálás vagyok Neki azért, hogy gondoskodik rólunk, hogy figyel ránk, hogy előkészíti a megoldásokat a problémáimra és hogy türelmesen kivárja, hogy meghozzam a jó döntést, hogy megtegyem a jó lépést. És ha nem sikerül, akkor Nála mindíg van B, C, X vagy Z terv a megmentésemre, megmentésünkre. Csordultig van a szívem hálával Iránta, és ehhez ez az egy történet is elég lenne - de az életem telis-tele van olyan részletekkel, amelyek mind arra világítanak rá, hogy: 

ISTEN LÉTEZIK. 

Ő NEM EGY ELVONT FOGALOM ÉS NEM EGY ÖNZŐ ZSARNOK. 

NEKI MINDENKIRE GONDJA VAN ÉS MINDENKI SZÁMÁRA TARTOGAT MEGSZÁMLÁLHATATLAN AJÁNDÉKOT, CSAK EL KELL AZOKAT FOGADNUNK. 

Ő MINDENT MEGTESZ AZÉRT, HOGY JÓ ATYAKÉNT SZERETETTEL NEVELGESSEN MINKET, HOGY ALKALMASAK LEGYÜNK VELE TÖLTENI AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGOT.

SOHA, ISMÉTLEM SOHA NEM HAGY MINKET EGYEDÜL!

Nagyböjtre hangolva 2.

"Nincs is más hátra részemről, mint  megtalálni - ha megcsúszva is -, mivel tudnék a Nagyböjtbe bekapcsolódni úgy, hogy az valóban testi-lelki megtisztulást jelentsen, és közben a fiacskáimat is emelni tudjam magammal." - itt hagytam abba legutóbb, s ezek a szavak átkötnek jelen poszthoz.

Nem könnyű feladat ez. Az Életcseppek szerzője szívemből szól azonos témájú írásában! Bár nálunk már nincsen 3 hónapos baba, teljesen más élethelyzetben élek, de az alapgondolat hasonló. Itt kisebb-nagyobb kamaszok vannak, és nálunk sem fényes az egészségügyi helyzet (influenza, komoly megfázás, nátha.) Leginkább türelmet próbálóak pedig a 15 évesem lelkében hirtelen felfakadt sebek, melyek az elmúlt tragikus évek sok elfojtásából adódtak. Most - ki tudja miért? - egyszerre törtek a felszínre a nagyszülők halála, a széthullott család, az édesapjának állapota és ki tudja még mi minden, amit eddig - hiába próbáltam beszélgetni vele - nem osztott meg senkivel. Drága gyermek egyedül próbált olyan dolgokkal megküzdeni, amivel még a tapasztalt felnőttek is csak nehezen tudnak szembenézni.

Ilyen körülmények között én is felteszem a kérdést, amit az Életcseppeken olvashattam:
"Lehet, hogy étellel, kevesebb számítógépezéssel, vagy más önsanyargató dologgal kéne, vagy mindegyikkel? Végül arra jutottam, hogy így is eléggé a határaimon táncolok, ami az erőmet illeti. Legyek még türelmetlenebb itthon, mert nem eszek például? "

Arra jutottam, hogy nem ez a megoldás (bár aki ismeri az étvággyal való állandó küzdelmeimet, az lehet most megmosolyog, hogy nocsak milyen jól megmagyarázom megint a dolgot.)

A megoldás egyrészt valószínűleg valahol ott van, hogy bár nagyon vágyom önmagammal foglalkozni fizikailag és lelkileg is végre, kicsit kényeztetni magamat, megvetni lábamat a talajon, amit az Isten alámtolt, most ismét a lemondást és az önös célok feláldozását, háttérbeszorítását válasszam. Itt most ne mártírarcú, pátoszos önfeláldozásra gondoljatok és ne is mihaszna luxusról való lemondásra (bár előbbibe sajnos néha belecsúszom). Csak arra, hogy pl. a kevés kis szabadidőmből ha magamra, kikapcsolódásra, feltöltődésre szánnék valamennyit, pl. egy jó könyv társaságában és fiam jelez, hogy szüksége van egy kis babusgatásra, akkor jó szívvel rááldozom azt a negyed órámat is, akkor is, ha már nincs kedvem hozzá, mert már hetek óta minden perc róla szól. Hogy bár már rettentően zavar, hogy állandóan egy légtérben akar velem lenni, mégis elfogadom, elviselem azt is, hogy az ágyam előtt egy matracon akar aludni - mert úgy érzi magát biztonságban, és nyugszik meg. Ha ezt áldozhatom oda SZERETETBŐL ÉS SZERETETTEL, akkor ezt kell tennem.

Nem tudom, ki hogy van vele, de őszintén szólva számomra a türelem nagy kihívás volt mindig is.
Így tehát a türelemre való tudatos törekvés számomra böjti cselekedet. És ezt a figyelmet és erőfeszítést felajánlom Krisztusnak.

Ugyanakkor ott van még egy felismerés számomra: Imáinkban megköszönjük a mennyei Atyának, hogy van nekünk és szólhatunk hozzá és gondot visel rólunk. De köszönjük meg a köröttünk lévő szeretteinknek is, hogy vannak nekünk - bár ez nem teljesen a saját érdemük -, nyilvánítsuk ki, hogy életünk az ő jelenlétüktől gazdag és színes. Hogy fontosak nekünk és ajándékként tekintünk rájuk. Ne csak sejtsék, hogy helyük van a világban, hanem hallják, lássák is! Olyan szívbéli éhínségben él a mai kor embere, hogy kellenek az őszinte, határozott szeretetmegnyilvánulások, mint egy falat kenyér. Mondjunk köszönetet minden nap nekik, hogy vigyáznak magukra, hogy elviselik hibáinkat és nem hagynak el minket. Mondjuk köszönetet nekik - és értük. Ez a plusz figyelem szintén lehet böjti vállalás.

Másik gondolat - a bogarat szintén Dér Katalin tette a fülembe ... Lehet, hogy idén nem érek a végére, de egészen biztosan érdemes elkezdeni. A múltkori előadásán az is szóba került, hogy vajon ki mennyiben tartja be a Tízparancsolatot. Hogy pl. azt hogy Ne lopj!, valóban betartjuk-e? Mert nem lopni csak úgy lehet, hogy adsz. És ez minden "NE" kezdetű parancsra igaz: csak pozitívan lehet őket betartani.  

Ugyanakkor pedig fő jellemhibáim is megmutatkoztak rögtön a böjt kezdetén: időgazdálkodási hiányosságok - ez nem biztos, hogy bűn, bár ha belegondolok... Rossz időbeosztással minőségi időt lopok el a szeretteimtől, lehetetlenné teszem önmagam számára a normális pihenést, ezzel hosszú távon egyrészt károsítom az egészségemet (Ne ölj!), másrészt szintén a szeretteimet károsítom, amikor egy kimerült, kialvatlan, nyűgös anyuka/barát/kolléga vagyok. Rossz időbeosztással többször kell szükségmegoldásokhoz folyamodnom(pizzarendelés, konzervek, félkész kaják), ami hosszú távon megint csak egészségromboló(Ne ölj!), rövid távon pedig pazarló (Ne lopj!)hozzáállás. És már a rossz időbeosztás miatt elmulasztott segítségnyújtást meg sem említem...  Másik feltűnő jellemhiba a falánkság, az már ugye komolyabb gondolkodás nélkül is vétek, igen! Sok próbálkozás ellenére sajnos messze nem tudtam még ezzel a bűnnek leszámolni. És ez csak kettő a sok közül. Vajon mennyi lappang, mennyi álcázza még magát úgy, hogy észre sem veszem?? 

Végig kell mennem a Tízparancsolaton, lassan, módszeresen, parancsról parancsra, sőt szóról szóra és végigelmélkedni, megnézni alaposabban. Hol szegem azt meg, hogyan, milyen mulasztásaimmal. Ha így szembenéztem magammal, akkor fogom tudni azt is megérteni, hol kell fokozottan figyelnem. És akkor fogom tudni azt is megérteni, hogy miért van mindennap szükségem a Megváltóra. Mert az, hogy tudom, hol van a hiba, még nagyon kevés, azt önerőből, saját kútfőből orvosolni lehetetlen. Nap mint nap elbukunk, sokszor ugyanazokat a bűnöket ismételve, majd felállunk, fogadkozunk, kísérletet teszünk bűneink rendezésére, de nem tudunk megszabadulni tőlük, ha nem tudjuk a gyökerüket. Ha nem látjuk be, hogy nem ártatlan elszenvedői vagyunk a bűnnek, hanem mi magunk nyitjuk ki újra és újra az ajtót előtte és mi magunk tápláljuk azt.  

Tavasz?

Most komolyan! ez nem egy komoly poszt, de annyira frusztrál már az időjárás, hogy muszáj magamból kiírni, na!! Szóval most komolyan - március 1-je van! Így kell érkezni, Kedves Tavasz???

