Reggel van, de még sötét. A virradat előtti sötétség - valahol olvastam mostanság, hogy az a legmélyebb. Hmmm... a legmélyebb és a legpuhább, bársonyos, elnyeli a zajokat, hangokat. Fejem mögött az ágyvégre tekert égősor is mélyíti a némaságot - az elem napokkal ezelőtt lemerült már. Balomon a karácsonyfa csendesen agonizál - alatta hullott tűlevelek és egy lepottyant dísz mutatja e bánatot -, de semmihez sem hasonlítható illata még meg-megcsap. A gyermekkor illata. Számomra ez az...
Amúgy szép kis fácska volt: nem túl magas, terebélyes, sűrű, dísztelenül-meztelenül is szemet gyönyörködtető. Ákos talált rá pár nappal karácsony előtt a fenyőárusnál és beleszeretett. Feldíszítve aztán pompás lett, aki látta, mind megjegyezte, milyen gyönyörű. Én azt mondtam rá, nem is karácsonyfa, hanem egy fekete lyuk: minden fényt elnyel, mert a 200 égő szinte meg sem látszott rajta. ...Mostmár látszik.
Halkan zizegve megint lehullt pár tűlevél...
Szóval hogy karácsony volt! Egyedülálló. A szó minden értelmében.
Pár hete, mikor épp giccses-cukros-amerikai karácsonyi moviek között keresgéltem, láttam egy filmet. Nem igazán fogott meg, de volt benne egy fontos gondolat. Egy családról szólt, akiknek a fia elesett az öbölháborúban, s pont karácsonykor kapták a hírt. Ezután többé nem ünnepelték a karácsonyt. A fiú húga, aki akkor olyan 12 éves forma volt, már felnőtt azóta, s egy őszinteségi rohamban elmondta az anyjának, hogy ő azt hitte, azért nem ünneplik a karácsonyt, mert neki nem jár, ő nem elég jó hozzá, az csak a báty kiváltsága volt.
Nos... ez már a harmadik karácsony, ami számomra, Apám nélkül, teljességgel értelmezhetetlen, s mely elől kishíján megfutamodtam, de ez a gondolat mélyen belém vésődött. Vajon ha megteszem, ha csak egy fenyőágat dugok vázába, örökre a pincében hagyom a díszeket, nem veszek/készítek ajándékokat és bezárom az ajtót, nem azt gondolnák-e a fiaim is, hogy miattuk van, nekik nem jár már?... Ezért bármilyen fájdalmat is okoz az űr odabent a bordáim mögött, bármennyire nehéz is, még éveken át venni kell egy-egy mély levegőt, összeszorítani a fogamat és végigcsinálni a karácsonyt - mert bizony a fiúknak jár! És ki tudja? Talán valami csoda folytán mire ők is felnőnek, a sok erőlködés után rám is újra rámtalál az a titokzatos valami, ami valaha a karácsony volt...
Persze,... persze nem fájna ennyire, ha nem a magány karácsonyai lennének azok, melyeket a boldog, családi karácsony jelmezébe kell bújtatnom. Ha lenne mellettem egy Társ, akivel együtt törhetem a fejem a meglepetéseken, akinek kedvére tehetek az ünnepi menüvel, aki velem izgul a gyerekek öröméért, aki beugrik helyettem, ha valami vis major van és aki megfogja a kezem Szenteste a feldíszített fa mellett. Mert bármennyire is körbevesz a Gondviselés jó emberekkel, bármennyire is van köröttem sok jó barát, a Szentestét mind máshol töltik, másokkal... Hiszen az a család ünnepe. (És őszintén szólva nem is vágyom karácsonyi partyra barátokkal - már csak azért sem, mert barátaim többsége nem is ismeri egymást, nem alkotnak egy "társaságot".)
Az egész életem - apró megszakításokkal - túlélő üzemmódban zajlik, különösen szüleim halála óta. Egyedül a világban, egyedül a világgal szemben, hátamon egy zsáknyi gyerekkel. Igen, a világgal szemben, mert ez a világ - bármennyire is szeretnék ezt bizonyos erők megváltoztatni - a családra épült fel anno, s egyedülálló szülőnek lenni valamiféle partvonalon-kívüliséget jelent. Tőlünk valójában többet vár a társadalom, mint az ép családoktól. Túl kell élni. Túl kell élni! Túl kell élni betegséget, túl kell élni munkanélküliséget, túl kell élni öregedést, túl kell élni tanácstalanságot! Túl kell élni, hogy a szemem előtt esik atomjaira a gyermekem lelke, és túl kell élni, hogy ennek belső fájdalmát esztelen és kegyetlen támadásokban próbálja feloldani! Túl kell élni a másik oldal jellemtelenségét, kiszámíthatatlanságát. Túl-kell-élni!! Én nem bukhatok el, mert ártatlanokat rántanék magammal. Én nem lehetek gyenge, nem lehetek fáradt, nem állhatok le egy percre sem, nincs karbantartási üzemszünet, mert egyedül tartok fent egy világot - a mi világunkat, a gyermekeim világát! Csakhogy... meddig mehet ez így? Fáradok, öregszem - érzem... Kezdek félni néha... S most ez a karácsony is.
