Látogatóban

Péntek délelőtt végre be tudtam jutni az újdonsült anyukához és a babájához a szülészetre.

Mit mondjak? Izgultam nagyon. Az a huszonpár év, amióta ugyanott megszületett a Lányom - mintha csak pár hónap lett volna... Ugyanaz a zajos, büdös Üllői út, ugyanaz a kopott metrómegálló, ugyanazok a téglafalas épületek... Kívülről ugyan átalakult (illetve épp most alakul) a Női Klinika, de belül ugyanaz a fura hely: kórház is meg szentély is. Nyomorultság is és boldogság is. Bizonytalanság és büszkeség. A vér bűze és az édes babaillat. Zaklatottság és nyugalom. Hatalmas hormonális robbanások okozta hatalmas érzelmi hullámzások.

A világ legfurcsább és legcsodásabb dolga a szülés-születés-anyává válás. Az valami egészen titokzatos és megfoghatatlan az élet többi részéhez viszonyítva. A szerelem ehhez képest logikus matematikai képlet.

Itt apró, gyámoltalan emberkék lépnek be az Életbe! Honnan? Miért pont most és itt? Mit hoznak? Mit adnak majd hozzá a világhoz? Hogy kerülnek ide? Tényleg csak két pici sejt találkozása? Ez hülyeség! Itt ennél sokkal több történik, itt már nem csak két sejt van jelen - itt egy Új Ember van jelen, egy Új Ember, egy Új Jellem érkezik közénk! Vajon jól várjuk őt? Elég jól? Elég szeretettel? És elég tisztelettel?

Szóval megyek a kórházba, s felidéződnek az emlékek - sok emlék, hiszen 4 gyermekem született ott. Elsőként Petra. Kicsi gömbölyű lányka, apró kezekkel, picurka fülekkel. Duzzadt szemekkel... Ott símult hozzám először, ott ölelhettem meg, ott láthattam, ott érinthettem először. Ott kezdődött vele minden. Aztán a Fiúk. És most Ő - az Unokám.

Végre megtaláltam, ott jött felém halványzöld hálóingben, még mindig picit görnyedten, apró lépésekkel, sápadtan és fáradtan, maga előtt tolva kislányát a babák fektetésére szolgáló gurulós alkalmatosságban (sosem tudom meg a nevét, olyan mint egy elméretezett, áttetsző műanyag kád kerekes állványon). Nagyon édes kicsi baba - de ő tényleg az én Unokám? Tényleg nagyi vagyok? Tényleg ő az? Szegről-végről rokonok vagyunk? 

Jaj de furcsa... Nem is tudom... Mintha hasonlítana az újszülött Petrára... Jó lenne kézbe venni, ismerkedni vele, de itt nem lehet. Meg különben is, annyi megrázkódtatás érte szegényt az elmúlt 36 órában, hogy én már bizonnyal nem hiányzom a tetejébe. Mocorog. Tekergeti a fejecskéjét, remeg a keze... Annyira óvni való!...

És Petra? Hallgatom amit mond és közben nézem őt. Nézem az arcát és teljesen el vagyok hűlve: hisz ez nem is egy felnőtt nő! Ez egy kislány! Nézem, nézem, igyekszem a felnőttet, a függetlent, az önállót látni benne - de nem megy. A kislányt, a kislányomat látom: az arca, a tekintete, a hangja... Mind mint kislánykorában. Gyerek, egy gyereket látok...

Aztán a baba nyekeregni kezd. Petra odahajol fölé, igazít rajta valamicskét és csitítani kezdi. És még mindig, ahogy nézem őt, gyermekarcot látok. Az én gyermekem arcát... Aztán egyszercsak látom, ahogy megváltozik minden: e gyermekarcon hirtelen átsugárzik valami más - valami bensőséges, valami utánozhatatlan, valami megkapóan intim, valami lágy és figyelmes: átsugárzik rajta az 

ANYA!!!!