Egész télen ha egyszer esett a hó - na akkor azért lementünk szánkózni egyet. Utána már csak azért volt elől a szánkó, hogy akadályozzon a takarításban. A múlt héten vissza is vittük a pincébe. Egész februárban nem volt egy rendes fagy, hó. Virulnak is a különböző bacik és vírusok, meg gondolom a szúnyogok és kullancsok is áldják az emberiséget, mely ilyen bolonddá tette az időjárást.
Ma pedig megérkezett Március, viharos széllel, havas esővel, bezárult égbolttal!!! A kezem megfagyott, a kapucnit lecsapta a fejemről a szél, az esőcseppek tüskeként szurkáltak!! (Igen, nyafogok, sőt: hisztizek!)
Kék eget szeretnék látni!!!! És napfényt!!!!! Elég volt a szmogból!

Nagyböjtre hangolva

Amikor még mindannyian együtt voltunk: a 4 gyerek és szüleim is, az év legjobb időszaka volt számomra a Nagyböjt. Gyakorlatilag már Vízkereszttől ezt vártam. Nem mintha lett volna bármi különleges családi hagyományunk. Nem volt, maximum annyi, hogy lányommal talán többet beszélgettünk ilyenkor lelki dolgokról, meg támogattuk egymást a böjti vállalásunk betartásában... Inkább időmeghatározásként írtam ezt, mert sajnos ahogyan felpörögtek az események a családban, valahogy ez is áldozatul esett. Nem volt idő a nyugalomra. Egymásra halmozódtak az új feladatok, én közben (lehet hogy koromnál fogva, lehet hogy önvédelemként) egyre lassultam és sajnos pont a legfontosabb esett áldozatul: én. Azaz nem én, hanem az Istennel való kapcsolatom építése. 

Persze, kerestem Hozzá az utat. Megtanultam a heti nyugalomnap fontosságát és utána igyekeztem azt megtartani, megszentelni, rendszeresen tanulmányoztam a Bibliát - de a Nagyböjt nem ez. 

Abban a szép időben számomra a Nagyböjt ünneppé vált: azzá az időszakává az évnek, amikor visszavonulok kissé a napi zajtól, befelé tekintek és megpróbálom megtalálni azokat a... azokat a pontokat magamban, melyek akadályoznak abban, hogy meghalljam Őt, vagy netán komolyan el is választanak Tőle. Nyilván ez nem egy remete-jellegű elvonulás volt sosem, hiszen anya vagyok, dolgozó nő, háziasszony - nem hagyhattam magára a családomat. De valahogy sikerült megtalálnom mindíg és kézbentartani egy szálat, és ennek mentén egyfajta nagytakarítást elvégezni idebent.

Sajnos az utóbbi években ez elmaradt. Nem igazán tudom megmagyarázni magamnak sem, hogy miért. Előbb a kusza munkarend a Hír-adásnál? És tavaly? Tavaly talán állást kerestem? Nem is tudom... Idén már az év legelején érzékeltem, hogy nem tudom felvenni a ritmust, mindennel elmaradtam, még bőven az év kezdeténél tartottam gondolataimban, s egyszerre csak hirtelen Nagyböjt lett!!! (Ennek a bejegyzésnek a vázlatát is már 15-én beírtam, de csak ma hajnalban, sok elvesztegetett óra után láttam neki, hogy kidolgozzam.) Ilyenkor aztán hajlamos vagyok azt mondani, hogy áh, már menthetetlenül lemaradtam, hagyom az egészet, majd legközelebb.  De most nem! Most szeretnék erőt venni magamon és ha megkésve is, de bekapcsolódni, megtisztulni, felemelkedni és ha csak egy aprócska lépéssel is, de közelebb kerülni Istenhez.

Ehhez rögtön az elején, az első vasárnapon csodálatos segítséget kaptam több barátommal együtt: egy nagyon személyes és őszinte vallomást hallhattam megtérésről, Krisztus haláláról és feltámadásáról. A Kelenföldi Szt. Gellért Plébánia Családos Csoportjának havi összejövetelén meghívott vendégként mesélt nekünk mindezekről Dér Katalin.

Katalin az ELTE-n tanít - mint kiderült Petra lányom is a tanítványai közé tartozik. Ezelőtt sosem találkoztam vele, de azonnal nagyon mély benyomást tett rám az a meggyőződéses, mondhatni korrekt hit, ami sugárzik belőle. Egy olyan embert hallgathattam kb. 2 órán keresztül, aki nem hagyományokat emleget, nem álmodozik, nem elképzel (bár ezek is fontosak), hanem keres, utánajár, válaszok után kutat, összehasonlít, elemez. A tudós ember meggyőződésével hisz - és azt is beismeri, ha valamire nem tudja a választ. A legjobb szó arra, amit hallhattunk tőle, az, hogy hiteles.
Gondolatai megnyitották kicsit a mindennapok automatizált vallásgyakorlatának rozsdásodó kapuját. Fényt hoztak, felüdítettek.
Legnagyobb szomorúságomra hangfelvétel nem készült, ám igyekeztem jegyzetelni, a számomra legerősebb gondolatokat felírni.

Persze nem fogom most itt párszavas, vázlatos jegyzetemet közzétenni, mert nem lenne értelme. Egy-két gondolatot azonban megpróbálok reprodukálni (Katalin iránti tiszteletből nem teszem őket idézőjelbe, mert nem szó szerint írtam fel őket) és persze hozzáfűzni azokat, melyeket bennem ébresztettek.

Jézus halálával kapcsolatosan az alapgondolat az volt, hogy Jézus teljesen bűntelenként, mégis ítélettel halt meg, megtapasztalta a kárhozatot és mindezt abszolút önként vállalta. Mivel az ítélet és a kárhozat teljességgel idegen volt Tőle, ez azt jelenti, hogy ÖNMAGÁT, önmaga leglényegét és teljességel tagadta meg. 

Nagyböjt van. Ilyenkor illik betartani az étkezésre, miselátogatásra, gyónásra és áldozásra vonatkozó egyházi előírásokat. Ha komolyabban vesszük a hitünk gyakorlását, akkor ezeken felül "magánvállalásaink" is vannak: valamit megvonunk magunktól, valamiben megtagadjuk önmagunkat.
Valamiben!
Nem teljesen, nem egészében, nem a leglényegünket, csak valamiben. És ezt is komoly áldozatnak érezzük (mint ahogy az is), és sokszor nehezünkre esik betartani. 

Jézus letette isteni mivoltát, mikor eljött közénk a földre és emberi formát öltött. Azt gondolom, ugyanúgy érezte az emberi lét korlátait, fájdalmait, kísértéseit, mint mi mindannyian. Belegondoltunk-e valaha is, mit jelent ez? Mit jelent, hogy letette isteni mivoltát? Mit jelent az, hogy önmagát, teljes lényegét tagadta meg? Megtagadta, így el is veszítette önmagát - mi pedig rettegve ragaszkodunk mégoly tökéletlen önmagunkhoz is. Kutatjuk, hogy mi vár ránk a halál után, sőt, mi vár ránk még földi életünkben (ezzel ellenszegülve Isten akaratának), félünk  (én legalábbis) olyan betegségektől, melyek elrabolhatják emlékeinket, egyéniségünket. Inkább kilépünk egy emberi kapcsolatból, minthogy akár jottányit is engedjünk a mi saját igazságunkból, amit saját bölcsességünkből kristályosítottunk ki, vagy hogy akár 5 percre is megalázva és megtagadva önmagunkat szolgáljunk a másiknak. Hatalmas Egók járnak kelnek a világban, köztük mi magunk is és nincs egy csendes negyedóránk elgondolkodni a mondattöredék értelmén: "ÖNMAGÁT tagadta meg."

A kárhozat azt jelenti: egyedül marad, Isten nélkül. Mi emberek soha nem vagyunk Istentől elhagyatva. Az ateista sem. Ha csak egyetlen percre elhagyna minket az Isten, végünk volna. 

Mit fűzhetnék ehhez hozzá? Még most is beleborzongok és elnémulok erre a gondolatra. Az ember számára ez felfoghatatlan, fontos lenne ezen sokat elmélkedni, csendes perceket találni rá.
Mit jelent Istentől elhagyottnak lenni, Isten nélkül maradni??
Mit jelent ez?
Isten az Elme, mely megálmodott minket, Isten a Teremtő Erő, mely létrehozott minket, Isten a Szeretet, mely életben tart minket, Isten a Közeg, melyben létezni vagyunk képesek, Isten ajándéka minden szívdobbanásunk, minden lélegzetvételünk!
Milyen lehetett Apámnak az utolsó 24 órában küzdeni a levegőért? Azért a levegőért, ami nekünk a legtermészetesebb "jussunk", és sokszor észre sem vesszük saját lélegzésünket.
Mi az ember Isten nélkül????
Mi az, amit felvállalt helyettünk és érünk a legártatlanabb lény, aki valaha is a földre született?  Mit jelenthetett Neki, aki a nap minden percében szoros kapcsolatban volt az Atyával, hirtelen Isten nélkül maradni???

