2016. január 1., péntek

Visszatekintés - BÚÉK 2016!

Valaki egyszer azt mondta nekem, ne nézzek soha vissza, ha a céljaimat el akarom érni. Képtelen voltam ezt megvalósítani, mert alapvetően nosztalgikus természetem van. Ma pedig azt gondolom, az illető tévedett: ahhoz, hogy elérjük a céljainkat, a cél ismeretén kívül erőre van szükségünk a szükséges lépések megtételéhez. Az erőt pedig - többek között - onnan meríthetjük, hogy időről-időre visszatekintünk és megnézzük, honnan indultunk. Leltárt készítünk e lépésekről, s arról, mennyivel és hogyan vittek közelebb a célhoz. Azután levonjuk a tanulságot.

Nos, ezért aztán ma délután visszatekintek az elmúlt esztendőre. Meg egy ici-picit korábbra is, 2014. végére. És egy kicsit még korábbra, az évtized elejére, ami - mint tudjátok sokan - drasztikus  és javarészt szomorú változásokat hozott az életembe, családom életébe. Súlyos veszteségek, melyekbe bele lehet rokkanni, vagy... Vagy miután az ember sajnálta magát valamennyi ideig, fel lehet állni és élni tovább. És az élethez való hozzáállásba, a gondolkodásba beledolgozni, belegyúrni mindazt, amit e szomorú eseményekből tanultunk. Mert tanulni mindenből lehet. Egy ilyen nehéz időszak új megvilágításba helyezi, hogy mi a fontos és mi kevésbé. Leginkább - számomra legalábbis - az önmagamhoz való viszonyulást hozta előtérbe. Értékelem-e magamat, az életemet eléggé? Tudatában vagyok-e értékeimnek valós kötelezettségeimnek, feladataimnak és lehetőségeimnek? Tudatában vagyok-e annak, hogy a régről, generációkon átörökített mártír-hozzáállás (hogy rühellem ezt a kifejezést!!!) mennyit rombol az én, s mennyit gyermekeim személyiségén? Tudatában vagyok-e annak, hogy az ezzel a hozzáállással nyújtott eredmény mennyire nem az, aminek szánja az ember? Tudatában vagyok-e annak, hogy miközben magamat valamiféle, a jó anya képébe gyömöszölt álszent elvárásoknak fogcsikorgatva megfeleltetem, hogyan nyomorítom meg és betegítem magamat addig, míg éltes koromra elviselhetetlen teherré válok majd gyermekeim, s talán a társadalom számára is? Visszatekintve szüleim, nagyszüleim életére, kapcsolatára, felfedezem-e, mennyire máshol terem a boldogság és a lelki béke, mint ahol többnyire keressük?

A folytatásban aztán volt hagyaték rendszerezése, felszámolása, döntés valaha valakinek kedves tárgyak sorsáról. A legkeményebb munka a kis papírfecnikkel volt: szalvétacsücskök és post-it-ok, füzetlapok és jegyzetek: valaha fontos gondolatok, idézetek, többé már nem elővarázsolható kézírásokkal. Életek nyomai kis papírdarabokon.... Nagyon lassan ment. Több fordulóban. Amit tegnapelőtt még nem tudtam elengedni, tegnap már sikerült: még egyszer megnéztem, megfogtam és aztán kidobtam: the show must go on. Nem állhatunk meg és tapadhatunk emlékekhez, különösen, ha azok nem is a mi emlékeink.
Jöttek fenntartási problémák és azok megoldása(i), nagyfiam berlini éve, jött Gergő (a vejem) és vele egy új időszámítás: esküvőre készülődés, lakás eladás, esküvő, közben jómagamnak új állás (és ezzel együtt Öcsémmel való kapcsolatom mélyülése), új, teljesen szokatlan és nagyon kimerítő munkarend, ezzel új életrend is.
És folyvást és örökké sietni kellett, mert a változások mindig hirtelen jöttek és gyors cselekvésre szorítottak. Ezért valamik (többnyire nekem kedves és engem megnyugtató és feltöltő dolgok) örökösen háttérbe szorultak, valamik mindig elmaradtak, s az elmaradt dolgok lassan lavinaszerűvé duzzadtak, ahogy magam előtt görgettem őket.
Mindezzel párhuzamosan rátaláltam egy számomra új közösségre, amely egyrész rengeteg új baráttal, kapcsolattal ajándékozott meg, másrészt - és ez a fontosabb - egy új látásra, gondolkodásra tett képessé. Új (vagy nagyon is régi?) utat mutatott Isten megtalálására. Új szokásokat alakított ki bennem, új időkezelésre sarkallt.
Aztán 2014 év végén kiderült, hogy Öcsémmel közös munkánk nem folytatható, a csoport, melynek tagjaként dolgoztam, megszűnik. Akár kétségbe is eshettem volna.
S hogy cseresznye is legyen ezen a habostortán, jöttek az egészségügyi gondok, az állandósult fájdalom a térdemben, s az ezzel járó lemondás: lemondás a futásról, a túrázásról. 

Mindezek után pedig az egész 2015-ös évben végig az az érzésem volt, mintha valaki egy vonalzó mentén január 1-jén húzott volna egy vonalat az életemben: minden megváltozott - és nem is akárhogyan!

Tekintettel arra, hogy egyedülálló anya vagyok, s mint fentiekből kiderül, semmiféle háttér nem maradt mögöttem, a legégetőbb probléma, amivel az év elején szembe kellett néznem, a munkanélküliség volt. Nos mivel egyáltalán nem volt más választásom, úgy döntöttem, hogy ezt a kérdést leteszem Isten kezébe. Jobb helyre nem is tehettem volna! A bizalomért cserébe nem csak munkahelyet kaptam, hanem azt az érzést, hogy végre megtaláltam a nekem való munkát, lehetőségem van a napi betevő előteremtése közben kamatoztatni a tehetségemet. Lehetőségem van a fejlődésre: gyakorlatilag az egész év tanulással telt. Kis lépésekkel, lassan, de ez nem is baj, hiszen nem vagyok már 15 éves.
Emellett pedig megismerhettem 2 csodálatos nőt, s személyükben új barátokra leltem. Hármasfogatunk egy egészen más, még sosem látott munkastílusban működik, valódi közösségként, szoros összefogásban. Ismerjük egymás életét, gondjait, odafigyelünk egymás testi-lelki állapotára, egymás gyermekeire. Munkánkat javarészt otthonról, interneten végezzük, de folyamatos kapcsolatban vagyunk így is. Közösségben szó szerint: közös az életünk. Jelen vagyunk egymás napjaiban - néha még éjszakájában is. Ez csodálatos dolog, az én számomra biztonságérzetet jelent, hovatartozást, békességet a Gondviselés tudatában. Persze ez nagyon nagymértékű rugalmasságot igényel és alkalmazkodóképességet, másrészről tapintatot. Csak akkor működik, ha egyik oldalról én képes vagyok lebontani a határt munka és magánélet között, viszont a munkatársaim, jelesül a főnököm képes tiszteletben tartani azt, hogy ettől még van magánéletem. Ez nagyon borotvaél-dolog, valószínűleg egy nagy cégnél nem is működne. Kisvállalkozások számára azonban tanítani kéne.

Bárhogyan is igyekszem, hogy tovább lépjek ebben a visszatekintésben és más eseményeiről is írjak az évnek, nem tudok. Nem tudok, mert szinte minden szál innen indul, vagy ide tér vissza, a Pagony Médiához: a cég nyár elején "kitelepült" Surányba a főnökasszony szüleinek nyaralójába - hiszen a munkánkhoz a szürkeállományunkon kívül csak netre és laptopokra van szükségünk. Természetesen az éppen nem táborozó gyermekeink is velünk tartottak, ami azt hiszem nagyszerű élmény volt a számukra. Én szakácsnő és bébysitter funkcióban működtem javarészt, az érdemi munka lehetőségét biztosítva a Másik Kettőnek - de ez egyáltalán nem volt ellenemre.
A Pagony Média egyik kedves ügyfelének végzett alkalmi munka során megismerhettem egy nagyszerű koponyát és sok nagyon érdekes üzleti könyvbe olvashattam bele. Bár sosem gondoltam, hogy valaha ez a téma érdekelni fog engem, de gyorsan rá kellett jönnöm, hogy ami az üzleti menedzsmentben működik, az működik a családi menedzsmentben is. Ami a céges pénzügyekben szabály, azt jó, ha szabályként kezeljük a családi pénzügyek terén is. Az az érzésem, hogy ez sem véletlenül alakult így, hanem a jövőben (idén?) hasznosítható információkra tettem szert, melyek segítenek a jelen helyzetből továbblépni, netán végre anyagi stabilitást teremteni magam és családom számára. Nem mellesleg pedig reménykedem abban, hogy ez az ismeretség komoly munkakapcsolattá növi ki magát.
A Pagony Média hatására gondolkodom erősen egy webshop létrehozásán, ahol rendelésre mindenféle kézműves tárgyak lennének kaphatóak - jelenleg a horgolmányok a kedvenceim.
A Pagony Médiában szövődött barátság megajándékozott egy új családdal, ahol abszolút otthon érzem magam.
Összességében a Pagony Média mentőöv volt számomra egy nagyon komoly veszélyeket hordozó időszakban, később pedig visszaadta az álmodozás, tervezgetés képességét, mindehhez szakmai és emberi hátteret is biztosítva. Számomra olyan ez a történet, mint egy tündérmese.



De van itt másik tündérmese is:  egy csöpp kisleányka, huncut mosollyal, hatalmas szemekkel, turcsi orrocskával.... Az egyik legcsodálatosabb ajándék, amit - azaz akit - valaha is kaptam az Istentől! Dorka, a kisunokám. Néhány nap múlva 8 hónapos lesz, nagyon szépen fejlődik, napról napra ügyesebb, értelmesebb. Persze, mint minden más egészséges kisbaba. És sorolhatnám szenzációként oldalakon át, hogy mi mindent csinál az én tökéletes csöppségem - ugyanúgy mint minden más egészséges kisbaba.
De Dorka más: Dorka az én első unokám, Dorka a lányom kislánya, Dorka az, aki engem nagymamává tett! És micsoda szerep ez a nagymamaság!!! Az ember nem is tudja elképzelni, míg egyszercsak része nem lesz benne. Teljesen más, mint anyának lenni. Az az érzésem támadt az év folyamán többször is, hogy egész eddigi életem, az anyaságom minden nehézsége és öröme azért volt, hogy egyszer majd nagymama lehessek. Ez egy jutalomjáték, kedves leendő nagyik! Egy csoda! Arról nem is beszélve, hogy a lányommal való kapcsolatom is hatalmas fordulatot vett Dorkának köszönhetően. Már akkor érezhető volt ez, amikor Dorka még csak pocaklakó volt, már akkor is folyamatosan közeledtünk egymáshoz (a kamaszkor eléggé mély árkot ásott közénk annak idején), de mióta Dorka itt kacag és bömböl ezen a szép világon, azóta mi, anya és nagyanya a lehető legszorosabb együttműködésben dolgozunk azon, hogy a bömbölésből minél kevesebb legyen.
  

 Nem mellesleg Dorkának apukája is van, akit esküvő előtt nem volt módomban igazán megismerni, a gyerkőc születése óta azonban sokkal többször találkoztunk, beszélgettünk és reményem van rá, hogy nem lesz belőlem anyósvicc.
Mivel pedig Ákos fiam ugyanúgy rajong a kicsi lányért mint én, meg is alapítottuk gyorsan a DFC-t, azaz a Dorka Fan Club-ot. SZMSZ és jelvény/egyenpóló még nincs, de már tervbe van véve.



Van azonban az életnek egy a fentieknél sokkal csendesebb, mélyebb területe is, és bár ez a legbensőbb magánügyünk, mégis engedtessék meg róla néhány mondat. Ez pedig az Istennel való kapcsolat. Nos, januárban egy hirtelen (?) jött döntés hatására heti rendszerességgel látogattam a Bertalan Lajos utcai adventista közösséget, az év első 3/4-ében szinte minden szombatot, vagy legalábbis a délelőttöt ott töltöttem. Becsületesen végigvettem a szombatiskolákat, minden napot fél órás bibliatanulmánnyal és imával kezdtem. Ez nyugalmat, békességet adott nekem, Biztonságérzetet. A kapcsolat Isten és közöttem komolyan elmélyült.
Sajnos azonban az ősz ebben fordulatot hozott, különböző világi dolgok eltávolítottak, szétdúlták a szombatok egymás után következő sorát. Ez maximálisan az én hibám, nem tudtam venni az akadályt. Azt gondolom azonban, hogy ahogy eddig mindig, most is fel tudok állni, leporolni a térdem és tovább haladni. Ez fontos. A karácsonyi időszak, advent elejére már teljesen légüres térben éreztem magam és mivel tisztában voltam vele, hogy ez így tarthatatlan, megkerestem plébánosunkat, gyóntam és áldoztam. Megtisztult lélekkel álltam az év végi ünnepek elé, de tudatában vagyok annak, hogy ez még nagyon komoly feladatokat tartogat számomra.


Mindezeken túl az év folyamán megismerkedhettem és gyógyulásom, életminőségem javítása érdekében közös munkába kezdhettem egy csodálatos gyógytornásszal, Kittivel, aki sok mindent megerősített bennem (izmokon túlmenően is). Párjában, Andrásban pedig egy nem kevésbé kiváló embert, aki kisfiam, Ákos edzője lett az elmúlt hónapokban - s ami ennél is fontosabb: példaképe!

Októberben belekezdtem egy egészséghelyreállító folyamatba, egy újabb pozitív ismeretség, Lieber Andrea irányításával. 

Olivér fiam tavasszal végérvényesen elköltözött tőlem és igyekszik megállni a saját lábán.
Csabit felvették álmai szakközépiskolájába és Ákos, a "kicsi" 5. osztályos lett egy fantasztikus tanárember Kalmár László szárnyai alatt.



Összességében úgy érzem, hogy egy rendkívül pozitív év volt a 2015-ös, melyben számomra új távlatok nyíltak meg, s mely tele volt örömmel, szeretettel és bizalommal. A sok jövőbe mutató epizód azzal a reménnyel tölt el, hogy 2016. ugyanilyen örömteli és pozitív év lesz. A fogadalmakkal csínján bánok, de mindenesetre igyekszem  a sikereket megalapozni azzal, hogy egyrészt ezt az évemet is leteszem Isten kezébe, másrészt pedig folytatom tovább a nevelő munkát - magamon.



(Blog-statisztika:
Indulás óta 109 bejegyzést tettem itt közzé, ebből 2015-ben 22 született.
Oldalmegjelenítések száma: 5130, ebből 3568 a múlt évben  történt, tehát kb. dupla annyi, mint az előző években összesen. Vezet a Kakaós csiga - de valószínűleg azért, mert receptet keresnek sokan. (Hmm., ezek szerint nem túl szerencsés a címválasztás.)  A második helyen 104 megjelenítéssel a Megérkezett c. cikkem áll, ami Dorkám születéséről szól. 
A követőim száma is szaporodott picit: nagy örömömre 4-ről 7-re emelkedett. )


MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK ÁLDOTT, BÉKÉS, SIKEREKBEN GAZDAG ÚJESZTENDŐT ÉS JÓ EGÉSZSÉGET KÍVÁNOK  2016-RA IS!

2 megjegyzés:

  1. Jóbot csapások érik, aztán panaszkodik és választ keres. Miért pont őt érik ezek? A három "bölcs" vigasztalása nem ér semmit. Elihu, akit nem tekintenek bölcsnek, kora miatt, ekkor szólhat végre, és nem arról próbálja meggyőzni, hogy fogadja el a rosszat, hanem azt - vegye észre a jót. Jób egyszerre másként látja a dolgokat és nem perel tovább, nem bizonygatni akarja igazát, hanem odafigyelni és tanulni akar.

    Nem az számít, mi nem lett abból, ami vágy volt. Azt nehéz észrevenni, de pont ezt tetted most is, hogy merre kellene lépned inkább. Nem az számít, mennyi időt töltesz a csöndben, hanem benned csönd legyen ahhoz, hogy meghalld amit kell. Az órarendek felborulnak, a rend azonban nem ebből jön. Az a kérdés, merre törekszel, mert ha a jó ösvényen vagy, akkor ott meglesz ami kell.

    Legyen tele ebben az évben is apró szép dolgokkal az életed, hajolj le értük és csodálkozz rájuk.

    VálaszTörlés