Próbálok fenntartani egy látszatot: egy konszolidált, polgári család látszatát, melyben minden a helyén, minden rendezett. Persze ez képtelenség, magam is tudom. Lehet ez a gyökere a takarítási mániámnak, a lakásrendezési szenvedélyemnek? Ami belül nincs meg, próbálom pótolni azzal, ami kívülről látszik? S mikor pukkad ki a lufi?... És ebben az álkonszolidált, álpolgári létben lebegő család-torzónak próbálok évről évre egy képeslap-szerű, csillogó, békés, áhítatos, angyalhajas karácsonyt teremteni - s hogy hogy nem? nem sikerül! És ezt - szokásomhoz híven - Személyes Kudarcként, Egyéni Alkalmatlanságként élem meg.
Olivér fiam szerint az a baj, hogy amint békeidőben biztos bukás a hadigazdaság, úgy ez fordítva is igaz: háborús helyzetben nem lehet úgy létezni, mintha béke lenne. Háborúban minden másként működik. Igenám, csakhogy - Ákos fiamat idézve - én egy elkényeztetett vagyok, mert nekem nem váltak el a szüleim! Ebből kifolyólag nincs előttem példa a háborús-karácsonyra. Nekem kéne kitalálni. Nincs hozzá elég fantáziám. Inkább átengedtem idén Olivérnek - ő többet tud erről talán. Nehéz volt, hiszen ahhoz szoktam, hogy az ünnep pontos menetrend szerint zajlik, s pont ez a menetrend az, ami elsőként el lett engedve általa.
Mikor kétségbeesve jelentettem, hogy mindjárt 2 óra, indulniuk kell a pásztorjáték főpróbájára, és még nincs feldíszítve a fa, az előadás után pedig már este lesz, ő teljes lelki nyugalommal közölte, hogy nagyon jó dolog karácsony este fát díszíteni. Sikítani támadt kedvem, de teljes erővel uralkodtam magamon. A tervezett menüből azokat az alkotókat, melyek csak a szemet gyönyörködtették volna és rajtam kívül várhatóan senki nem kóstolna bele, egy mozdulattal kihúztam, hogy legyen időm átöltözni és fésülködni. Bizonyos - számomra az ünnepi látványt torzító - dolgokat (pl. doboznyi varrnivaló) egy másik mozdulattal a szekrény aljába süllyesztettem - ki tudja más, hogy mi van az ajtó mögött??? Vacsora után aztán elmaradtak a szokásos zenék, melyek minden polgári otthonban szólnak, s elmaradt a közös Mennybőlazangyal is. Olivér rendhagyó imádságot mondott-mondatott velünk a fa körül állva. Talán nem is annyira imádság volt, mint hozzánk intézett kérés odafigyelésről, meghallgatásról, fegyverszünetről. És egy Miatyánk.
Ajándékok. Örömmel és öröm nélkül. Űr, amit talán csak én érzek. Remélem. Vajon mikor kezdődik el végre az Ünnep? Annyit tettem érte most is, készültem, agyaltam, számoltam, variáltam: legyen meg minden, de ne költekezzek túl, adjak mindenkinek, de ne semmitmondóan. Aztán a térdsérülésem után elkezdtem a terveket, álmokat kihuzigálni a gondosan összeállított listákról. De azért jutott így is. Itt sorakoznak szépen becsomagolva. Itt pompázik a fa is. Az étel is jó volt, sütemény is van bőven. De hol van az Ünnep? Mikor érkezik? Meddig késik még? A fiúk Olivér vezényletével társasba kezdtek - én pedig migrénes fejfájásba. Ennek egyre erősödő ködén keresztül próbáltam a játékban részt venni, s közben tudatosult bennem, hogy éjféli misére már nem jutunk el. Pedig lehet, hogy az Ünnep ott vár ránk. Nem baj, majd reggel. Az Ünnep akkor is ott lesz. Megtaláljuk és hazahozzuk.... majd reggel.
Kora reggel arra ébredtem, hogy fázom és hogy a fejem továbbra is irgalmatlanul fáj. Gyógyszer. Hányás. Jegelés. Ájult álom. Te jó ég! Már fél 10!!! Hát 9-es misére már nem megyünk. De 11-esre sem, mert jönnek Petráék, este 6-osra sem, mert jönnek öcsémék. Szegény Ünnep, hol találkozunk végre???
Petra egyre gömbölyödik, a baba jól van odabent. Gergő jó férj, s a házikójuk is megvan már. Csak szegény lányomban időről időre felmerül egy árnyék: a félelem, hogy nehogy úgy járjon mint én. Bíztatom: Gergő is széthullott családból jött, tudja, mit jelent ez asszonynak, gyereknek egyaránt. Biztosan mindent megtesz majd a házasságukért, nem fognak úgy járni. És közben halkan kérem az Istent, hogy így legyen...