Amikor Istentől eltávolodunk, Ő akkor sem távolodik el tőlünk, sőt minél inkább távolodunk tőle, Ő annál inkább közelít.

"Az Isten itt állt a hátam mögött

s én megkerültem érte a világot..."

                                                   /József Attila/

Megint csak azt kell mondjam, Isten megértéséhez, felfogásához hatalmas eszközt kaptunk Jézustól, mikor arra tanított, hogy Isten a mi mennyei Atyánk. Mert ugye a  jó szülő is arra a gyermekére figyel leginkább, akinek a legnagyobb szüksége van éppen rá, mert beteg, mert rossz társaságba keveredett, mert lelki gondjai vannak. Nem eltaszítja, megveti, hanem még inkább magához vonja a szükségben lévőt. Az éltető szeretetet és figyelmet adja - méretlenül.

Katalin Jézus feltámadásával kapcsolatos fejtegetéséből talán az fogott meg leginkább, hogy a tanítványok nem vallási fanatikusok voltak, hanem egyszerű emberek, mégis MINDENT elhagytak Jézusért. 

Én mit hagyok el Őérte?
Egyáltalán elhagyok bármit is Érte?
Szájhős vagyok csupán, vagy VALÓBAN Krisztus követője?
Attól tartok, ezt a kérdést nap mint nap újra fel kell tennünk magunknak és önámítás nélkül válaszolni rá. És ha a válasz annyi, hogy valóban Krisztus követője akarok lenni, már jó úton járunk...

***

Természetesen nem gondolom, hogy ezzel a néhány gondolattal vissza tudnám adni Katalin szavait, de talán sikerült vele emléket állítani annak a felemelő vasárnap délutánnak, másrészt pedig elmélkednivalót adni a Húsvétig hátralévő böjti időszakra.

Nincs is más hátra részemről, mint  megtalálni - ha megcsúszva is -, mivel tudnék a Nagyböjtbe bekapcsolódni úgy, hogy az valóban testi-lelki megtisztulást jelentsen, és közben a fiacskáimat is emelni tudjam magammal.

Mi Atyánk

Néha úgy érzem, hogy egy sziklán állok a viharos óceán közepén, teljesen egyedül. És amikor már annyira félek, hogy már nem félek, már csak keserűséget érzek, és a halál ízének kaparászását a torkomban, amikor már majdnem feladom, akkor történik Valami. Írhatnék giccses hasonlatokat oszló felhőkről, fénysugárról a sötétben, vagy hasonlókat, de nem. Egyszerre csak azt érzem hogy a vad és háborgó keserűségbe valahonnan bekúszik valami Nyugalom, s szétárad. Habitusomnál fogva ez dacként, összeszorított szájként ölt sokszor formát, de valójában nyugalom, békesség és tudom róla, hogy nem az enyém, hogy kívülről kapom. És elkezd dolgozni, kiutat keresni és mutatni, bennem pedig valamiféle bizalom árad szét. És eltűnik vagy legalábbis lecsendesül a vihar és az ócán sem az már ami...

Felséges Istenünk, Mindenható Urunk - értjük-e ezeket a kifejezéseket?

Felséges. Királyi, király. Uralkodó... Mi, akik a szocialista Magyarországon voltunk gyerekek és nőttünk fel, s akik felnőtt életünket a különböző színekben liberalizálgató pártok és kormányok törvénykezése alatt éljük jól vagy rosszul - mi vajon értjük-e ezeknek a szavaknak, fogalmaknak értelmét? Mi az, hogy felséges? Mit takar a fogalom? Talán vannak halvány emlékeink édesanyánk vagy az óvónéni meséiből. Őfelsége a király egy palotában él, udvaroncok és szolgák hada között, de többnyire magányosan. Minden hatalom az ő kezében összpontosul, azt csinál amit akar. Sokat és finomakat eszik, aranykupákból iszik, pompás ruhákban jár, nagyon gazdag, hatalmas kincseskamrája van, amit féltékenyen őriz. Élet és halál önkényeskedő ura. Van hogy vidám, van hogy szomorú - és ha szomorú, akkor többnyire jaj az alattvalóknak! Távoli, a pórnép számára nehezen elérhető, megközelíthető. 

Ilyen lenne Istenünk? Ha ilyen lenne, akkor képesek lennénk a reménység örömével a szívünkben szólni Hozzá? 

 És azt a szót, hogy mindenható, azt értjük vajon? Mi az, hogy mindenható? Minden, bármi a hatalmában áll? Azt csinál, amit akar? Ez szeszélyesnek tűnik. Rá is érvényesek a mennyei törvények, melyeket lefektetett? Akkor, ha Ő is alá kell rendelje magát a törvénynek, akkor miben áll mindenhatósága? Akarhatja alárendelni magát? Sokszor eszembe jut az az ostoba, bár igen logikus kérdés, mellyel ateisták szoktak érvelni a Mindenható Isten ellen: Ha mindenható, azaz bármire képes, akkor tud olyan súlyú követ (vagy bármi mást) teremteni, amit maga sem tud megmozdítani? Nyilván ez egy paradoxon, de arra mindenképpen rávilágít, hogy a mindenhatóságot nem ilyen földi fogalmakban kell keresni, Ő nem attól mindenható, hogy ha akar akkor 10 - sőt 100! - szelet csokitortát is megehet, méghozzá ebéd előtt. 

De amíg nem tudjuk pontosan meghatározni, mi az, hogy mindenható, addig vajon közelebb visz-e minket ez a megszólítás Istenhez?

Krisztusnak hála, úgy is szólíthatjuk Őt, hogy mi Atyánk. Számos nagy ajándékot kaptunk Tőle útravalóul, de ez talán az egyik legnagyobb mind közül: szólíthatjuk Őt Atyánknak!
Milyen is egy atya, egy apa?

Először is megfogható, megölelhető, a térdére lehet ülni és úgy figyelni a szavaira, vagy éppen örömteli játékban elmerülni vele. Egy apa gondoskodó, oltalmazó, erős, hatalmas, okos, fel lehet rá nézni. Egy apa sérthetetlen és magától értetődő a léte. Ezért olyan hatalmas az űr a helyén a családban, ha nincs jelen valami tragikus oknál fogva. Egy apa bölcs, szerető szívű. Egy apa bármit vállal a gyermekeiért. 

Egy jó apa dorgál is és szigorú, ha hibázunk. Szigorú, de megbocsátó, irgalmas. A mégoly tékozló fiának is megbocsát, ha az visszatér hozzá. 

Egy apát érdekli minden gyermekének sorsa. Egy apa közel van!
A mi mennyei apánk, Atyánk, Atyaistenünk megszólítható, megérinthető, megértő és jóságos - emberléptékű - hisz az embert a maga képére teremtette.

Jó az Istent atyánknak tudni, jó így megszólítani: a Felséges Úr érthetetlen távolából atyai közelségbe jön és személyesen vállal részt az életünkben.
Jó, hogy van egy Jóságos Mennyei Édesatyánk....

Visszatekintés - BÚÉK 2016!

Valaki egyszer azt mondta nekem, ne nézzek soha vissza, ha a céljaimat el akarom érni. Képtelen voltam ezt megvalósítani, mert alapvetően nosztalgikus természetem van. Ma pedig azt gondolom, az illető tévedett: ahhoz, hogy elérjük a céljainkat, a cél ismeretén kívül erőre van szükségünk a szükséges lépések megtételéhez. Az erőt pedig - többek között - onnan meríthetjük, hogy időről-időre visszatekintünk és megnézzük, honnan indultunk. Leltárt készítünk e lépésekről, s arról, mennyivel és hogyan vittek közelebb a célhoz. Azután levonjuk a tanulságot.

Nos, ezért aztán ma délután visszatekintek az elmúlt esztendőre. Meg egy ici-picit korábbra is, 2014. végére. És egy kicsit még korábbra, az évtized elejére, ami - mint tudjátok sokan - drasztikus  és javarészt szomorú változásokat hozott az életembe, családom életébe. Súlyos veszteségek, melyekbe bele lehet rokkanni, vagy... Vagy miután az ember sajnálta magát valamennyi ideig, fel lehet állni és élni tovább. És az élethez való hozzáállásba, a gondolkodásba beledolgozni, belegyúrni mindazt, amit e szomorú eseményekből tanultunk. Mert tanulni mindenből lehet. Egy ilyen nehéz időszak új megvilágításba helyezi, hogy mi a fontos és mi kevésbé. Leginkább - számomra legalábbis - az önmagamhoz való viszonyulást hozta előtérbe. Értékelem-e magamat, az életemet eléggé? Tudatában vagyok-e értékeimnek valós kötelezettségeimnek, feladataimnak és lehetőségeimnek? Tudatában vagyok-e annak, hogy a régről, generációkon átörökített mártír-hozzáállás (hogy rühellem ezt a kifejezést!!!) mennyit rombol az én, s mennyit gyermekeim személyiségén? Tudatában vagyok-e annak, hogy az ezzel a hozzáállással nyújtott eredmény mennyire nem az, aminek szánja az ember? Tudatában vagyok-e annak, hogy miközben magamat valamiféle, a jó anya képébe gyömöszölt álszent elvárásoknak fogcsikorgatva megfeleltetem, hogyan nyomorítom meg és betegítem magamat addig, míg éltes koromra elviselhetetlen teherré válok majd gyermekeim, s talán a társadalom számára is? Visszatekintve szüleim, nagyszüleim életére, kapcsolatára, felfedezem-e, mennyire máshol terem a boldogság és a lelki béke, mint ahol többnyire keressük?

A folytatásban aztán volt hagyaték rendszerezése, felszámolása, döntés valaha valakinek kedves tárgyak sorsáról. A legkeményebb munka a kis papírfecnikkel volt: szalvétacsücskök és post-it-ok, füzetlapok és jegyzetek: valaha fontos gondolatok, idézetek, többé már nem elővarázsolható kézírásokkal. Életek nyomai kis papírdarabokon.... Nagyon lassan ment. Több fordulóban. Amit tegnapelőtt még nem tudtam elengedni, tegnap már sikerült: még egyszer megnéztem, megfogtam és aztán kidobtam: the show must go on. Nem állhatunk meg és tapadhatunk emlékekhez, különösen, ha azok nem is a mi emlékeink.

Jöttek fenntartási problémák és azok megoldása(i), nagyfiam berlini éve, jött Gergő (a vejem) és vele egy új időszámítás: esküvőre készülődés, lakás eladás, esküvő, közben jómagamnak új állás (és ezzel együtt Öcsémmel való kapcsolatom mélyülése), új, teljesen szokatlan és nagyon kimerítő munkarend, ezzel új életrend is.
És folyvást és örökké sietni kellett, mert a változások mindig hirtelen jöttek és gyors cselekvésre szorítottak. Ezért valamik (többnyire nekem kedves és engem megnyugtató és feltöltő dolgok) örökösen háttérbe szorultak, valamik mindig elmaradtak, s az elmaradt dolgok lassan lavinaszerűvé duzzadtak, ahogy magam előtt görgettem őket.
Mindezzel párhuzamosan rátaláltam egy számomra új közösségre, amely egyrész rengeteg új baráttal, kapcsolattal ajándékozott meg, másrészt - és ez a fontosabb - egy új látásra, gondolkodásra tett képessé. Új (vagy nagyon is régi?) utat mutatott Isten megtalálására. Új szokásokat alakított ki bennem, új időkezelésre sarkallt.

Aztán 2014 év végén kiderült, hogy Öcsémmel közös munkánk nem folytatható, a csoport, melynek tagjaként dolgoztam, megszűnik. Akár kétségbe is eshettem volna.
S hogy cseresznye is legyen ezen a habostortán, jöttek az egészségügyi gondok, az állandósult fájdalom a térdemben, s az ezzel járó lemondás: lemondás a futásról, a túrázásról. 

Mindezek után pedig az egész 2015-ös évben végig az az érzésem volt, mintha valaki egy vonalzó mentén január 1-jén húzott volna egy vonalat az életemben: minden megváltozott - és nem is akárhogyan!

Tekintettel arra, hogy egyedülálló anya vagyok, s mint fentiekből kiderül, semmiféle háttér nem maradt mögöttem, a legégetőbb probléma, amivel az év elején szembe kellett néznem, a munkanélküliség volt. Nos mivel egyáltalán nem volt más választásom, úgy döntöttem, hogy ezt a kérdést leteszem Isten kezébe. Jobb helyre nem is tehettem volna! A bizalomért cserébe nem csak munkahelyet kaptam, hanem azt az érzést, hogy végre megtaláltam a nekem való munkát, lehetőségem van a napi betevő előteremtése közben kamatoztatni a tehetségemet. Lehetőségem van a fejlődésre: gyakorlatilag az egész év tanulással telt. Kis lépésekkel, lassan, de ez nem is baj, hiszen nem vagyok már 15 éves.
Emellett pedig megismerhettem 2 csodálatos nőt, s személyükben új barátokra leltem. Hármasfogatunk egy egészen más, még sosem látott munkastílusban működik, valódi közösségként, szoros összefogásban. Ismerjük egymás életét, gondjait, odafigyelünk egymás testi-lelki állapotára, egymás gyermekeire. Munkánkat javarészt otthonról, interneten végezzük, de folyamatos kapcsolatban vagyunk így is. Közösségben szó szerint: közös az életünk. Jelen vagyunk egymás napjaiban - néha még éjszakájában is. Ez csodálatos dolog, az én számomra biztonságérzetet jelent, hovatartozást, békességet a Gondviselés tudatában. Persze ez nagyon nagymértékű rugalmasságot igényel és alkalmazkodóképességet, másrészről tapintatot. Csak akkor működik, ha egyik oldalról én képes vagyok lebontani a határt munka és magánélet között, viszont a munkatársaim, jelesül a főnököm képes tiszteletben tartani azt, hogy ettől még van magánéletem. Ez nagyon borotvaél-dolog, valószínűleg egy nagy cégnél nem is működne. Kisvállalkozások számára azonban tanítani kéne.

Bárhogyan is igyekszem, hogy tovább lépjek ebben a visszatekintésben és más eseményeiről is írjak az évnek, nem tudok. Nem tudok, mert szinte minden szál innen indul, vagy ide tér vissza, a Pagony Médiához: a cég nyár elején "kitelepült" Surányba a főnökasszony szüleinek nyaralójába - hiszen a munkánkhoz a szürkeállományunkon kívül csak netre és laptopokra van szükségünk. Természetesen az éppen nem táborozó gyermekeink is velünk tartottak, ami azt hiszem nagyszerű élmény volt a számukra. Én szakácsnő és bébysitter funkcióban működtem javarészt, az érdemi munka lehetőségét biztosítva a Másik Kettőnek - de ez egyáltalán nem volt ellenemre.
A Pagony Média egyik kedves ügyfelének végzett alkalmi munka során megismerhettem egy nagyszerű koponyát és sok nagyon érdekes üzleti könyvbe olvashattam bele. Bár sosem gondoltam, hogy valaha ez a téma érdekelni fog engem, de gyorsan rá kellett jönnöm, hogy ami az üzleti menedzsmentben működik, az működik a családi menedzsmentben is. Ami a céges pénzügyekben szabály, azt jó, ha szabályként kezeljük a családi pénzügyek terén is. Az az érzésem, hogy ez sem véletlenül alakult így, hanem a jövőben (idén?) hasznosítható információkra tettem szert, melyek segítenek a jelen helyzetből továbblépni, netán végre anyagi stabilitást teremteni magam és családom számára. Nem mellesleg pedig reménykedem abban, hogy ez az ismeretség komoly munkakapcsolattá növi ki magát.

A Pagony Média hatására gondolkodom erősen egy webshop létrehozásán, ahol rendelésre mindenféle kézműves tárgyak lennének kaphatóak - jelenleg a horgolmányok a kedvenceim.
A Pagony Médiában szövődött barátság megajándékozott egy új családdal, ahol abszolút otthon érzem magam.
Összességében a Pagony Média mentőöv volt számomra egy nagyon komoly veszélyeket hordozó időszakban, később pedig visszaadta az álmodozás, tervezgetés képességét, mindehhez szakmai és emberi hátteret is biztosítva. Számomra olyan ez a történet, mint egy tündérmese.

De van itt másik tündérmese is:  egy csöpp kisleányka, huncut mosollyal, hatalmas szemekkel, turcsi orrocskával.... Az egyik legcsodálatosabb ajándék, amit - azaz akit - valaha is kaptam az Istentől! Dorka, a kisunokám. Néhány nap múlva 8 hónapos lesz, nagyon szépen fejlődik, napról napra ügyesebb, értelmesebb. Persze, mint minden más egészséges kisbaba. És sorolhatnám szenzációként oldalakon át, hogy mi mindent csinál az én tökéletes csöppségem - ugyanúgy mint minden más egészséges kisbaba.
De Dorka más: Dorka az én első unokám, Dorka a lányom kislánya, Dorka az, aki engem nagymamává tett! És micsoda szerep ez a nagymamaság!!! Az ember nem is tudja elképzelni, míg egyszercsak része nem lesz benne. Teljesen más, mint anyának lenni. Az az érzésem támadt az év folyamán többször is, hogy egész eddigi életem, az anyaságom minden nehézsége és öröme azért volt, hogy egyszer majd nagymama lehessek. Ez egy jutalomjáték, kedves leendő nagyik! Egy csoda! Arról nem is beszélve, hogy a lányommal való kapcsolatom is hatalmas fordulatot vett Dorkának köszönhetően. Már akkor érezhető volt ez, amikor Dorka még csak pocaklakó volt, már akkor is folyamatosan közeledtünk egymáshoz (a kamaszkor eléggé mély árkot ásott közénk annak idején), de mióta Dorka itt kacag és bömböl ezen a szép világon, azóta mi, anya és nagyanya a lehető legszorosabb együttműködésben dolgozunk azon, hogy a bömbölésből minél kevesebb legyen.

  

 Nem mellesleg Dorkának apukája is van, akit esküvő előtt nem volt módomban igazán megismerni, a gyerkőc születése óta azonban sokkal többször találkoztunk, beszélgettünk és reményem van rá, hogy nem lesz belőlem anyósvicc.
Mivel pedig Ákos fiam ugyanúgy rajong a kicsi lányért mint én, meg is alapítottuk gyorsan a DFC-t, azaz a Dorka Fan Club-ot. SZMSZ és jelvény/egyenpóló még nincs, de már tervbe van véve.

Van azonban az életnek egy a fentieknél sokkal csendesebb, mélyebb területe is, és bár ez a legbensőbb magánügyünk, mégis engedtessék meg róla néhány mondat. Ez pedig az Istennel való kapcsolat. Nos, januárban egy hirtelen (?) jött döntés hatására heti rendszerességgel látogattam a Bertalan Lajos utcai adventista közösséget, az év első 3/4-ében szinte minden szombatot, vagy legalábbis a délelőttöt ott töltöttem. Becsületesen végigvettem a szombatiskolákat, minden napot fél órás bibliatanulmánnyal és imával kezdtem. Ez nyugalmat, békességet adott nekem, Biztonságérzetet. A kapcsolat Isten és közöttem komolyan elmélyült.
Sajnos azonban az ősz ebben fordulatot hozott, különböző világi dolgok eltávolítottak, szétdúlták a szombatok egymás után következő sorát. Ez maximálisan az én hibám, nem tudtam venni az akadályt. Azt gondolom azonban, hogy ahogy eddig mindig, most is fel tudok állni, leporolni a térdem és tovább haladni. Ez fontos. A karácsonyi időszak, advent elejére már teljesen légüres térben éreztem magam és mivel tisztában voltam vele, hogy ez így tarthatatlan, megkerestem plébánosunkat, gyóntam és áldoztam. Megtisztult lélekkel álltam az év végi ünnepek elé, de tudatában vagyok annak, hogy ez még nagyon komoly feladatokat tartogat számomra.


Mindezeken túl az év folyamán megismerkedhettem és gyógyulásom, életminőségem javítása érdekében közös munkába kezdhettem egy csodálatos gyógytornásszal, Kittivel, aki sok mindent megerősített bennem (izmokon túlmenően is). Párjában, Andrásban pedig egy nem kevésbé kiváló embert, aki kisfiam, Ákos edzője lett az elmúlt hónapokban - s ami ennél is fontosabb: példaképe!

Októberben belekezdtem egy egészséghelyreállító folyamatba, egy újabb pozitív ismeretség, Lieber Andrea irányításával. 

Olivér fiam tavasszal végérvényesen elköltözött tőlem és igyekszik megállni a saját lábán.
Csabit felvették álmai szakközépiskolájába és Ákos, a "kicsi" 5. osztályos lett egy fantasztikus tanárember Kalmár László szárnyai alatt.

Összességében úgy érzem, hogy egy rendkívül pozitív év volt a 2015-ös, melyben számomra új távlatok nyíltak meg, s mely tele volt örömmel, szeretettel és bizalommal. A sok jövőbe mutató epizód azzal a reménnyel tölt el, hogy 2016. ugyanilyen örömteli és pozitív év lesz. A fogadalmakkal csínján bánok, de mindenesetre igyekszem  a sikereket megalapozni azzal, hogy egyrészt ezt az évemet is leteszem Isten kezébe, másrészt pedig folytatom tovább a nevelő munkát - magamon.

(Blog-statisztika:

Indulás óta 109 bejegyzést tettem itt közzé, ebből 2015-ben 22 született.

Oldalmegjelenítések száma: 5130, ebből 3568 a múlt évben  történt, tehát kb. dupla annyi, mint az előző években összesen. Vezet a Kakaós csiga - de valószínűleg azért, mert receptet keresnek sokan. (Hmm., ezek szerint nem túl szerencsés a címválasztás.)  A második helyen 104 megjelenítéssel a Megérkezett c. cikkem áll, ami Dorkám születéséről szól. 
A követőim száma is szaporodott picit: nagy örömömre 4-ről 7-re emelkedett. )


MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK ÁLDOTT, BÉKÉS, SIKEREKBEN GAZDAG ÚJESZTENDŐT ÉS JÓ EGÉSZSÉGET KÍVÁNOK  2016-RA IS!

Anyukák, nézzétek, mit találtam!!!

Bár csak most kezdődött, mégis már javában benne járunk az októberben, és ha túlzás is még a karácsonyi őrülettel idegesíteni magunkat, azért - ha szoktunk - érdemes már most gondolkodni az adventi naptáron. S lám, mit találtam! Egy testreszabható nyomtatható, mégis kreativitást igénylő, gyorsan elkészíthető és olcsó adventi naptárt, mely pont testreszabhatósága miatt bármely már olvasni tudó korosztálynak bejön!!! Ha behozod a linken a nyomtatható anyagot, és rámész a kurzorral a kis szövegre, akkor látni fogod, hogy átírható - természetesen magyar szövegre is. És természetesen azt írsz bele, amit akarsz - ahogy mondani szoktam, határ a csillagos ég és a Te saját fantáziád. Innentől már csak egy nyomtató kell, olló és ragasztó.

Viszont ha már az adventnél tartunk szeretnék tanácsot, segítséget kérni Tőletek. Ha emlékeztek tavaly az adventi lelki készületünk alapja Lukács evangéliuma volt, napi egy fejezet elolvasásával. Nagyon szeretnék idén is valami féle lelki pluszt adni a fiaimnak (és magamnak is persze) ebben az időszakban, hogy ne tudjon a világ fogyasztói őrülete teljesen elfordítani minket a Lényegtől. Kérek szépen ötleteket, hogy 2 tizenéves fiúcskával mit olvassunk, esetleg mit dolgozzunk fel napi kb. 15 percben, ami Jézusra, a megváltásra, a Valódi Szeretetre irányítja a figyelmüket.

Lehet ötletelni a kommentekben!

Boldog otthon- egyedülálló módra 3.

Harmadik fejezet: Az édeni otthon

Az alig 3 oldalas rövidke fejezet bemutatja azt az édeni minta-otthont, amelyet Isten álmodott a számunkra. Felvázolja az első emberpár teremtését, komoly hangsúlyt fektetve a férfi és nő kapcsolatának milyenségére: "Isten Évát egy bordából teremtette, amelyet Ádám oldalából vett ki, jelezve, hogy nem uralhatta fejként Ádámot, nem taposhatta lábbal őt mint alsóbbrendűt, hanem mellette kellett állnia, mint vele egyenlő, akit Ádám szeret és véd. [...] tanusítva azt a szoros egységet és szerető ragaszkodást, amelynek e kapcsolatban meg kell lennie."

Kiemeli azt a tényt is, hogy a házasságot Isten alapította, így a házasság jó, az egyik első ajándék Istentől az ember számára. Megmagyarázza a házasság, mint intézmény feladatát: "Amikor az ember felismeri és követi a mennyei elveket ebben a kapcsolatban, a házasság áldás; őrzi az emberiség tisztaságát és boldogságát, kielégíti az ember társas igényét, nemesíti testi, értelmi és erkölcsi természetét."

Kihangsúlyozza a munka, mint az ember boldogságát szolgáló tevékenység szerepét is, de a legfontosabb talán a végkövetkeztetés, az utolsó bekezdésben: "A keresztény otthonban tisztelik Istent."

Nos, ez a rövid, kvázi alapfogalmakat és alaprelációkat tisztázó fejezet jól feladja nekünk egyedülállóknak a leckét! 

Előrebocsátom: nem vonom kétségbe, hogy az özvegyek helyzete legalább olyan nehéz, mint az elváltaké, de jó esetben ők egy feddhetetlen, de legalábbis pozitív társ emlékét őrizhetik és idézhetik el gyermekeiknek. Válás a legritkábban  történik kedélyesen, úgy, hogy ne keserű szájízzel gondolnánk az exünkre. Többnyire konfliktusok, méltatlan jelenetek előzik meg a szakítást, így az emlék finoman szólva is meglehetősen negatív.  

Hát akkor mi is van azzal a szerető ragaszkodással, szoros egységgel? Vajon mennyire erős ragaszkodásnak kell lennie? Mennyit kell tudnia elbírni? Elvárható-e, hogy pusztán keresztényi meggyőződésből egy pár akkor is együtt maradjon, amikor közös életük már túl van a "földi pokol" fogalmán, amikor az egyik félnek esetleg sorozatos megaláztatásokat, netán bántalmazást kell elviselnie a másiktól azért, hogy a családot egybentartsa? Persze ez újabb kérdéseket is felvet. Olyanokat pl., hogy mennyiben tekinthető keresztény házasságnak az az együttélés, ahol az ilyen borzalmak előfordulhatnak?  Mennyire terhelik idegen bűnök a szenvedő félt, azaz mennyiben felelős azért, hogy ilyen agresszivitást váltott ki a párjából? Van-e mentség ilyen terrorra? 

Ezek valós, létező kérdések - de nekünk itt nem az a  dolgunk, hogy ezeket feszegessük, s általuk feltépett sebeinket nyalogassuk, hanem az, hogy a már meglévő problémára - jelesül: egyedülállóként kell gyermekeink (és a magunk!!!!) számára boldog, keresztény otthont varázsolnunk - megoldást keressük és talán találjunk is. 

Természetesen kötelességünk egy megromlott házasságnak esélyt adni, és mindent elkövetni, hogy valamiképp rendbehozzuk azt, hiszen - mint White is írja - ez, a házasság Isten egyik első ajándéka az ember számára. Az ajándékra pedig, amit valaki olyantól kapunk, aki mindenkinél jobban szeret minket, legalábbis illik vigyázni. A házasság - ha jól működik -, valóban kincset ér, amint az a feljebb idézett felsorolásból is kitűnik. Ezért ha még halvány esély is van rá, hogy menthető, menteni kell. És mi, akik már sajnálatos módon kikerültünk a házasságunkból, helyesen tesszük, hogyha a környezetünkben ilyet látunk, akkor erősítjük, bátorítjuk a házastársakat a dolgok rendbehozására. Ezt azonban nagyon nagy körültekintéssel és tapintattal kell tenni, mert érzékeny terepen járunk. Ha másképp nem áll módunkban segíteni, hát az ima, mint lehetőség, még mindíg megmarad - vagy még inkább az áll az első helyen. Tapasztalataink révén bizonyos mértékben felelősek vagyunk a környezetünkben lévő házasságokért is - azt hiszem. 

Számomra a fő problémát mégis az jelenti, amit az utolsó bekezdés feszeget. Hogyan tudom jól vezetni egyszál egymagam a gyermekeimet Istenhez? Hogyan, ha ugyan házasságban élek, de a párom nemhogy nem tesz eleget papi hivatásának, de egyenesen gúny tárgyává teszi a gyerekekkel közös áhítatot, netán határozottan megtiltja a templomba járást, imádságot? (Merthogy ilyenről is hallottam már.) Hogyan alakítok a romokból egy "olyan családot, mely szereti Istent és engedelmeskedik neki ahelyett, hogy fellázadnának ellene"? Az elvált szülők, esetleg valamilyen függőségtől szenvedő szülők gyermekei egyébként is alapból lázadnak - még inkább, mint kortársaik - minden ellen. Hogyan lehet megszelidíteni, Istenhez, Krisztushoz vezetni őket, elérni náluk egyfajta lelki békét, megnyugvást? Hogyan lesz egy ilyen otthonban béke, együttműködés és szeretet? 

Csalódást kell okoznom Neked, Kedves Olvasóm: én magam sem tudom a választ ezekre a kérdésekre. De gondolom, hogy a megoldás azzal kezdődik, hogy feltesszük ezeket a kérdéseket, azaz szembenézünk a problémáinkkal. És feltesszük a kínos kérdéseket önmagunkat illetően is... Talán a következőképpen:

Nekem problémát jelent a családomban, hogy legidősebb fiam (szerintem) egyik napról a másikra él, láthatóan tervezés, előrelátás nélkül, gyakorlatilag úgy tűnik képtelen az álmok köz megragadni a Célt és aztán irányítottan tenni annak megvalósításáért. Kisebb fiaim egyike végtelenül lusta, lassú és álmatag, a másik agresszív, hárítja a felelősséget és az elmúlt bő fél évben rettenetesen meghízott, állandóan nassol. Nem tudom őket rávenni, hogy rendszeresen gyülekezetbe, közösségbe járjanak és nem tudom őket rávenni a napi közös imára sem.
Ez a panaszáradat. Most akkor megkísérlek szembenézni ezekkel a problémákkal őszintén. Nézzük a kérdéseket önmagamra írva. (Huhh, ez súlyos, ilyen őszinte még sosem voltam magammal, különösen nem nyilvánosság előtt, szurkoljatok!!)

Szóval... Jómagam egyik napról a másikra élek, meglett családanyaként is, nincs tervem a jövőre nézvést, nincs hosszútávú célom az életben, aminek alárendelném a cselekedeteimet. (Kérdezhetitek - és joggal -, hogy hát ember, keresztényként nem érzed hosszútávú célnak az üdvösséget??? Nem. Nem érzem annak és mindenkit irigylek, aki képes rá, hogy annak érezze. Egyszerűen annyira felfoghatatlan a számomra még mindíg, hogy nem képez megfogható, elérhető célt. Nem inspirál. Ha sikerül keresztény módra viselkednem egy adott helyzetben, az nem az örök élet reménye miatt van, hanem mert szeretnék olyan lenni, mint Jézus, mert Ő az eszmény számomra és mert - talán gyermeki naivsággal - arra vágyom, hogy örömet szerezzek Neki, mert szeretem.)

Nem vagyok-e magam is lassú és álmatag? Mennyi időt herdálok el álmodozásra - akkor, amikor a cselekvésnek lenne épp az ideje? Mennyit álmodozom értelmes tervezés helyett? 

Nem vagyok-e magam is agresszív, végtelenül agresszív, amikor olyan helyzetbe kerülök, amiben tehetetlennek érzem magam? Nem hárítok-e magam is, pl. akkor amikor arról prédikálok a gyerekeknek, hogy minden értük történik, mindent értük teszek? Igaz ez? Valóban olyan végtelenül önzetlen lennék, hogy sosem gondolok magamra és az érdekeimre? Ha pedig igenis gondolok, az feltétlenül bűn?
Jómagam nem nassolok egész álló nap? Vagyis inkább fél éjszaka? Nincsenek súlyproblémáim, amelyek csak és kizárólag jellememre vezethetőek vissza? 

Én magam nem ingadozok-e két felekezet, két közösség között évek óta? El tudom-e magam szánni arra, hogy végérvényesen itt vagy ott tegyem le a voksomat? Rendszeresen, minden napot imával kezdek és zárok? Minden alkalommal megállok legalább egy percnyi rövid fohászra, amikor a Lélek indít rá?
(Természetesen ez nem azt jelenti, hogy most össze kell törnünk bűntudattól sújtva! Csak annyit jelent, hogy itt is örvényes az az igazság, hogy ha a környezetünkben változást szeretnénk, akkor a változtatást önmagunkon kell elkezdeni. Én ettől a gondolattól nemrégen még gutaütést kaptam, mondván, hogy ilyen körülmények között hogyan változzak. Ám ez év első negyedében döbbenten kellett tapasztalnom, hogy ahogy én békésebb, kiegyensúlyozottabb lettem, úgy a legkisebbem is kezdett szelídülni.)

Köszönöm, köszönöm, megveregettem a vállam, bátran szembenéztem önmagammal.
Igenám, de a megoldást még mindíg nem találtam meg. Azt a megoldást, amely mindannyiunk számára, akik egyedülálló szülőként működünk, üdvös megoldás lenne. Hacsak... Nos, mely lépés kellene, hogy következzen most, hogy látjuk, a gyermekek hibái a mi hibáink tükörképei?  Most, hogy összecsomagoltuk a hibákat, mi a következő, amit tennünk kell? Igen, igen, át kell adni őket Krisztusnak. Milyen szépen, egyszerűen hangzik is ez... De aki valaha próbálta, csak egyetlen hibáját, gondját átadni az Úrnak, az tudja, mennyire nehéz is ez. Nem tudok rá receptet. Egyszerűen el kell engedni. Hinni kell, bízni kell annyira Istenben, hogy merj akár a világ szerint esztelen is lenni. Arra, hogy mi is ez a bizalom, hagy idézzem ide a legjobb képi megfogalmazást, ami szerintem erre valaha válaszként született. Ne botránkozz meg: az Indiana Jones és az utolsó keresztes lovag c. film jelenetéről van szó.

Így kell(ene) hinnünk abban, hogy Isten minden gondunkat elrendezi, amit rábízunk...

Elég kellemetlen, de a hosszas fejtegetésem végére attól tartok, nem jutottam közelebb a megoldáshoz, hiszen mindezeket nélkülem is tudjátok jól. Illetve dehogyis nem, a megoldáshoz közelebb jutottunk, csak a hogyanja nem világos még, azt kell kibogozni majd a további oldalakból. A megoldás ott van e fejezet záró mondataiban: 

"...ahol mindnek felett Isten uralkodik, és ahol a gyermekeket a hitre, a Biblia és a Teremtő tiszteletére tanítják. Az ilyen család igényelheti az ígéretet: >>...akik engem tisztelnek, azoknak tisztességet szerzek...<< [...] Egyedül Krisztus jelenléte tudja boldoggá tenni az embert és az asszonyt."

Boldog otthon - egyedülálló módra 2.

A sorozat lelkesen megírt első része utáni hosszú csend nem állt szándékomban, de mentségemre legyen mondva, hogy iskolakezdés történt az elmúlt 2 hétben. (Akinek van 6 évesnél idősebb csemetéje, az pontosan tudja, miről beszélek.) Ráadásul nem is akármilyen iskolakezdés, mert Csabi  a középiskolát kezdi ebben a tanévben, Ákos pedig 5. osztályos lett. És még szülinapoztunk is múlt vasárnap. Szóval volt feladat, program és agyzsibbasztás bőséggel. 

Kárpótlásul a héten igyekszem több fejezetet számotokra kijegyzetelni.

Második fejezet: Az igaz otthonteremtés alapjai

White folytatja az első fejezetben felvetett gondolatot az otthon légkörét illetően. Tovább boncolgatja - immáron nem (csak) mentális, hanem fizikai értelemben is. Utal arra, hogy lakásunk, házunk - vagy akár albérletünk - otthonossága elsősorban nem pénz függő. Nem a vagyonról, a luxusberendezésről van itt szó. Sokkal inkább a befektetett munkáról. A keresztény otthon legyen "tiszta, takaros, rendes", hogy a hazaérkező - vagy aki vendégként betér oda - kellemesen érezze magát. 

Kicsit talán meglepő, de sajnos még napjainkban sem idejétmúlt a figyelmeztetés a személyi higiéné fontosságára. A pozitív változást külsőnkben és otthonunkban a szerző fontosnak tartja, részben a betegségek megakadályozása miatt, részben pedig azért, hogy "otthonunk és személyünk körül legyen minden rendezett és vonzó" (nem pedig hivalkodó!). Itt tér ki arra a fontos igazságra is, hogy ha valaki megtér, és engedi a Szentlelket munkálkodni az életében, akkor annak külső (megjelenésbeli) és belső (jellembeli) hatásai is kell legyenek. 

Külön bekezdést szentel a tisztaságnak járványügyi szempontból. (Azt hiszem ez az adott korban nagyon forradalmi bekezdés lehetett, de ma sem győzzük hangsúlyozni gyermekeinknek pl. a kézmosás fontosságát.)

Kategorikusan kijelenti, hogy "a boldog otthon feltétele a rend".

Ezt talán azon olvasók, akik inkább "A zseni átlátja a káoszt" , illetve "a lakásod van érted, nem te a lakásért" jellegű hozzáállás hívei  -vagy akik egyszerűen csak nem tudják, hogyan valósítsák meg a rendet, különösen úgy, hogy az ne vegyen el időt más, fontos területeitől az életnek -, bosszantónak, netán túlzónak tarthatják. Az én személyes tapasztalatom azonban az, hogy a praktikus rend egyrészt megkönnyíti egyéb feladataink (pl. főzés, tanulás) elvégzését, másrészt a rendezett környezet békét, harmóniát, biztonságot sugall, erre hangolja az ott tartózkodókat, lehetővé teszi számukra a pihenést, feltöltődést.  (Akinek a rend kialakítása és megtartása szervezési, időgazdálkodási problémát jelent, annak ajánlom figyelmébe a Fly Lady módszert, amiről bővebben pl. itt olvashattok, és itt komoly segítséget is kaptok a kialakításához. Én is innen tanultam egyébként.)
E.G. White Felidézi bennünk Mária és Márta történetét: mindenképpen törekednünk kell egyfajta egyensúly megtartására, hogy a nagy rendtartás ne menjen Istennel való kapcsolatunk, a neki szentelt idő rovására. Semmiképpen sem tartja jónak, ha a háziasszony a család cselédjévé süllyed, hiszen nem ez a neki szánt szerepkör! Azt tanácsolja, hogy a családalapítók határozzák el már az elején, hogy... No igen... Annak idején, a házasságkötésünkkor, sőt még a tervezgetés időszakában, rengeteg ötletünk volt erre a vőlegényemmel mindkettőnknek. Volt amit megvalósítottunk, volt amit nem - amíg együtt voltunk.De az egésznek vége lett hirtelen. Váltunk. És minden tennivaló rám maradt, mindennel nekem kellett egyedül megbirkóznom.(Tisztában vagyok vele, hogy a házasságban élő anyák élete sem fenékig tejfel, és hogy a férfiak többsége khmm... mást ért rend alatt, mint mi nők(?)  De próbáltam mindkettőt, és mégis csak más az, amikor VALÓBAN EGYEDÜL MAGADRA SZÁMÍTHATSZ.) Egy válásnál/megözvegyülésnél ez a kérdés is előbb-utóbb felmerül: hogyan csináljam? Hogyan legyek egyszerre családfenntartó, háziasszony és anya is? Hogyan tartsam rendben a házat, hisz annyi a feladat és csak magam vagyok rá!
Nos a saját tapasztalataim szerint egy csonka családban hatványozottan kell(ene) érvényesülni az "egy mindenkiért, mindenki egyért" elvének. Bizony mindenekinek ki kell vennie a részét a feladatokból, bármennyire is közhelynek hangzik így elsőre (vagy sokadikra is). A mosatlant együtt csináltunk, a mosnivalót mindannyian koszoltuk, a sár is többnyire mindeneki cipőjéről pereg. Feladata is mindenkinek legyen. (És ez a jellem számára sem elhanyagolható lecke). Mindannnyiunk otthona viselje magán mindannyiunk nyomát. 

Fontos azért visszakanyarodnunk egy mondat erejéig a fejezet elejére: "Az otthon a gyermek számára legyen a legszebb hely a világon, ahol a legnagyobb vonzerőt az anya jelenléte biztosítja." A klasszikus értelemben ezt mai körülményeink között nehéz vagy éppenséggel lehetetlen megvalósítani. De mégsem kell akár egy állásban lévő egyedülálló anyának sem lemondani arról, hogy valóban vonzó módon jelen legyen gyermekei életében és az otthonukban. Főzés vagy vasalás közben remekül lehet beszélgetni, a piacrajárás akár egy kisebb kirándulás. És ott vannak még a lopott éjszakák és egyebek. Vagy minálunk pl (ez intim titok kiszolgáltatása) a reggeli 15 percek Ákossal, amikor a bibliatanulmányt olvasom, ő pedig mellém bújik és pihen még kicsit. Egyik kezemben a könyv, a másikkal a fejét simizem - és tudom, hogy nem csak én nem fogom sosem elfelejteni ezeket a reggeleket... Bármennyire is fontos a rend, a tanulás, a munka, mégis a legfontosabb, hogy mindezek közé odacsempésszük azokat a feledhetetlen pillanatokat, amik a gyermekeinket valóban boldoggá teszik, és amitől otthonunk megtelik élettel és valóban otthonná válik.

Végül a számomra a fejezetben legkedvesebb gondolat: 

"Az otthon érzetét ébren kell tartani a gyermekek szívében, hogy gyermekkoruk othonára úgy tudjanak visszatekinteni, mint a békesség és boldogság helyére, mely közel áll a mennyhez. Így amikor elérik az érettség korát, viszonzásul képesek lesznek szüleik támaszára és áldására élni." 

                                                                                                                                                                                                                                                                                            

Boldog otthon - egyedülálló módra

Nagy fába vágom a fejszémet - remélem nem csorbul bele. Már a múlt év végi összefoglalóban utaltam rá, hogy valamiféle meglepi jár a fejemben számotokra. De - amint az talán az elmúlt hetek hallgatásából is kiderült - nem igazán volt rá energiám, hogy realizáljam elképzelésemet. Energiám így két nappal iskolakezdés előtt most sincs túl sok, de tüzes ihletettség igen, tehát belevágok - és remélem végig tudom csinálni, amit szeretnék. Félretolva a nagy tiokzatoskodást: mi is az ötletem tehát? 

Mint tudjátok magam is egyedül nevelem a fiaimat - immáron másodszor járok az egyedülálló szülő cipőjében. A Nagyok alig voltak 1 és 2 esztendősek amikor hazaköltöztem velük szüleimhez és beadtam a válókeresetet (Most ne taglaljuk miért, mert az egy másik írás, és talán még nem is vagyok képes rá, hogy kiírjam magamból.) A Kicsik a "nagy békülés" után, egy átlagos családba születtek, de sajnos házasságunk másodszor is zátonyra futott és immáron 8. éve egyedül nevelem őket is. Sőt, szüleim halála óta végképp egyedül. Emiatt aztán nagyon szívemen viselem az egyedülálló szülők sorsát, tisztában vagyok vele, hogy akárhány gyerekkel is milyen nehéz elég jól ellátni feladatukat. Tudom, milyen speciális problémák adód(hat)nak a nevelésben, a gyerekkel való kapcsolatban, a pedagógusokkal való kapcsolatban, stb. Tudom, hogy sokszor egészen hétköznapi dolgok is szinte megoldhatatlanok annak, aki egyszál egymaga van a gyermekkel. Hogy milyen kivitelezhetetlen néha még egy olyan egyszerű dolog is, mint elolvasni egy könyvet. Mondjuk egy gyermekneveléssel, családmenedzseléssel kapcsolatos könyvet... 

Nos, ez a szomorú tudás inspirált arra, hogy megpróbáljak segíteni. Az ötletem a következő: az elmúlt 2-3 évben összegyűlt a polcomon néhány - reményeim szerint - kiváló kötet a fenti témákban. Arra gondoltam, hogy én elolvasom, és időszűkében lévő sorstársaim számára kivonatolom őket. Lehet csatlakozni az olvasáshoz, ha felkelti érdeklődéseteket az amit én fontosnak találok e művekből, lehet csak a kivonatokra támaszkodni, lehet kommentelni. A lényeg: jusson el a segítség ahhoz akinek szüksége van rá és legyen tőle könnyebb az élete - és gyermeke élete. 

Elképzelésem szerint tehát ez egy hosszabb sorozat lesz. A nyitó mű Ellen G. White Boldog otthon c. kötete. Nem azért mert így szántam, hanem mert így alakult. Már több éve vágytam rá, hogy megszerezzem, s idén a bózsvai táborozás alkalmával végre sikerült! (Rögtön vettem egy példányt a lányomnak is - gondoltam kezdő feleség és anya lévén nagy hasznát veheti.) Ma jutottam el végre addig hogy elkezdjem olvasni - és néhány oldal után már éreztem, hogy ennek a blogon a helye.

Ellen G. White a XIX-XX. század fordulóján élt rendkívül termékeny keresztény írónő volt.

Írásaira jellemző az alapos Biblia-ismeret, a felelősségteljes, ihletett fogalmazás, a Krisztus iránti mély elkötelezettség. Azonban ne fellengzős, émelyítő írásokra gondoljatok, White igen szigorú, puritán asszonynak tűnik művei tükrében. Ezt a kötetet rövidebb írásaiból, levelekből és előbb még ki nem adott kézirataiból vett szemelvények teszik ki, nagyon jó tematikus rendszerbe foglalva. Belelapozva látható, hogy az alcím - Kézikönyv a stabil családépítéshez - nem túlzás: valóban kézikönyv jellegű a szerkezete.
Ami számunkra, egyedülálló szülők számára az életben kihívás, az valószínűleg kihívás lesz e kötet olvasása kapcsán is, azaz hogy a mi családjaink csonka családok, hogyan lehetnek stabilak? Bízom benne, hogy mire a könyv végére jutunk, megkapjuk erre a - pozitív - választ. Figyelmet és gondolkodást igényel ez a kérdés mindenképpen, hiszen White is abból indul ki, ami a normális keresztény modell lenne, hogy a család apa+anya+gyerekek. Nem szabad azonban elcsüggednünk azon, hogy nálunk az egyik szülő nincs jelen, mert - hogy klasszikusokat (?) idézzek - "innen szép nyerni"!

 Aki szeretné velem olvasni a Boldog otthon-t, de nem tudja beszerezni, az online is olvashatja itt.

Első rész: A szép otthon

Első fejezet: Az otthon légköre

A szerző az alapoktól indít: mi a család, mi a család szerepe a társadalomban, miért fontos, hogy fiataljaink milyen légkörben nevelkednek. Ezek evidenciák - de sajnos nem mindeni számára. Akinek pedig igen, annak sem árt az ismétlés. 

Néhány mondat után azonban már túllépünk ezeken az iskolás evidenciákon: felemelő gondolat, hogy az otthon "a menny legszebb előképe". Hogy ez így legyen, annak elérése a mi nemes feladatuk. Természetes talán mindenki számára, hogy a család tagjait szeretet kell, hogy egymáshoz fűzze, de vajon ez a szeretet mit jelent? Ezen érdemes komolyan elgondolkodni, mert mai világunkra  sajnos jellemző ennek félreértelmezése.

White külön - és a fejezetben többször is - kitér az egymás iránti udvariasságra, mint nagyon fontos elemre. Nem tudom, Ti hogy vagytok ezzel, de bizony az én családomra sajnos nem igazán jellemző. Szeretjük egymást a magunk módján - ahogy mondani szokás -, de bizony sokszor vagyunk udvariatlanok, gorombák egymással. És veszem észre más szülő-gyerek, vagy apa-anya kapcsolatokban is, hogy a kérem, köszönöm, légyszíves már-már kuriózum számba megy. Tapasztalom itthon, hogy legapróbb bosszantó momentumra bizony komoly trágárságokat vágnak a fiúk egymás fejéhez - s bár manapság ez már nagyon bántja a fülemet, bizony pár éve talán én voltam az egyik, akitől ezt tanulták és ma is rám fér még az önnevelés. Szomorúan tapasztalom, hogy ez nagyon "kiment a divatból", mintha felesleges sallangként kezelnénk. Pedig úgy érzem, ez nagyon fontos pont a családi kommunikációban. És nem csak egymás felé kell udvariasnak, előzékenynek lennünk. Ezt kell gyermekeinknek látniuk a kifelé irányuló megszólalásainkban, gesztusainkban is. És - nagyon fontos, kedves elhagyott, megcsalt, bántalmazott szülőtársam!!! - ezt kell hogy lássák és hallják a másik szülővel való kapcsolattartásunkban is. Mert lehet, hogy engem megütött, becsapott, megalázott, megbántott a Másik, de a közös gyermekünknek ő az apja/anyja!!!! És amint elvárjuk gyermekünktől a szeretetet, megbecsülést és tiszteletet mi magunk, ugyanúgy elvárhatja a másik fél is. A gyermeket - jó esetben - nem ütötte meg, nem csapta be, nem alázta meg, nem hagyta el. A gyermeknek ő az Édesapja/Édesanyja, akire a gyermeknek igen nagy szüksége van. És szüksége van arra is, hogy szerethesse őt! Sajnos én is elkövettem azt a hibát, hogy nemegyszer "lehúztam" a gyerekek előtt a apjukat. Bár tudatosan nem neveltem őket ellene, de ennyit sem szabadott volna, s ezt igazán legkisebb fiamtól vagyok kénytelen pironkodva megtanulni. Most, hogy néhány nap múlva 11 éves lesz, már ő is elég jól látja apja hibáit, jellembeli gyengeségeit. (Látja az enyémeket is, és a sajátjait is, bár utóbbiakat igyekszik elkendőzni.) És e hibák és gyengeségek mellett és ellenére szereti tiszta szívből az apját, aggódik érte, örömmel látogatja és nem tűri senkitől, hogy rossz szót szóljon róla. Szóval ez fontos: legyünk udvariasak volt párunkkal is, akkor is ha nehéz, és legyünk udvariasak gyermekeinkkel is, akkor is ha rosszcsontok, és - ha még élnek - legyünk udvariasak szüleinkkel is, akkor is, ha nehézkesek már kissé. Mert ahogy White fogalmaz: "Boldogságunk a szeretet, a rokonszenv és az egymás iránti udvariasságunk ápolásától függ."

A továbbiakban az írónő felhívja figyelmünket az otthoni szabályokra, melyeknek betartása és betartatása könnyebb eligazodást ad a mindennapokban. Arra buzdítja a szülőket, hogy legyenek következetesek, határozottak és komolyak, de ezzel együtt legyenek kedvesek is. Dícsérjék gyakran a gyermekeket, "tartsuk lágyan szívük talaját szeretetünk és rokonszenvünk kinyilvánítása által". Kerüljük és simítsuk el a viszályokat otthonunkban, legyen az a gyöngédség és békesség szigete, ahol jó lenni. Hatványozottan igaz ez ránk, akik egyedül neveljük gyermekeinket, hiszen a csonka családban élő gyermekek - akár hajlandóak vagyunk ezt belátni, akár nem - mélyen sebzettek. Ezek a sebek pedig csakis békés, szeretetteljes légkörben kezdhetnek gyógyulni. Törekedjünk fizikailag is otthonunkban a rendre, rendezettségre, hiszen az megnyugtatólag hat a szívre, elmére. 

A fejezet záró részében található két rendkívül fontos gondolat a gyermekek nevelésével kapcsolatban:

"A gyermek- és az ifjúkor éveiben a gondosan őrzött keresztényotthon befolyása a legbiztosabb védelem a világ romlottsága ellen. [...] Az ifjúságnak arra van szüksége, hogy csecsemőkoruktól kezdve erős bástyát építsenek közéjük és a világ közé, hogy annak megrontó befolyása ne árthasson nekik."

A számomra legmegkapóbb, megerősítő, bátorító gondolatot hagy idézzem még ide, kvázi lehetséges mottóként:

"A bajok ránk törhetnek, mert ez az emberiség sorsa. Azonban bármily felhősek is napjaink, a türelem, a hála és a szeretet napfénye áradjon szívünkbe."