Este öcsémék - némi izzó ellentét, mert nem bírtam mit kitalálni elkényeztetett unokaöcsémnek. Majd e feszültségből adódó rosszullétre egy pohár víz a konyhában, s ott a mentő ötlet a párkányon: egy szépen összekészített gift-in-a-jar instant forrócsoki mályvacukorral koronázva.
Végre vége a napnak! Ünnep valahol nélkülünk szomorkodik, eltévedt, ide nem érkezett meg. És megvirrad karácsony másodnapja, majd el is múlik. Már szombat van, 27-e! Jóbarátunk este hazaindul szülei vidéki otthonából, s a holnapi napot teljesen és egészen velünk tölti!!! Lehet vele jön végre Ünnep is???
Este telefonhívás: a kocsi elromlott, nem tudott hazautazni. Talán nincs nagy gond, s az ismerős szerelő rendbe hozza a hétvége ellenére is. Akkor ebédre itt lesz. Hát jó... Kis(?) csalódás, de... annak kell örülni, ami van, nem azon keseregni, ami nincs. Másnap 11 körül újabb telefon: most tudok indulni, 2-fél 3-ra ott vagyok. Hát jó. Addig elkészülnek a listáról eddig likvidált vega fogások. Később már csak egy sms: "3-fél 4-re érkezem." Hmm... Sebaj, a sült úgyis csak addigra készül el.
4 után kicsivel végre megszólal a kapucsengő - a fiúk rávetik magukat. Majd nyílik az ajtó, és Jóbarát bűntudatos arccal állva beengedi a Kutyát: "Büdös" - mondja. "Belehempergett a sz...rba... De már megfürdettem!! Csak büdös..." (Tényleg az volt.) Sebaj, kit érdekel???? Végre! Kézmosás, terítés, estebéd. Néha kissé zavart mosolyok, de többnyire fülig érő szájak. Finom falatok, közben beszélgetés. A fiúk invitálják: ha már ilyen későn érkezett, aludjon itt, Ákos átengedi az ágyát, s majd alszik a díványon. Asztalbontás után séta, újabb kutyafürdetés a fél centis hóban, aztán hógolyózás (komoly feladat, ha hó szinte alig van!). Gyerünk az iskolaudvarra, hátha ott nagyobb! (Miért is?) Ide járt iskolába mindenki, én is - 3. osztályos voltam, mikor átadták. Harmadikos? - kérdi - Akkor ez nem egy mai suli! Uff! Köszi! Zavart nevetgélés mindkettőnktől, egy bocs-nem-úgy-gondoltam. S egy hirtelen bocsássmeg-nemharagszom ölelés. A másodperc tört része, s már el is kaptuk a kezeinket...
"Te tulajdonképpen hanyas is vagy?" - kérdi ő. És életemben először - nem mondom meg. Bennem a provokatív viszontkérdés, hogy "Szerinted?" - de nem kockáztatok.
Suliudvar, árva labda, "foci" Kutyával a hóban. Hóangyal by Ákos. Újabb hógolyózás. Újabb hóangyal.
Itthon kis játszódás: Jóbarát és egyik csemete sakkozik, másik csemete gombokat nyomogat, anya egy dobozt festeget ajándékba. Kutya elnyúlva bámulja az eseményeket.
| Ez nem ő - de nagyon cuki... |
Este van - együnk még valamit! Vacsi, rendrakás, kutyapisiltetés, majd bevackolódás, forrócsoki és mályvacukor, és karácsonyi film-nézés az eredetileg megbeszélt program szerint. Ákos időről időre Kutyához bújik, öleli, dögönyözi és közben angyali boldogság terül el arcocskáján. Mintha nem is ő lenne. Jóbaráttal párszor egymásra nézünk felettük. Jelentőségteljesen.
Pizsamázódás után még jár egy mese. Nem is mese, novella: Jókaitól a Melyiket a kilenc közül? (Jóbarát igen kedveli Jókait.) Mindenki szanaszét hever fáradtan, de nyitott fülekkel: anya felolvas. Itt is ott is kis mécsestartók, sejtelmes fényt szórva szét, Kutya halkan horkol, fenyőillat van és ünnepélyes nyugalom... HOGY MI??? Igen... az Ünnep végre megérkezett és meleg dunnaként borul ránk a téli éjszakában. Ez a Boldogság - az, amit nem tudsz megfogni, megfogalmazni, nem is akarsz talán, csak lebegsz benne. Így - jó. Örökkévalóság a percben.
Reggel vidám ébresztő, Kutya bohóckodó, erőszakos szeretetrohamán a gazda felé mindenki nevet. Reggelizzünk, mert munkanap van, Jóbarátnak hamarosan mennie kell! A kannában teavíz zubog, s Jóbarát az esti csokisbögréket mosogatja míg én terítek... Ezek a Családi Ünnep utolsó pillanatai - egy óra múlva ismét ránk zuhan a magány...
(De a kesztyűjét itt felejtette.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése